2012. március 25.
Az Orange County szókapcsolat által indított asszociációk alapján valószínűleg három csoportba lehet sorolni az olvasóinkat. Bizonyára van egy nagyobb halmaz, akik számára Kalifornia ezen része egyet jelent Ryannel, Marissával (mi speciel Taylor-pártiak vagyunk) és a pálmafás tengerparttal, ha pedig zenéről van szó, akkor a könnyáztatta indie rockkal. Esélyes, hogy nálunk a második csoport a legnagyobb, ők azok, akiknek a zenei fejlődésében aktív szerepet játszott a Trustkill, és akik az összes itt olvasható bandanevet ismerik. A harmadik csapat a legkisebb, ők néhányan tudják, hogy a szétvarrt karok és napszemüvegek előtt is történtek meghatározó dolgok a Narancsvidéken, hiszen ez volt az amerikai hardcore egyik legfontosabb központja olyan bandákkal, mint az Unbroken, a Strife és az Inside Out, és olyan színtérrel, amelyről dokumentumfilmeket lehet vetíteni. Azt nem garantáljuk, hogy valaha is olvashattok majd nálunk bővebben a sorozatról, és az sem biztos, hogy mélyebben elemezzük majd a nyugati parti hardcore punkot, ellenben azt nem hagyhattuk ki, hogy körülnézzünk, mi is a helyzet a 2000-es évek elejének öt igen prominens zenekarával. Hogy kicsit a Blöff zsidó főgengszterére utaljunk, röviden így lehet összefoglalni a cikk tartalmát: „Igen, Orange County metalcore. Nem ismerős? Tetkók, Synyster Gates, keménykedés, rossz bandaképek, még rosszabb borítók, kibaszott Josh Grabelle: Orange County metalcore!”.
Kik ők: volt néhány nagyon meredeken változó csapat ebben a mezőnyben, így nem jelenthetjük ki, hogy az Atreyu döbbentette meg a legtöbb rajongót, de holtversenyben biztos, hogy az élen végeztek. 1998-as megalakulásuk után egy darabig csupán annyit tudtak felmutatni, hogy a közepesnél talán egy kicsivel jobban játszották a metalcore-t, így ők arra jöttek a félig teli poharat láttak, és elvonultak megtanulni zenélni, miközben a Tribunal telődni látta a poharat, és szerződtette őket. 2002-ben már egy olyan kiadvánnyal tértek vissza, ami az akkor már nagyon divatos műfajban több, mint beszédtéma tudott lenni köszönhetően a gitárcentrikus daloknak és a tiszta vokálnak, majd még azon a nyáron jött a Victory-nál a nagylemez, ami már a metalcore-nak és az akkor még értelmes emocore-nak az egyik legjobb kombinációját hozta. A Suicide Notes’ máig a csapat legjobb munkája: ugyan már a címéből is kitűnik, hogy a sokak szerint költészetbe hajló emoid körítés (kulcsszavakban: öngyilkosság, szerelem, bűn, vámpír, szájfény) milyen hangsúlyos, ám ennek ellenére egyértelműen a metal dominál az albumon. Persze nem a Victory-ról lenne szó, ha nem akartak volna még nagyobbat harapni az almából, és a folytatásra felkérték az akkori műfajpápát, GGGarth-ot (csak 2003-ban: Beloved – Failure On, Haste the Day – When Everything Falls, From Autumn to Ashes – The Fiction We Live), hogy segítsen már nekik tromfolni saját magukat. A nagy ötlet az volt, hogy kidomborítják a srácok már meglévő, hard rock iránti szeretetét, és úgy garantált lesz az MTV, ez pedig maradéktalanul be is jött nekik, ráadásul hiába hozta meg az áttörést a debütalbum, a Curse volt az, ami még szélesebb tömegekkel ismertette meg a nevüket, és ehhez még a Bon Jovi feldolgozást se kellett kitenni az ablakba. Lábjegyzetben megjegyezném, hogy nyolc évvel ezelőtt még mennyire más volt a módi: egy zenekar először a saját dalaival nevet és rajongótábort hozott össze magának, majd esetleg átdolgoztak egy-két kedvencet csak úgy, poénból, és mert megtehették (később a Faith No More klasszikusa, az Epic is áldozatul esett nekik), amivel szemben a mai, „átdolgozunk egy világslágert, a Youtube meg majd megoldja a többit” taktika több, mint szemétbevaló. Visszatérve Varkatzas-ékhoz, természetesen nem írhattak új albumot anélkül, hogy változtattak volna hangzásukon, és az A Death-Grip on Yesterday már egy emocore központú, de azért továbbra is elég metalos megszólalású anyag volt, ellenben a nagy meglepetés csak 2008-ban jött: a Lead Sails Paper Anchor egy nagyon slágeres, de ugyanakkor nagyon rádióbarát anyag volt domináns tiszta énekkel és tinglitanglival. A fogós dalok valamelyest tompították a felháborodást, így a rajongói visszajelzések összességében nem győzték meg őket, hogy nem ez a helyes út, a bődületesen rossz Congregation of the Damned után viszont már ők is érezték, hogy a (z ideiglenes) feloszlás a helyes döntés.
Mennyire stricik: amennyiben felállítunk egy stricimétert, amelynek az 1-es értéke alatt Thom Yorke-ot, vagy Steven Wilsont értjük, a 10-es pedig Davy Vainnek vagy Vince Neilnek felel meg, akkor az Atreyu csupán közepesen teljesít, hiszen ők mindig inkább az érzelmes, majd a vicces gyerekek voltak.
Kik ők: akárhogy forgatjuk az asztalt, mindig azt fogjuk látni, hogy ebből a közegből az Avenged Sevenfold lett toronymagasan a legsikeresebb, pedig az, ahogy indultak, még nem rejtette magában annak a kulcsát, hogy többen ismerjék őket pl. az Atreyunál. Más kérdés, hogy ezen a színtéren örökre hozzájuk nőtt a „csodagyerekek” klisé, mivel tizennyolc évesen írták meg és rögzítették első albumukat, a Sounding the Seventh Trumpetet. A receptből akkoriban még hiányzott valami az igazán széleskörű áttöréshez, ám az a tény, hogy a Good Life adta ki az anyagot, már sejteti, hogy komoly dolgok történtek ebben az 52 percben. Amit hallunk, az kétségtelenül metalcore (legalábbis a lemez túlnyomó részében), ám már ekkor érezni lehetett, hogy a fiúk nem feltétlenül a svéd iskolában tanulták meg a metal alapjait, így egyből kedvenc lett a korong, pedig ekkor még nem volt olyan nagy dolog az, ha egy metalcore album különleges volt. A Hopeless rögtön lecsapott rájuk, és két évvel később a zenekar már abba az irányba haladt, ami meghozta nekik az ismertséget: ugyan továbbra sem fordítottak hátat zsánerüknek és a smink is megmaradt, viszont elkezdtek könnyebben szerethető slágereket írni, és jobban kihasználták, hogy Shadows nem csak üvölteni tud. Az olyan himnuszok, mint az Unholy Confessions és a Chapter Four meghozták nekik a teltházas bulikat, a klipeket és azt a vágyat, hogy ezekből még több legyen – csak egy hülye nem fogadta volna el a Warner ajánlatát. A nagykiadó érezte, hogy hatalmasat lehet kaszálni a fiúkon, hiszen megvolt bennük a jó énekes, a menő imidzs (tetkók, művésznevek, napszemüvegek), és a nagy tömegek számára is élvezhető metal (sehol egy súlyos riff, viszont Gates csak akkor nem szólózott, mikor a kalapboltokat járta). A City of Evil akkora kedvenc lett, hogy gyakorlatilag vagy két éven át róluk szólt a mainstream metal: hatalmas tömegeket hoztak be a keményzenébe, mert kurva kemény vámpírok és kurvapecérek voltak, akik egyrészt ordas nagy slágereket tudtak írni, másrészt még a poprajongó is léggitározni kezdett tőlük. Nyilvánvaló, hogy innentől lefelé kellett vezetnie az útnak, de a self-titled lemez mégis csupán mérsékelt csalódást okozott (a Sputnikot ez sem akadályozta meg abban, hogy a szegény ember Hardcore Superstarjának nevezze őket). Persze az igazi pofon csak ezután jött, hiszen az iszonyatosan gyorsan felívelő pályát általában nem csak gyengülő sorlemezek, de függőségek is övezik, és a csapat imádott dobosának, Revnek sikerült is a túladagolnia magát, amit persze ettől függetlenül olyan rinya követett, mintha valamiféle nemzeti hősről lett volna szó. Ezek után nyilvánvaló volt, hogy a csapat nem fogja tudni egyhamar összeszedni magát, és a Nightmare-rel sikerült is megírniuk addigi legunalmasabb lemezüket. Azonban olybá tűnik, hogy a törülközőt nem nagyon akarják bedobni, és jelenleg is az új lemezre pihennek rá, miközben időről időre azzal rombolják a renoméjukat, hogy a Black Veil Brides és az Asking Alexandria társaságában turnéznak.
Mennyire stricik: gruppik, táncosnők, konditermek és tetoválószalonok, pirotechnika, művésznevek – az A7X igazi sztrippermetál, az összeállításban egyértelműen ők a leggizdábbak, bár az utóbbi évek „miért vettél be annyi oxyt, tesó?” nyáladzása nem tesz jót a hírnevüknek a sztríten.
Kik ők: a legállandóbb pont az Orange County-béli metalcore színtéren. Erre-arra mozdult a hangzásuk az évek folyamán, ám olyan markáns változásokról nem beszélhetünk, mint amilyeneken a kollégáik keresztülmentek – például nemrég jelent meg legújabb lemezük és tessék, nincsen hőbörgő rajongótábor, ráadásul mindenki meg tudta mondani ID3 tagek nélkül is, hogy ez egy Bleeding Through lemez. Ahogy a többiek, úgy ők is szépen, lemezről-lemezre építették fel a nevüket: a Dust to Ashes maximum bemutatkozásnak és egy Indecision szerződésre volt jó, ám a Portrait of the Goddess már az akkori mezőny egyik legjobbja lett, és a Himsa és Avenged Sevenfold tagokkal feldobott lemez megmutatta a világnak, hogy kik a legújabb ászai a műfajnak. Billentyűs lány, dallamos death metal hatások tömkelege, ugyanakkor vaskos metalcore hangzás és acsarkodás – máig rendkívül szórakoztató az album, és nincs ez másként a Trustkillnél megjelent This Is Love, This Is Murderous-szel sem, melyen bemutatkozott az új csaj, Marta Peterson is, aki később az In This Moment énekesnőjével karöltve a stílus szexszimbóluma lett. A megszokott másfél év helyett két és fél évet kellett várni a Truth-ra, és a lemez tanúsága szerint ezt az időt slágerírással töltötték, mivel máig a csapat legismertebb nótái közt vannak az album kislemezei (Kill to Believe, Love in Slow Motion, Line in the Sand). A lemez utóéletét egy kisebb botrány színesítette, mivel a Trustkill-főnök Grabelle egy hónappal a 2008-as Declaration után a tagok tudta és beleegyezése nélkül jelentette be, hogy kiad egy különleges kiadást – ezek után nem is csoda, hogy a Jona Weinhofennel (I Killed the Prom Queen, később Bring Me the Horizon, ez a felállás látható amúgy a képen) megírt Declaration után ott is hagyták az egyre hírhedtebb kiadót. A Devin Townsend által producelt lemezt még nagyon szerette a közönség, ám később mindkét Rise-os albumuk megmaradt a „korrekt iparosmunka” szinten, és általában is úgy tűnik, hogy a csapat kizenélte magát – Schiepatti például állandóan új projektekben tűnik fel, újabban pedig az Atreyu frontemberével, Alex-szel zenél együtt.
Mennyire stricik: néhány bandafotónál kiül az arcukra a követeléskezelőkre jellemző szigor, Brandan pedig kifejezetten szeret úgy fellépni, mintha most végzett volna a fekvenyomással (ami bizonyára azért van így, mert az úriembernek saját konditerme van), de azért az pozitív, hogy a pózolást legtöbbször meghagyják Martának és a férfimagazinoknak, és Brandan is csak minden második koncerten dönt úgy a harmadik dalnál, hogy póló nélkül folytatja.
Kik ők: nagyjából a zenekar, akikkel definiálni lehetne ezt az egész jelenséget, amiről a cikk szól. Minden megvolt náluk: dallamosodás, poszterimidzs, és kőkemény korai anyagok, az összes itt szereplő bandával kapcsolatban álltak, ráadásul ha most szépen egymás mellé tesszük az egyes bandák legjobb albumait, abból is ők jönnek ki a legjobban. Esetükben viszonylag hosszú volt az út az orrtöréstől a bugyinedvesítésig, hiszen már 1995-ben megvolt az Eighteen Visions magja, és még mielőtt bármit is felvettek volna, Brandan Schiepatti is tag lett gitárosként (bizony, kicsi ez a színtér). 1997-ben mutatkoztak be a Loveless EP-jel, amelyet két évvel később folytattak a Yesterday Is Time Killed nagylemezzel – ezek még bőven kiforratlan, felejthető próbálkozások voltak a csapat részéről, hallhatóan nagyon elkapta őket a metal és a hardcore közös íze, ám még nem tudták ezt igazán jó dalokban kifejezni, viszont olyan morózus volt a zenéjük, amit ma már egyáltalán nem hallani ebben a stílusban. A dalírás annál jobban sikerült nekik Trustkillnál megjelentetett Until the Ink Runs Out tételei kapcsán, ott ugyanis a nyers energia nem oltotta ki önmagát az összefolyó dalokkal, ráadásul az egész olyan hatásfokkal működött, hogy sokak szerint máig ez a zenekar csúcslemeze. Meglehetősen utalásértékű volt a soron következő kiadvány, amely egy válogatás volt a banda korai anyagaiból, és ezzel együtt ki nem mondottan a lezárása is a banda igazán kompromisszumoktól mentes érájának, hiszen az UtIRO kapcsán általuk bevezetett „fashioncore” jelző a Vanity-n elég markánsan kibontakozott. Ha utólag tekintünk vissza a zenekar toronymagasan legjobb lemezére, akkor nem tűnik túl könnyednek, ám a korábbi, jóval agresszívebb hangzásvilág után azért a James Hart által (két évvel korábban még senki se tudta volna megmondani, hogy Kalifornia egyik legjobb torka acsarkodik a mikrofonba) behozott tiszta énektémák és a valamelyest finomodó zeneiség néhány rajongónak már túl sok voltak. Az album a metalcore egyik csúcslemeze, bőven Alive or Just Breathing kategória, így majd kap egy bővebb elemzést is idén esedékes tizedik születésnapja alkalmából, így most elég annyi, hogy pl. az I Don’t Mind, a You Broke Like Glass és a Love In Autumn voltak azok a dalok, amelyek előrejelezték, hogy a rockzene érkezik majd a kanyarban. A srácok és Grabelle ugyanis levonták a következtetést, hogy a népszerűségi ugrás hátterében a dallamosodás áll (lásd még: Atreyu), így azt mondták, hogy ha már úgy néznek ki, mint ahogy a Papa Roach szeretett volna és amilyen lett is később, akkor beveszik a zenetévéket és a posztermellékleteket – ezzel párhuzamosan pedig kilépett Schiepatti és belépett a képbe a producer Mudrock, hogy minden adott legyen az áttöréshez. A bődületesen emocionális körítéssel reklámozott Obsessionön még azért találtunk egy Tower of Snakes-et, vagy egy Waiting for the Heavens-t, ám a self-titled albumra már teljesen eltűntek a védjegyszerű ólomriffek, és maradtak az olyan rádióslágerek, mint a Victim és a Tonightless (ezek már annyira hasonlítanak a későbbi Papa Roach-ra Hart hangja és a zenei párhuzamok miatt, hogy még a Youtube is kapcsolódó tartalomként listázza a két bandát). Ezek után az eladásokat ismerőket leszámítva mindenkit hatalmas meglepetésként ért a feloszlás, de állítólag a különbözőségeket nem tudták legyűrni a tagok, és azóta sem sokat pedzegették az újjáalakulást.
Mennyire stricik: erről legízesebben a 2002-es budapesti koncert szemtanúi tudnának nyilatkozni, de annyi biztos, hogy a bandában rendkívüli mennyiségben fogyott a szem-, és hajfesték, volt leszbikus klipjük, mindenki szarrá volt varrva, a fotóik felén pedig lágypöcsű, érzékeny fiúknak tűnnek, míg a többin ment a mértéktelen szemöldökráncolás. A végefelé már őrületesen megcsinált zenekar voltak, de nem lehet nem mosolyogni azon, hogy mennyire 2004 az, mikor valaki nem vesz egy zakó alá semmit sem, és úgy énekel.
Kik ők: mielőtt Kalifornia kinevelte volna saját Pantera-utódját, a Throwdown az ezredforduló egyik legfontosabb metalcore-bandája volt, bár a nemzetközi sajtó az utóbbi három lemez tükrében ezt gyakran hajlamos elfelejteni. A zenekar ugyanis jobbára az Eighteen Visions gitárosának, az Adamantium és a Death By Stereo soraiból is ismerős Keith Barney-nak volt egy sajátos kísérlete arra, hogy énekesként mennyire állná meg a helyét. Ennek szellemében maga mellé is vette Brandant, és 1999-ben írtak egy olyan nagylemezt, amely nemcsak összefoglalta az előző évtized helyi metalcore-történéseit (kiemelve a disszonanciát, a metalos riffeket és a brutális felpörgetéseket), hanem újra is akarta gondolni azt, még ha ez első nekifutásra nem is nagyon lett több egy átlagos iskolapéldánál. Nem véletlen, hogy Keith-et is jobban lekötötte a Death By Stereo, Brandan pedig ki is lépett, hogy a Bleeding Through-ra összpontosíthasson: ekkor érkezett a helyére a banda mai frontembere, Dave Peters, aki a változást meghozó Drive Me Dead EP-t még gitárosként játszotta fel. Az Indecision gondozásában megjelent kiadvány már előre is vetítette az új irányt, ugyanis a zenében megjelentek a kíméletlen groove-ok, és a riffek is kevésbé voltak szerteágazók. A Throwdown ezzel ráállt arra a röppályára, amit teljes játékidőben a You Don’t Have To Be Blood To Be Family című második nagylemez vitt tökélyre. És amellett, hogy a zenei eszközök tárháza szűkült, pontosabban koncentrálódott, a straight edge hardcore alapelveit valló banda feltehetően épp emiatt sikerrel ihlette meg a következő évek beatdown-trónkövetelőit, és mindebben az a legszebb, hogy egy-egy hajlítás erejéig már itt is felfigyelhettünk olyan súlyos témákra, amelyek elősegítették a majdani déliesedést. Ám ha azt vesszük, ez még mindig messzi cél volt, hiszen 2003-ban az évtized egyik legfontosabb lemezét tette le az asztalra a már énekesként szereplő Dave bandája: a Haymaker főképp azért válhatott ennyire meghatározó kiadvánnyá tulajdon bunkófaktora mellett, mert a Trustkill-szerződés nagyban hozzájárult a hírveréshez, valamint Lou Koller produceri közreműködése is minden korábbinál erősebb hangzáshoz vezetett. Az előbbi két album máig kedvelt – és ami a legfontosabb: értékállóan visszasírt – hivatkozási pontja a műfaj rajongóinak, főképp azért, mert az ezt követően még több tagcserén átesett banda lényegében Dave saját, kontroll nélküli szerelemgyerekévé vált. A 2005-ös Vendetta ugyan még megpróbált lavírozni a déli hangvétel és a nyers, modern metalcore/hardcore között, de Zeuss produceri munkája épp annyiban döntötte el a mérleg nyelvét, amennyire a Venom & Tears, és főképp a 2009-es Deathless már olyan groove metal anyagok voltak, amelyek előszeretettel tisztelegtek a Pantera előtt.
Mennyire stricik: a teleptrikós utcagyermek-érzésvilágtól talán egy zenekar sem mozdult el ennyire az OKJ-s traktor- és targoncakezelő attitűdig, így a trucker-sapik, kockás ingek, borosták és szakadt farmerek ma már kétségkívül jelölik, mit is képvisel napjainkban egy egykor szebb reményű, ám így is két tökéletes lemezt író banda, amely úgy tudott átjáróház lenni a saját színterén, hogy közben saját hangzása is fokozatosan, következetesen értelmezte újra azt, milyen is, ha leesnek azok a bizonyos herék.
Összeállította: Bali Dávid és Jávorkúti Ádám.
