2010. augusztus 21.
„Ez itt a Mesterhármas, táncra magyar, szóljon az ének, zengjen a dal!” Bocsi srácok, magas volt a labda és gyenge lett a leütés, szóval nem, Fásy Ádámékról most nem lesz több szó, viszont szinte minden másról igen. Még nyár elején pattant ki a szikra, hogy mi lenne, ha mindenki kedvenc Dávidjával írnánk egy kétrészes cikket, amely bár az évtizednek intett goodbye érzéséből fakadóan összegző jellegű lenne, de mégsem szűkítenénk le tíz évre, hiszen a NSK zenei profilja kb. közvetve gond nélkül visszavezethető a hetvenes évekig. A cikk témája pedig egy egyszerű jelenség lenne, gondolom olvastatok már a harmadik lemez vízválasztó szerepéről – bár ezzel annyira nem értek egyet, de a hármas számnak van annyi zenei vonatkozása, hogy csak a legjobb zenekarok tudnak három hibátlan lemezt is kiadni. Mi annyi könnyítést adtunk, hogy a hibátlan az 9/10-es albumot is takarhat, és nem csak egymás után megjelenő kiadványokat listázunk, szóval íme, következzen azoknak a zenekaroknak a listája, akik szerintünk joggal érdemlik ki az „utóbbi évtizedek legjobbjai” címet (a felosztás nem műfaji, én kezdem, szóval leírom, ami beugrik, aztán meg majd Dávid is leírja valamikor).
Ha a legjobbak közül is legjobbat kellene választanom, a Thrice annak ellenére is valószínűleg sikerrel pályázna a címre, hogy egyike azon bandáknak, akik érzelmi síkon nem igazán tudják megfogni a cikk íróját. Hidegrázás pipa, elismerés pipa, de mégsincs az, hogy mégse mozgatják túl aktívan a lelki mutatókat – hogy akkor ebből a szemszögből mit is tudnak olyan nagyon? A Thrice a változékonyság nagymestere, és bár ez nem sült el olyan jól a hét nagylemez mindegyikén (ennek ellenére a szakma ugyanúgy a tenyerükből evett tavaly is, mint 8 éve), de aranykorszakukban kiadtak három olyan mesterművet, amellyel nem lehetett versenyezni. Az külön bámulatos, és a zenén is túlmutató dolog, hogy nem voltak tagcseréik, főleg ezen a minőségi és népszerűségi szinten, és talán ez az intaktság az, ami összehozta ezeket az albumokat:
The Illusion of Safety
(2002, Sub City)
Ugyan nem ez volt az első kiadványuk, de érezhetően ki kellett forrniuk ahhoz, hogy „ifjú titánok”-nak hívhassa őket mindenki – teljesen jogosan. A metal/punk/poszt-hardcore keverék, amelynek műfajain sokat lehetne vitatkozni, nagyon működött, a Deadbolt máig az egyik legnagyobb slágerük, de Teppei jóvoltából akár a The Red Death gitártémáitól is bármikor el lehet olvadni. A lemez egy félelmetesen tehetséges, nagy kanállal nagyot merő zenekart mutatott, akik a sokszínűség mellett is képesek voltak egységet teremteni a lemezen, plusz az se semmi, hogy amit csináltak, az baromi új volt, és azóta se nagyon játszott senki se ilyesmit.
The Artist in the Ambulance
(2003, Island)
Ahogy a TioS is csak egy évet várt az Identity Crisis után, úgy megint csak egy év telt el, és jött is a folytatás, aminek a stlíusáról még többet lehetne tanácskozni, a metal a háttérbe húzódott, punknak se mondanám nyugodt szívvel, talán a poszt-hardcore a legjobb döntés, de nem ez a lényeg, hanem a Vheissu nagyvolumenű, progresszív mivoltát már előrejelző vonósok, a kissé érettebb hangvétel, az átgondoltság. Ha az életművet nézzük, egyértelműen ez a híd a két vonal közt, amit a Thrice képviselt, de önmagában is egy fantasztikus, szenvedélyes kiadvány, a változásokat pedig, ha az idősödésre nem is, a kiadóváltás számlájára talán írhatjuk (bár a producerük maradt a legendás Brian McTiernan).
Vheissu
(2005, Island)
Briant az a Steve Osborne váltotta, akinek igazából nem sok köze volt a korábbi Thrice által képviselt zenéhez, de a Vheissu alapján világossá is vált, hogy új Thrice született. A hardcore-os elemek nagy részének búcsút intettek Dustinék, és egy kísérlezős, progresszív, alternatív rocklemezt írtak, amin a kivétel nélkül multiinstrumentalista zenészek meg is mutatják, hogy nem csak a fő hangszerükhöz értenek, zongora és orgona is megszólal többek közt. Egy nagyon összetett, nagyon sokoldalú, de mégis emészthető és fogós album lett a Vheissu, ami sokadik hallgatás után is képes újat adni, és hiába adtak ki négyrészes konceptlemezt ez után, ez megmaradt magnum opusnak.
Van pár zenekar, akik rendkívül fontosak voltak az utóbbi évek hardcore/metalcore hangzásvilágának kialakításában, a műfaj fejlődésében, fenntartásában: sajnos pl. a Haste nem kerülhett fel a listára, de a hardcore csodaprojekt, a Poison the Well elég lazán delegálta magát. A folyamatosan újító és újuló banda a kísérletezési mániájával úgy tudott egészen új dolgokat mutatni a műfajban, hogy sosem hagyta el teljesen annak kereteit, és mindig is igen nagy megbecsülés övezte őket a színtéren. Jelenleg a srácok kipihenik magukat, és jegelik kicsit a zenekart, de reméljük, hogy az új évtizedben sem kell sokáig nélkülöznünk őket, elvégre ez a progresszivitás nagyon nincs jelen egy mostani bandában sem. Akinek nem lenne egyértelmű, hogy mivel érdemelték ki a helyüket:
Tear from the Red
(2002, Trustkill)
Jó volt a debüt (és talán fontosabb is, mint amennyire jó), de ők is a második lemezükkel emelkedtek a legjobbak közé – bár semmi gond nincs a metalcore alapműnek számító The Opposite of Decemberrel, de a TftR egy összeszedett, nagyon tudatos, nagyon precíz hardcore bandát mutatott, akik már azért kacérkodtak az újításokkal. Ha azonban a későbbi életművet nézzük, még ez a legtradicionálisabb korongjuk – az csak a zsenialitásukat mutatja, hogy a második lemezükön már felismerhető stílusjegyekkel és hangzásvilággal dolgoztak, és ha kellett, az epikus hardcore tételekbe nem féltek dallamokat, tiszta éneket szőni.
You Come Before You
(2003, Atlantic)
2003-ban történt a Tökéletes Hardcore Lemez egyik eljövetele – nem semmi, hogy a fentiekhez hasonlóan erre is csak egy évet kellett várni. Az évtized egyik legjobb lemezéről nem lehet rosszat mondani, műfaja ellenére is progresszív, dallamos, összetett, picit zajos alapmű, mely habkönnyű is tud lenni (gondoljunk csak a zseniális Ghostchantra, vagy a For A Bandaged Iris-re). Az új utak felfedezése közben is fogós, slágeres albumot a mai napig nem lehet megunni (az utóbbi években nem is nyújtott ilyen hallgatnivalót egy banda se), Moreira egészen elképesztően teljesít a lemezen, de ezt a másik négy zenészről is el lehet mondani.
Versions
(2007, Ferret)
A lemez turnéztatása után Miller kilépett a zenekarból, így aztán 4 évet kellett várni a folytatásra, mely egy minden addiginál merészebb, zajosabb, nehezebben emészthető album lett, az ember gyakorlatilag úgy kedvelte meg, hogy még kereste rajta a fogást, olyan volt, mint flörtölni egy lánnyal, aki nagyon imádja húzni az illető fejét. Végül, mikor a gyönyörű borító mögött rejlő rejtvényeket mind megfejtjük, már a katarzis elmaradása sem zavar minket, annyira megkedveljük az oda vezető úton a lemez minden pillanatát. Külön érdemes meghallgatni a I/III II/III III/III bakeliteket, melyek tulajdonképpen 6 b-oldalt tartalmaznak, de ezt nem mondanád meg pusztán a hallgatás alapján.
Mivel egy ilyen cikk maratoni tud lenni, ezért csupán két zenekar lesz egy-egy részben, így aztán a sorozat elég hosszúnak ígérkezik, de legalább lesz idejük az egyes epizódoknak kifutni, és lehet őket szépen részletenként emészteni, hallgatni, véleményezni. Célunk ezekkel az írásokkal az, hogy olyan, a külföldi színtereken alapműként kezelt lemezeket, és szuperlatívuszokkal véleményezett zenekarokat mutassunk be, amelyek elkerülhették a figyelmeteket (persze lesznek evidenciák is, amelyeknek meg kibeszélési felületet ad majd a cikk). Szomorú lenne azért nem megismerni kiváló alkotásokat, mert amikor aktuálisak voltak, nem jutottak el a megfelelő csatorna híján a hallgatókhoz. Találkozunk a következő cikkben, melynek alanyai ők lesznek:
36 CRAZYFISTS | UNDEROATH
