Már tíz éve vitatkozunk az új Linkin Park-lemezeken

linkinpark2007

A múlt héten már pedzegettük egy hírben, de megint fel kell emlegetnünk, bármennyire is félelmetesen hangzik: tegnap volt kereken tíz éve, hogy a Linkin Park magára haragította a fél rajongótáborát. 2007. május 15-én jelent meg Amerikában a Minutes to Midnight album, amivel a kaliforniai sztárbanda egyszer s mindenkorra elfordult a nu metal hangzástól. Azóta rendre minden új Linkin Park-album megjelenésekor újra és újra fellángol a vita a banda zenei kalandozásait támogató rajongók és a szigorúan Hybrid Theory- és Meteora-hívők között, de az egész itt, 2007-ben kezdődött, amikor a Minutes to Midnight fogta a rajongói elvárásokat, és röhögve lökte őket félre az út szélére, mielőtt elindult az ismeretlenbe. Fogjuk hát most meg a lemezt, és nézzük meg, hogy állta ki az idő próbáját?

Linkin-park-minutes-to-midnight[1]Személyes kitekintés: A kétezres évek közepén nekem a Linkin Park volt a minden. Ők voltak A zenekar, akikért abszolút feltétel nélkül rajongtam. Akiknek nem csak az összes lemezét fújtam fejből a dalszövegektől egészen a dalok másodpercre pontos hosszáig, de még a hátsó sorokból felvett amatőr koncertfelvételeik átkötő szövegeit is. És ez az egész a Minutes to Midnight környékén kezdett megváltozni – nem sokkal a megjelenés előtt jutottam el arra a pontra, hogy nem csak arra a néhány tucatnyi addig elérhető számukra kezdtem végérvényesen ráunni, hanem az egész nu metal stílusra is, és elkezdtem másfelé nézelődni. Kicsit talán fáziskésésben voltam, hisz a köztudatban a műfajnak már évekkel korábban leáldozott – az utolsó igazán sikeres nu metal-lemez alighanem pont a Meteora volt 2003-ban, így aztán mind a zenekar, mint az én részemről abszolút időszerű volt továbblépni. Igaz, nekem innen az egyre keményebb metálzenék felé vezetett az út, Chesteréknek meg épp az ellenkező irányba, viszont egy idő után egyre inkább elkezdtem vonzódni a slágeres, de mégis öntörvényű és formabontó zenékhez. Márpedig a Minutes to Midnight pontosan ilyen volt.

Persze ez alatt nem valamiféle klasszikus értelemben vett progresszivitásra kell gondolni, hisz a Linkin Park harmadik nagylemeze egy populáris rocklemez, de mint ilyen, mégis feltűnően igyekezett direkt az ellenkezőjét nyújtani annak, amit vártunk volna tőle. A megjelenés előtt élőben bemutatott QWERTY című tétel a banda egyik legsúlyosabb száma volt, ezzel szemben a lemezről viszont teljesen eltűnt a nu metal. Egyrészt a keményebb számok jóval nyersebbek lettek, hiányzott belőlük az elektronika és nagyrészt a rappelés is, másrészt pedig jóval kisebb is lett a karcos tételek aránya. Máig emlékszem, első hallgatáskor mennyire nem akartam elhinni, hogy a lemezen az első zúzdát a lendület meglovagolása helyett rögtön egy andalító ballada követi. Később, a lemez második felének lassabb tételeiben meg többször is Mike Shinoda kapja a főszerepet ott, ahol a felütésből Chester hangjára számítanánk, ráadásul az MC a szöveghadarás helyett még énekelni is elkezdett, nem is rosszul. Az ehhez hasonló húzások miatt is jutottam végül arra az álláspontra, hogy nagyjából az összes többi nu metal-bandával ellentétben a Linkin Parkot még évekig a legnagyobb kedvenceim között emlegettem. (Az egész egyébként a végképp a széllel szembe vizelő és épp ezért sokáig a leginkább vitatott A Thousand Suns albumnál csúcsosodott ki, amit egyenesen minden idők egyik legjobb lemezének tartok, de erre inkább majd térjünk vissza 2020-ban.)

Nem is tudom, hány év után tegnap este először hallgattam meg újra egyben a Minutes to Midnightot, és egészen furcsa élmény volt. Ha szigorúan nézzük, az anyag távolról sem tökéletes, inkább olyan, amin akadt jó pár baromira eltalált dal, meg egy adag olyan is, amik annyira nem voltak jók, de kellő rajongással azért könnyen jóra lehetett őket hallgatni – hála Mike Shinoda tökéletesen kiszámolt, sósavval is kitörölhetetlenül ragadósra kalibrált dalszerzésének, meg persze Chester Bennington mindent vivő hangjának. Viszont mai füllel már nehezebb az összes dalért úgy rajongani, mint annak idején. A legkeményebb darabok azért még most is ütnek – ezek ugye a faék egyszerűségű rockalapokkal operáló, teljesen nu-mentes, ugyanakkor a zenekar történetének leghosszabb ordítását felvonultató Given Up; a lemez egyetlen rap-rockos darabjaként a bevallottan AC/DC-i ihletésű alapokra házibuli-hangulatot építő Bleed It Out; és a katonás szigorral menetelő No More Sorrow. De kitűnően teljesít az ellenállhatatlan dallamokat hozó In Pieces és a zenekar addigi legnagyobbat gondoló szerzeménye, a drámai lemezzáró The Little Things Give You Away is, utóbbi még most is libabőröztető hatással bír.

Ha már a Little Things-nél járunk, fontos megjegyezni, hogy a Minutes volt az első olyan lemez, amelyen Mike és Chester a szövegeikben a személyes dolgok mellett társadalmi, politikai témákhoz is hozzányúltak – ennek legkézenfekvőbb példája a templomi orgona-katonás dobritmus-rap kombóval operáló, leginkább Shinoda Fort Minor projektjére emlékeztető Hands Held High, ami viszont őszintén szólva valójában egy elég erőltetett darab. Fura mai füllel újra hallani a Chesterre épülő Valentine’s Day és a Mike által szólóban énekelt In Between párosát is, amiktől azért elfogott némi jól eső nosztalgikus érzés, ugyanakkor el kell ismerni, hogy előbbi igencsak giccses dal, a másik pedig leginkább egyszerűen butácska. A lemez mélypontját nálam mindig is a számlista középen tanyázó két klipes sláger, a Shadow of the Day és a What I’ve Done jelentették, ezek már a megjelenés idején is elég érdektelennek és semmitmondónak tűntek, ami azóta sem változott. Ellenben így újrahallgatva meglepetten tapasztaltam, hogy az akkoriban szintén üresnek tűnő Leave Out All the Rest visszafogott balladázása most mennyire meg tudott hatni. Végül pedig nem lehet szó nélkül elmenni a méltatlanul bónuszsorba taszított No Roads Left mellett sem, ami Mike Shinoda első igazán merész vállalkozása volt énekesként, és egyben mind a mai napig a zenekar egyik legerősebb dala.

Érthető módon manapság koncerteken a lemezről már csak a klipes dalok kerülnek elő, azok is egyre ritkábban, bár a What I’ve Done és a Bleed It Out alighanem örökre kihagyhatatlan darabok maradnak a zenekar életművében. A Minutes to Midnight leginkább mégis azért fontos lemez, mert ellentmondást nem tűrve tanította meg mindenkinek: ahogy a Linkin Park korábban is bátran és ügyesen nyúlt egyszerre számos különféle műfajhoz és hangzáshoz, úgy később az ezek vegyítéséből született új műfaj mellett sem lesz hajlandó elkötelezni magát, ellenben a csapat bármikor kapható egy vitatható lépésre.

A támogatók és az ellenzők csatája azóta is dúl, és idén, a célirányosan popzenébe hajló One More Light album megjelenésének küszöbén talán először fordult elő, hogy az utóbbi tábor hangja sokkal hangosabb lett. Persze valószínűleg a zenekar sikerének ez sem fog különösebben megártani, hiszen már többször is bizonyították, hogy a rengeteg fanyalgó hang ellenére is a felszínen tudtak maradni, így aztán nem alaptalanul van helyük a zenei történelemkönyvben. A róluk szóló fejezetben pedig a Minutes to Midnight az első és legnagyobb csavar.

Ha esetleg még bárki nem hallotta volna, a Linkin Park június 27-én Sopronban, a Volt fesztivál 0. napján koncertezik.