“Lekevert hangok” – öt zenekar, akiket visszavárunk III.

Tracklist:

Legutoljára február legelején jelentkezett a cikksorozat, de az újjáalakulások frontján azóta is számos dolog történt. Vannak relatíve kisebb hírek, mint például az, hogy a Morning Again a hónapban fellépett a floridai Bringin’ It Back fesztiválon, vagy hogy a Bloodjinn kiadja a három éve talonban lévő nagylemezét, de közben visszatért, és új anyagot is rögzített az xLooking Forwardx, koncertezik a Finch, új albumot ígér a Fairweather és beszélhetünk a Verse, az Early November, a Hot Water Music, a Spineshank, a Further Seems Forever vagy a Joie De Vivre nemrég megjelent anyagainak létjogosultságáról is. Természetesen a legnagyobb szenzáció a két Revelation minifesztivál alkalmából visszatérő bandák sora, ám velük külön cikkben foglalkoztunk, de így is maradtak nevek, akiket szívesen hallanánk újra koncertezni/stúdiózni.

BETWEEN THE WARS

Kik voltak: a Thursday elsőlemezes gitárosának, Bill Hendersonnak és az Ensign énekesének, Tim Shaw-nak volt a közös zenekara, ami csupán 2005 és 2007 közt létezett, de így is elkészített egy EP-t és egy nagylemezt. A csapat sosem vált igazán ismertté, amelyben bizonyára közrejátszott az is, hogy nem kaptak túl jó kritikákat.

Miért fontosak: ugyan elsőre nem tűnhet túl különlegesnek a zenéjük, de az új évezredben a világ valahogy elfelejtett ilyen zenekarokat kitermelni, és a Between the Wars metaldallamokkal telepakolt hardcore punkja különleges lett (ill. maradt). Igazából sem a metalcore bármelyik hullámára, sem a „metalos hardcore” zenekarokra nem hasonlít, mivel rendkívül tempós, és a metalból csupán dallamos témákat, nem pedig súlyt visz Henderson a dalokba, amolyan kicsit komolyabb, kevésbé punk A Wilhelm Screamhez hasonlóvá téve az összképet. A csapat egyik nagy átka a normális hosszal bíró kiadvány hiánya volt (az EP túl rövid, a nagylemez viszont 45 perces), a másik pedig az, hogy sokaknak szúrta a fülét a gitárosok meglehetősen tömény játéka, ami viszont sok díszítéssel és változatossággal szelidíti meg a sebességet, ráadásul ugye Shaw mellé nem ártott valami kreatív is. Érdekes, hogy a rengeteg dallamos metalról akár a hazai Bridge to Solace-re is egészen nyugodtan lehet asszociálni, bár legalább annyival könnyedebb Jakabéknál, mint amennyivel keményebb a ’Wilhelmnél. A Death and the Sea című nagylemez a túlzó játékidő ellenére is kiemelten ajánlott, hiszen egészen fülbemászó a legtöbb dal, és ha belegondolunk abba, hogy sem tőlük, sem másoktól nem érkezett hasonló album, még a háromnegyed óra sem tűnik olyan soknak.

Mit csináltak azóta a tagok: Bill Henderson tagja maradt annak a The Procedure nevű zenekarnak, amit a Thursday-ből való kilépése után alapított meg, és ami elvileg a mai napig aktív, legutoljára 2009-ben jelentkeztek nagylemezzel. Túlzás lenne azonban Henderson karrierjét ennyivel leírni, hiszen a zenész saját honlapján listázta mindazon kiadványokat, melyekhez köthető a neve, és bizony elég kövér a lista. Tim Shaw továbbra is tagja a mai napig koncertező Ensignnak, amely ugyan nem adott ki semmit sem az utóbbi öt évben, de tavaly pl. felléptek Budapesten is. A másik gitáros, Jon Tarella tagja a Procedure-nek, a  Helcaraxe-nak, illetve az Open Grave-nek (mindben Henderson oldalán játszik, és mindnek Jesse “GV” Traynor az énekese), Chris Oliver (korábbi Weapon X tag és beugró az Ensignban, a 2000-ben adott magyar koncerten is játszott) sorsáról nem tudni sokat, Paul Colucci dobos viszont felbukkant az Endgame-ben (ők idén adták ki diszkográfiás lemezüket) és az utolsó Dag Nasty énekes, Peter Cortner új zenekarában, a Gerunds-ban is.

Az újjáalakulás esélye: igazából nem nagyon lenne kinek újjáalakulniuk, és zeneileg is eltávolodtak ettől a vonaltól, szóval szinte biztos, hogy esélytelen az, hogy valaha is újra színpadra álljon a Between the Wars. 5% (Jávorkúti)

SILENT DRIVE

Kik voltak: egy zenekar, akik ugyan all-star csapatnak számítottak a 2000-es évek amerikai hardcore színterén, de a legtöbben mégis a Burnout 3-ból ismerték meg a különös hangzású bandát. Hivatalosan a mai napig nem oszlottak fel, de már évek óta semmi sem történt a bandával kapcsolatban, ami több okból is szomorú.

Miért fontosak: a 2002-ben autóbalesetben elhunyt dobos, Steve Neale volt az, akinek élete és sajnálatos halála miatt létrejöhetett ez a csapat. Neale együtt játszott egy Dasai nevű bandában Nick Van Someren gitárossal, a Barritben pedig Zach Jordannel és Pete Chiltonnal a Bane-ből. Ők négyen alkották az ezredfordulón az Ink Cartridge Funeral nevű, abszolút egyedi formációt, akiket egy self-titled lemez és egy Deathwish-szerződés után ért Neale halála, és nem is voltak képesek a tagok akkor, az alatt a név alatt folytatni. Még abban az évben egy másik projektben, a Silent Drive-ban találták magukat Nick Branigan akkori Bane dobossal, akit Dave Joyal váltott a Drowningmanből, és kész is lett a 2000-es évek talán legfurább hangzású poszt-hardcore zenekara. Még Branigannel felvettek négy dalt Kurt Ballou segítségével (ő producelte az ICF lemezt is), és a Rock H Design nevű EP után az Equal Vision villámtempóban szerződtette őket. Két tényezőben érdemes keresni a siker okát: az egyik mindenképp a Bane-ben „csupán” gitározó, de itt frontemberként szereplő Zach, akinek nagyon karakteres orgánuma van, amivel nagyon tud is játszani, és minden dalban feledhetetlen énektémái vannak. A másik az, hogy a már önmagában különleges ICF hangzásból szépen kivették a metalt, ami egy különleges poszt-hardcore-t eredményezett már-már popzenei felhangokkal, keményebb részekkel, és olyan fogós dallamokkal, ami köröket vert az akkori mainstream rockzenére. A Love Is Worth it elejétől a végéig egy kreatív slágergyűjtemény, és az egyik legszebb darab Bill Stevenson korábbi Black Flag dobos produceri munkái közt (pedig ott aztán van minden a Rise Againsttől a Comeback Kiden át a Hot Water Music új albumáig). Kiemelendő, hogy a csapat járt Budapesten: 2006-ban headlinerként léptek fel a Hurt Process és a Calico System oldalán.

Mit csinálnak azóta a tagok: bár nem volt bejelentés a feloszlást illetően, évek óta semmi sem történik a zenekar körül. Zach Jordan maradt a Bane tagja, Nick Van Someren és Pete Chilton felhagyott a zenéléssel (utóbbi fotós-grafikusként dolgozik), Dave Joyal pedig segédkezett az Ambitions 2007-es lemezének felvételeinél és beugrott a Young and Divine-ba és a Static Age-be is alkalmanként.

Az újjáalakulás esélye: ha egyszer kedvet éreznek hozzá, nincs, ami feltartsa őket, de már évek óta teljesen inaktív a zenekar, miközben a Bane pörög tovább, úgyhogy kisebb csoda kéne ahhoz, hogy ne egylemezes banda maradjanak, vagy legalább adjanak néhány koncertet. 10% (Jávorkúti)

THE FULLY DOWN

Kik voltak: egy olyan kanadai pop-punk/emocore zenekar, akik imádták a metált, és így példa nélküli mennyiségben tömték tele a dalaikat villapozitív gitártémákkal. Kanadában ugyebár nem megy ritkaságszámba a technikás punkzene, de ők valahogy sosem tudtak igazán ismertté válni, amiben gyors feloszlásuk is közrejátszott.

Miért fontosak: mert 2005-ben olyan zenét tudtak játszani, ami több világot is magába olvasztott, és ez már akkor is nagy szónak számított, ráadásul amolyan kedvességként a második nagylemezük, a Don’t Get Lost In A Movement összes dala nevetségesen nagy sláger. Sokan indultak ki a Thrice korai korszakából velük kapcsolatban, és valóban van abban valami, hogy amit a Fully Down idejére Dustinék elhagytak, azt ők felszedték, és telerakták vele a dalaikat. Ettől függetlenül közelről sem garantált az, hogy az Illusion of Safety rajongói szeretni fogják a három gitárossal felálló csapatot, mivel bőven seggrázós popzenének számítanak a mindig komoly Kensrue-brigádhoz képest. Az ügyesebb olvasók már mondanák is az A Wilhelm Scream nevét, és valóban remek lehetett a Ruiner után három hónappal egy hasonló, ám kevésbé punkos, jóval ragadósabb lemezbe belefutni (közös még bennük az is, hogy mindkét zenekar jókorát fejlődött 2005-re az előző évi albumához képest). Negyven percben ez a csapat valami teljesen újat és szokatlant hozott össze, lehet itt az első Boys Night Out továbbfejlesztéséről, vagy Strung Outról, Iron Maidenről beszélni, de ez az album metálvillába vágta a Saosin-pólós közönség ujjait, és máig nehezen megunható slágerekből egyből tizenkettőt szállított (sőt, még a negyvennégy másodperces The Thoughtless Act Of A Single Day-ben is van egy olyan téma, ami miatt érdemes volt feltalálni a gitárt).

Mit csinálnak azóta a tagok: Gab Bouchard néha fellép itt-ott akusztikus szólóprodukciójával, Dan Hay gitáros az Amos the Transparent nevű indie rock zenekarban játszik, Alex Newman basszusgitáros pedig a The Bad Ideas nevű csapat tagja lett, de egyikük sem igazán aktív, a többiekről pedig semmit sem tudni.

Az újjáalakulás esélye: náluk is a “kinek?” kérdés merülne fel, bár Kanadában viszonylag ismertek voltak az ottani színtéren, plusz ugye a Fearless-nél voltak, de egy szülővárosban adott koncertnél többet nehezen tudunk elképzelni. 5% (Jávorkúti)

ALABAMA THUNDERPUSSY

Kik voltak: egy southern metal zenekar a virginiai Richmondból, akik kb. hét-nyolc évvel a megalakulásuk után, a 2004-es Fulton Hill kiadásával váltak valamennyire is ismertté, de akikre mégsem emiatt az album miatt, hanem a karrierjük végét jelentő Open Fire kapcsán érdemes emlékezni. A Relapse Records és a banda extravagáns neve miatt viszonylag ismert csapattá váltak, de sajnos 2008-ban feloszlottak – így már nem érték meg azt, hogy aktív zenekarként láthassák, amint Jason Stackhouse a pólójukban bukkant fel a népszerű southern vámpírsorozat, a True Blood több részében is.

Miért fontosak: nemrég a brit Metal Hammer úgy írt kritikát az új Gallows lemezről, hogy felsorolt néhány olyan albumot, amelyeket az adott banda új énekessel rögzített, és mégis klasszikussá váltak. Értelemszerűen a négy hely miatt olyan csapatok kerültek megemlítésre, mint az AC/DC (Back In Black), az Iron Maiden (Number of the Beast), a Black Sabbath (Heaven and Hell), és a Killswitch Engage (The End of Heartache), de ha több karaktert is elbírt volna a kitekintés, akkor a Faith No More (The Real Thing), a Black Flag (Damaged), a Shai Hulud (That Within Blood Ill-Tempered) és az Anthrax (Sound of White Noise) után bizonyára az Alabama Thunderpussy neve is felmerül. A kétszer is énekest cserélő zenekarnál a harmadik frontember, Kyle Thomas hozta meg azt a pluszt, ami miatt ez a csapat szerepelhet itt, mivel előtte több, mint tíz évig viszonylag egyenletesen közepes, nem rossz, de nem is kiemelkedő southern metalt játszottak. A korábban a kultikus, egylemezes Floodgate-ben, illetve előtte a thrash alapbanda (többek közt a Pantera egyik fő hatásának tartott) Exhorderben éneklő Thomas-szal ráadásul olyan lemezt hoztak össze, amely magasan felülmúlta minden, azt megelőző albumukat (ez a fenti listán egyik lemezre se igaz, vagy legalábbis nem olyan egyértelműen, mint itt). Az Open Fire egy elejétől a végéig hibátlan, mocsokba mártott slágergyűjtemény, amin Kyle Thomas talán még jobban is énekel, mint Anselmo, vagy Fallon: hatalmas szenvedéllyel bömböl végig minden dalt, sokszor játszik is a hangjával, még több életet visz az amúgy is pulzálóan energikus témákba. Konföderációs zászlóval a hátunk mögött a fejünket lóbálni lényegében bármire lehet, amiben mélyre hangolt, torzított gitárok vannak, de ennyire hosszú távon és ilyen magas színvonalon szórakoztatni nagyon kevés album tudta és tudja a mai napig a szőrt és mosdatlanságot uniformisuknak tekintő közönséget.

Mit csinálnak azóta a tagok: Kyle Thomas 2008 és 2011 közt a visszatérő Exhorderben énekelt, idén pedig a legendás Trouble-höz csatlakozott, Erik Larson (gitáros) számos projektjére, a Hail! Hornetre, a Birds of Prey-re, a The Might Couldra koncentrált, a többiek viszont nem zavartak sok vizet.

Az újjaáalakulás esélye: Erik Larson állandóan pörög, és ugyan Thomas-t a thrash helyett most doom köti le, talán azért ráérne arra, hogy vele alakuljon újjá az Alabama’, ami biztosan felvetődött már a gitáros nyughatatlan agyában. Reméljük, hamarosan bejelentik, hogy ismét tőlük lesz mocskos a zeneipar. 70% (Jávorkúti)

BATTLE OF MICE

Kik voltak: egy 2005-ben alakult, New York-i poszt-metal/sludge csapat, főszerepben Julie Cristhmas-szel (Made out of Babies), és a Neurosis vizuális dolgaiért felelős, valamint számos egyéb projektben, köztük a decemberben Budapestre látogató A Storm of Light-ban szereplő Josh Grahammel. Remek kritikákat kaptak, ám a két főszereplő egymást felőrlő párkapcsolata sajnos a zenekart is magával húzta.

Miért fontosak: igazából a formáció kiválósága pont a vesztükben rejlett. Julie és Josh intenzív “se veled, se nélküled” kapcsolata ugyanis teljes mértékben rányomta a bélyeget a zenéjükre, méghozzá a legpozitívabb értelemben. Bár a hölgyemény esküszik rá, hogy ha másként történtek volna a dolgok, akkor is ugyanez lenne az eredmény, de elég megnézni a(z amúgy zseniális) szólólemezét, és máris látszik, hogy azért nem ugyanaz az érzelmi szint. De hát, hogy is ne nyomta volna rá, hiszen  olyan pillanatokkal volt tűzdelve az alkotási folyamat, hogy a két zenész egy szobában sem volt hajlandó megmaradni, vagy amikor az énekfelvétel során elsírta magát az énekesnő, ami aztán rajta is maradt a lemezen – és ezek csak a jéghegy csúcsát alkotják. Az eredmény pedig végletekig sötét, őszinte fájdalmakkal tűzdelt zene lett. Lassú, gyakran drone-ba hajló megoldásokat hallhatunk, nagyon kimérten használva a hangszereket, pont ideálisan a háton lévő szőrök megmerevítéséhez. Julie pályafutása során ebben a zenekarban éri el a csúcspontját kifejezőképessége terén, hangja és szövegei csontig hatolnak.  A csapat sajnos csak egy nagylemezt és két splitet élt meg, majd 2009-ben feloszlott.

Mit csináltak azóta a tagok: Julie teljesen szólókarrierje felé fordult, sajnos a Made out of Babies-t is a feloszlott zenekarok táborába téve, Josh pedig megalakította az A Storm of Lights-ot, és még mindig tevékenykedik a Neurosisban is. A többi tag korábbi projektjeit folytatta (Book of Knots, Dud Trio).

Az újjáalakulás esélye: azon múlik, hogy a két főszereplő mennyire képes azóta elviselni egymás társaságát, de sajnos elég valószínű, hogy nem igazán szándékoznak visszatekinteni életük e fejezetére. 10% (Lossos Gábor)

Korábbiak:
Lekevert hangok I.: This Day Forward, On the Might of Princes, Fordirelifesake, In Pieces és Beloved
Lekevert hangok II.: Reflux, From A Second Story Window, The End, Sinking Ships és Dead to Fall