Kiérdemelt megemlékezés: évfordulós lemezek #8

Szokás szerint a havi összeállítás elsődleges jellemzője az eklektikusság, de ezúttal 1993 a megszokottnál nagyobb erőkkel képviselte magát még úgy is, hogy egy klasszikus albumot (Burzum – Det som engang var) ki is hagytunk. Így is itt van azonban a lassan huszadik születésnapját ünneplő, világsikerű Type O Negative album, a mai napig hihetetlen erejű Neurosis lemez, és a progkirály Voivod egyik remekműve is, melléjük pedig igyekeztünk 2003 augusztusából is a legjobbakat kiválasztani: Undying, Daughters, Disfear és mindenki kedvence, a Sikth ünnepel a következő hetekben.

UNDYING – AT HISTORY’S END

Dátum: 2003.08.12.
Kiadó: One Day Savior
Hossz: 29:12
Műfaj: metalcore
Támpont: As Hope Dies, Prayer for Cleansing,  Morning Again

Két évvel ezelőtt az “Elveszett Lemezek” című sikksorozatunk keretében ellátogattunk a hardcore dallamosításának hőskorba, a metalcore korai farvizén felemelkedő zenekarok tengerébe, ahol is kiemelt figyelmet szenteltünk a többek között Catharsis és Prayer for Cleansing tagokból alakult Undyingnak. A The Whispered Lies of Angels kétségkívül a metalcore történeténeke egyik legjobb és a műfajokat legharmonikusabban kezelő lemeze: a svédelt témakörök, a hardcore lendülete és súlya, valamint a metalcore kimért dallamvilága szinte hibátlanul érett össze. A már Logan White-al fevett At History’s End próbálta kitartani a debüt zsenialitását, de ahogy sok más zenekarnál az Undyingnak sem sikerült olyan emlékezetes dalokat írnia, mint azelőtt (ami persze nem jelenti azt, hogy rosszak lennének). A változás legfőképpen abban volt megtapasztalható, hogy – ugyan nem teremtődött diszharmónia az elemek között, de – a zenekar nem tudta eltalálni, hogy mennyire is van szüksége a korábbi svédelt (Prayer for Cleansing, As Hope Dies stb.) gitárfutamokra. A csapat átette a hangsúlyt a dalok tördelésére, addig az északi témák sok esetben alapjaiban meghatározták a dalokat (persze most is vannak bőven), itt viszont mintha átterelődött volna a hangsúly a döngölésre (Morning Again-vonal), az erőfitogtatásra és a keményebb témák ráncfelvarrására 2003 szellemiségéhez. Az At History’ End “egyediségét” és szerethetőségét egyértelműen főként Logan White hozza: metalcore albumon a “hőskorban” (igazából annak már a második felében) még nem nagyon volt jellemző, hogy a zenekarok női énekessel kísérletezzenek (persze példák azért voltak pl. Gather, Walls of Jericho, Light This City). A szövegek továbbra is megmaradtak a politikai, aktivista, társadalomkritikai vonalon – s ugyan a váltás elsülhetett volna rosszu is, Logan simán jól ordított, az elbeszélő tisztái pedig érzelmi potenciált hoztak, sőt egy-egy kitörésnél a vihar előtti csendet szolgálták, amellett, hogy jól pihentették a dalokat. Végtére is, ami viszont igazán sajnálatos, hogy a tejesen felesleges átvezető instrumentált leszámítva nagyon szűk nagylemezre ez a hét dal. Az At History’ End gyengébb lemez, mint a debüt, de egy metalcore kedvelő számára még így is alapműveltség az ismerése, a Logan White-szerű csajok pedig még ma is hiányoznak ebből a szubkultúrából. (Budai)

SIKTH – TREES ARE DEAD AND DRIED OUT WAIT FOR SOMETHING WILD

Dátum: 2003.08.18.
Kiadó: Gut Records
Hossz: 60:33
Műfaj: progresszív metal
Támpont: Aliases, The Arusha Accord

Ha egy zenekar tagjai közül legalább ketten-hárman jelesre teljesítik a matekszakkört, ráadásul zeneileg is hasonló szinten képzettek, már csak néhány apró lépés, némi kreativitás, és máris a progresszív metál nyakatekert világában találják magukat. Persze ezek között az alkotások között is akadnak viszonylag szokványos darabok, azonban időről időre előkerülnek olyan lemezek is, amelyeknél mindenképpen szükséges megjegyezni; ez bizony egy igen nehezen befogadható darab, többszöri nekirugaszkodás szükséges a teljes körű élvezethez. Ha egy olyan korongot keresünk, amelyet egyfajta definícióként alkalmaznánk a „not for everyone” típusú alkotások esetében, keresve sem találhatnánk jobbat, mint a Sikth első hallgatásra talán hihetetlennek tűnő bemutatkozása. Az internet különféle szegleteiben fellelhető értékelésekre pillantva talán nem is gondolná az ember milyen fontos darabbal akadt dolga, de ez éppen a fentebb tárgyalt effektusnak köszönhető. Olyan mélységeket rejt magában, melyhez szükséges egy bizonyos szemlélet, ráadásul teljesen még komolyan sem szabad venni ezt az egészet – ahogy a csapat sem tette. A korongon felvonultatott témák ennek ellenére olyan mértékű technikai tudásról tettek tanúbizonyságot, melyet még azok is kénytelenek elismerni, akiket egyáltalán nem fogott meg a beszédes című lemez hangulata. Ugyanakkor ez az egész matekozás csak egyfajta körítésként fogható fel, nem ebbe, sokkal inkább egy rendkívül egyedi atmoszféra megteremtésére fektettek be minden rendelkezésükre álló erőforrást. Ráadásul mindenfajta kompromisszumot maguk mögött hagytak, szabadjára eresztve a bennük rejlő kreativitást, majd ezt megcsavarták, kifordították, és újragondolták. Az eredmény egy olyan utazás lett, melyet muszáj mindenkinek életében legalább egyszer az elejétől a végéig végighallgatnia – teli váratlan fordulatokkal, nehezen emészthető énektémákkal, és olyan szövegekkel, melyeket teljesen talán a mai napig nem sikerült a helyére illeszteni. Sokan teljesen véletlenszerűnek kategorizálták be ezen vonásai miatt ezt az alkotást, a következő lemez pedig mér valamivel könnyebben befogadhatóra is sikeredett, de mégsem vesztett sokat összetettségéből. Bár 2003 óta iszonyatosan sok mindent történt a zenei világban, akadtak hasonlóan komplex és elborult agyszülemények ihlette lemezek, illetve zenekarok, mégis, továbbra is várunk egy ilyesfajta hiánypótló csapatra. Ha pedig a Sikth gárdája képes lesz a közeljövőben egy, a múltra nézve méltó visszatérést produkálni, akkor remélhetőleg még néhányszor elkápráztatnak minket ehhez hasonló mesékkel. Mi továbbra is várunk rá. (Földesi)

DISFEAR – MISANTHROPIC GENERATION

Dátum: 2003.08.12.
Kiadó: Relapse
Hossz: 38:01
Műfaj: d-beat, crust
Támpont: Wolfbrigade, Warvictims, Skitsystem

Ha Tomas Lindberget egy szóval kellene jellemezni, az valószínűleg a sztahanovista lenne. Rá is szolgált erre az elnevezésre, mert annyi vasat tart a kezében, ami alatt mások már félig leszakadt bicepsszel görnyednének. Kezdve az At the Gates vonalas dallamos death metal zenekaroktól, szép lassan elkezdett kacsingatni a Svédországban igen gazdag punk szcéna felé, míg előbbiektől sem szakadt el túlságosan (Nightrage). A svéd crust/punk színtér amúgy is roppant belterjes, nem ritka, sőt majdnem kötelező egy embernek minimum két zenekarban szerepelnie, így fordulhat elő, hogy hősünk a Disfear mellett egy másik legendában, a Skitsystemben is helyet kapott. És hogy miért legenda a Disfear? Ez előtt már négy albumon bizonyították, hogy náluk jobban nem nagyon lehet űzni a két-háromakkordos punkot, és ezt a Relapse is érzékelhette, mivel magához édesgette a négyest. Ez pedig azt eredményezte, hogy kevésbé koszos hangzással tudták kiadni a Misanthropic Generationt. Ennél jobb dolog pedig nem is történhetett volna: Mieszko Talarczyk munkájának köszönhetően egy pofátlanul feszesen megszólaló lemezzel volt dolga a közönségnek, és a zenekarnak csak annyi dolga volt, hogy kellően húzós dalokkal pakolja tele azt. Nem is okoztak csalódást, pláne nem úgy, hogy 6 évet kellett erre a lemezre várni. Egyszerűen az első három dalban már akkora húzóerő van, hogy az ember képes lenne pár óráig csak ezekre ugrálni, és a tempó később sem változik, de nem is baj. A Misanthropic Generationnek az egyszerűségében van a kulcsa, és ez az egyszerűség nem az All Pigs Must Die-féle „de azért beleviszünk egy fricskát” dolog. Itt egy gitárszóló már nagyon komoly fegyvertény. De a dolog működik, mert egyszerűen képtelenség nem fejbólogatva végighallgatni ezt a harmincnyolc percet, és bizony törvénybe kéne iktatni, hogy minden turnénaplós videó alatt a Disfear egyik dala szóljon. Eszméletlen dolog lehet ezeket a dalokat koncerten ugrálva, a táncparketten lehetőleg minél több sört szétlocsolva hallgatni. És igen, EZ a bulizene. Nem a Deez Nuts. Nem az Attila. Nem a BrokeNcyde. Pedig itt kérem nem vidám dolgokról énekel Tompa. A Misanthropic Generationnel tehát roppant magasra tették a svédek a lécet, és hogy sikerült-e megugrani, az a négy év múlva érkező megemlékezős cikkből kiderül (igen). (Kolláth Benjámin)

VOIVOD – THE OUTER LIMITS

Dátum: 1993.08.03.
Kiadó:
MCA
Hossz: 54:24
Műfaj: progresszív metal
Támpont: Coroner, Anacrusis, Vektor

Az Outer Limits a kanadai négyes forradalmi életművének hetedik darabja volt, amely már az alapító basszusgitáros, Blacky nélkül készült, akinek ez idő tájt elege lett a zenélésből. A tíz év után lezajlott első tagcsere azonban nem tudta visszavetni a zenekart, az 1993-as alkotás töretlenül vitte tovább a korábbi fejlődési ívet. Az első évek kaotikus, forrongó extrém metalja szépen lassan intelligensebb, sajátosabb formát öltött, így ők lettek – hazai példával élve – a thrash metal Rush-sa. A Killing Technology és a máig legnagyobb klasszikusuknak számító Dimension Hatröss különleges, mechanikus megoldásait a Nothingfacetől kezdődően megfűszerezték pszichedelikusabb, rockosabb témák is, amitől végképp totál egyedi lett az addig sem éppen mindennapi muzsika. Levedlették a thrash kategóriát úgy, hogy még a progresszív metal jelzőt is szűknek érezhetjük, ha annak kötelező stílusjegyeit próbáljuk lemezeiken felfedezni. Ugyanis közvetlen elődjeihez hasonlóan az Outer Limitsen sem a technikás játék volt már előtérben, habár így is hallani a szerzeményeken, hogy kitűnő zenészek írták őket. Különös, disszonáns témáik hatása különben nem egyszer érződik a Between the Buried and Me zenéjében is. A cikk tárgya az 1991-es Angel Rat mesélős világát viszi tovább, elég csak meghallgatni a 17 percnél is hosszabbra nyúló Jack Luminoust, ami egy sci-fi környezetbe átültetett népmese, vagy a ködös, misztikus Le Pont Noirt. Ez utóbbi egy legendán alapul, mely szerint a címében szereplő fekete hidat az ördög építette, hogy elragadja a rajta átkelők lelkét. De ez csak két kiragadott példa arról, hogy mennyire filmszerű, eleven a Voivod világa. Emellett azonban igazán lendületes, húzós dalokat is tudtak írni, mint amilyen az albumot nyitó Fix My Heart, a Wrong-Way Street, vagy a beszédes címmel ellátott We Are Not Alone. A mai napon húsz éves alkotás mit sem vesztett frissességéből, egyediségéből, és mivel az összes jegyet felvonultatja, amiért a zenekart igazán szeretni lehet, akár ismerkedésnek is tökéletes választás lehet az irántuk érdeklődőknek. (Falvay)

DAUGHTERS CANADA SONGS

Dátum: 2003.07.29. (csaltunk)
Kiadó:
Robotic Empire
Hossz: 11:11
Műfaj: mathcore
Támpont: Psyopus, The Locust

A legkönnyebb leírása a Daughters bemutatkozó lemezének talán az lehetne, hogy olyan, mintha maximum fordulatszámon pörgetnénk egy porcelánvázákkal teli centrifugát. A mindössze 11 perc hosszúságú korong tömény, disszonáns, és süt róla az öncélúság, amit a teljesen idióta számnevek is alátámasztanak. Tény, hogy ez a lemez nem mindenki zenéje, és ezúttal ez nem sznobság, hanem teljesen érthető, ha valakinek ez nem jönne be. Ám akármennyire is próbálkoztak a srácok, hogy senki se hallgassa őket, nem sikerült, ugyanis kifejezetten szórakoztató a Canada Songs, annak ellenére, hogy egyértelműen a leggyengébb nagylemezük, és ha nem lettek volna a folytatások, valószínűleg kevésbé emlékeznénk rá. Az élvezhetőségi faktor onnan következik, hogy hiába kicsit egyhangú a készletük – kis szekundok, disszonáns tapping, és igazából nem sok minden más – ám ezek felhasználásával érdekes dalszerkezeteket tudtak felépíteni, amik a lemez sűrűsége ellenére, vagy talán pont amiatt összeállnak, és nem válik unalmassá egy pillanatra se az album, valamint az időnként berakott szünetek, elszállások hagynak lélegzetvételt, így nem fárad el a hallgató. Így összességében, minden öncélúsága ellenére nagyon is működik a debütlemez, ami ráadásul meg is adta az alaphangzást a folytatásokhoz, ahol saját elemeiket felhasználva, nagyon egyedi, és ami még fontosabb, remek dalokat tudtak írni. Sajnos a legjobb – saját maguk után elnevezett – lemezük után a gitáros Nicholas Sadler, és a basszusgitáros Samuel Walker távozásával véget ért a Daughters, ráadásul úgy, hogy az utolsó korongot meg se turnéztatták. Nicholas a Fang Island nevű alter-rock bandában folytatta, az énekes Alexis pedig megalapította a Dropdead basszusgitárosával a Fuckin Invincible nevű formációt, ahol elhagyta a késői Daughters lemezeken használt stílusát. A banda idén egyébként még két koncert erejéig újjáalakul, szóval, ha valaki szeptember 13-án vagy 15-én Rhode Islandben jár, ne hagyja ki. Bár jegy már valószínűleg nincs. (Lossos)

NEUROSIS – ENEMY OF THE SUN

Neurosis - Enemy of the SunDátum: 1993.08.17.
Kiadó: Alternative Tentacles
Hossz: 61:41
Műfaj: post-metal
Támpont: Godflesh

– Eltévedt?
– Igen.

Így, a The Sheltering Sky c. Bertolucci film egy mintájával indít a Neurosis negyedik nagylemeze, és egyáltalán nem kínál megoldást erre a helyzetre. Inkább azt a fajta kényelmetlenséget, gyötrődést és kilátástalanságot tolmácsolja bő hetven percben, aminek eredményeképp úgy döntesz, hogy inkább még jobban elvesznél, eltűnnél a föld színéről. A Neurosis ugyan már 1992-ben, a megelőző, Souls at Zeroval lefektette azokat a síneket, amelyek mentén a post-metal múfajnak meg kellett születnie, és mivel a következő három lemez (Through Silver In Blood, A Sun That Never Sets, Times of Grace) egységesebb, még magasabb színvonalú, ráadásul a későn érkezőknek is befogadhatóbb, talán többeknek jelent többet, mégsem lehet az Enemy of the Sunt nem jó fényben feltüntetni. Ez a lemez volt az átmenet az útmutató és az igazi remekművek közt: lényegesen bátrabban kísérletezik a korábbi lemezeknél (pl. manipulált vokálsáv a Lexiconban), osztályokkal szélesebb körből merít inspirációt (még több Joy Division, törzsi zenék, vagy akár a palesztin ellenálló költészet, melynek egy antológiájától a lemez a címét is örökölte), a későbbi albumoknál még nyersebb (már ha ennek a jelzőnek a Neurosis vonatkozásában van egyáltalán értelme), és kissé szögletesebb egésszé áll össze, és emiatt egy kicsivel talán kíméletlenebb hallgatnivaló (bár a Times of Grace egészen pusztító hangzása után ezzel is meg lehet bírkózni). A hosszú, nagyon súlyos és komoly odafigyelést igénylő számok miatt az utolsó albumok közt lenne, ha a mostani hőgutacsalogató nyár végére kellene hallgatnivalót ajánlanom, de mivel az összes lassú Neurosis lemezhez hasonlóan remekmű, az évforduló apropóján mindenképp megérdemel egy-egy figyelmes újrahallgatást. (Gellért)

TYPE O NEGATIVE – BLOODY KISSES

Dátum: 1993.08.17.
Kiadó: Roadrunner
Hossz: 73:07
Műfaj: gothic metal
Támpont: Paradise Lost, The Sisters of Mercy

Aki olvasta egyik kedvenc tavalyi cikkünket, a ’80-as évek végének crossover felhozatalából szemezgető válogatást, az remélhetőleg a Carnivore szóról a korszak egyik legjobb bandájára, és nem egy moshmadárra asszociál. Azonban hiába volt érájának meghatározó figurája az a formáció, az énekes-bőgős Peter Steele neve mégis a Type O Negative kapcsán vált halhatatlanná. Nem csak azért, mert a keleti parton kívüli világ ebben a projektben ismerte csak meg  a hatalmas termetű, elképesztő kisugárzással és zabolátlan, sötét humorral bíró, legendás zenészt, hanem azért is, mert a TON a ’90-es évek metalzenéjének az egyik legjobb színfoltja volt. Már a Carnivore-ból áthozott hangzásból építkező, 1991-es Slow, Deep and Hard is  remek volt a nyers dühével, de az, amit ezen Steele hozzátett a korábbi bandájához, végül a két évvel későbbi Bloody Kisses dalaiban öltött önálló formát. Megritkultak az agresszívebb, thrashben és punkban gyökerező elemek, és teret nyert a kezdetektől meglévő goth metal, ugyanakkor a Paradise Losttal ellentétben ők nem mentek át sötét popzenébe, a hangszeres rész, főleg Steele basszusjátéka végig központi szereppel bírt. Az amúgy abszolút félkomoly, de azért éjsötét, horror-romantikás, nosferatus hangulat elengedhetetlen építőeleme volt az énekes mindent kitöltő baritonja, ami olyan példátlanul magnetikus, hogy 9-11 perces dalokat is megengedhettek maguknak (és amiből olyanok tanultak énekelni, mint Ville Vallo, Keith Caputo, vagy Michael Poulsen). A vámpírnovellás hangulat mellett az ömlött a hallgatóra az egész lemezből, hogy a sápadt, búgó elegancia igazából egy teljesen féktelen bandát takar, akiknek nem voltak olyan határai, mint másoknak. Elég megnézni az album teljesen rendhagyó felépítését, a stílusváltásokat, vagy elkapni a lemez „baszós vicc egy temetőben” hangulatát, és máris érthető, hogy miért a rajongás 20 év után is. Nekik szabad volt az, ami másoknak nem, ők becsöngethettek frakkban, és rászarhattak anyád küszöbére, nem szólt senki se rájuk, mert ők voltak Peter Steele és a zenekara, és övék volt a híd a Black Sabbath és a Cure között, ők voltak a doom & gloom. Ha pedig mindez nem lenne elég, akkor nézd meg a(z említett Vallo vezetésével a Roadrunner United által meggyalázott) Black No. 1 videóját, és azt, ahogy a kétméteres ikon egy kibaszott nagybőgőn úgy játszik, ahogy más egy basszusgitáron. NO HOPE = NO FEAR. (Jávorkúti)