#Hírek
április 19.
2013. július 10.
Egy kicsit most kimenőt adtunk a ’83-as és ’93-as lemezeknek (reméljük, egy Mercyful Fate rajongót sem bántunk meg ezzel), és júliusi visszatekintőnkben csak a 2003-as év felhozatalának idevágó szeletével foglalkozunk. Van mivel, hiszen még a lent látható, kiváló merítés is csak egy része annak a pazar felhozatalnak, amivel 2003 júliusában találkozhattak a már akkor aktív zenehallgatói státuszban lévő szerencsések. Jelentek meg modern klasszikusok, elfelejtett kedvencek, megismételhetetlen csodák, és ne felejtsük el a most kimaradt albumokat: a Nevermore Enemies of Realityjét, az utódja kapcsán már tárgyalt Nodes of Ranvier lemezt, vagy épp az oldalkedvenc Life In Your Way bemutatkozását.
Dátum: 2003.07.22.
Kiadó: Island
Hossz: 39:43
Műfaj: poszt-hardcore / dallamos hardcore
Támpont: nincs
Tavalyi The Illusion of Safety-kritikánk kapcsán már foglalkoztunk azzal, hogy miért is a Thrice volt a világ egyik legjobb kortárs zenekara. A srácok nem kevesebbet hajtottak végre, minthogy elképesztően precízen, de mégis ösztönösen mosták egybe a tomboló poszt-hardcore és dallamos hardcore elemeit, ráadásul Teppei metalos témái, valamint Dustin orgánuma és a kórusok szinte pop-punkos felhangja mind-mind remekül működtek, a zenekar kellően slágeres és könnyen ragadó dalokat hozott össze. A zeneiparban elég rövidnek mondható, egyéves szünet után érkező folytatás is remekül sült el: a Thrice-nál igazán a The Artist in the Ambulance megjelenése után kezdődött meg a poszt-hardcore címke dobálása, ráadásul a minőséget úgy sikerült kitartaniuk, hogy a nagyon hasonló – a kohéziót ugyancsak fenntartó – receptre tértek át, amely magával hozta a csapat komolyodását is. Az említett lemez érezhetően a Vheissu előhírnöke volt, Dustinék első nagykiadós megjelenése már megszellőztette a csapat későbbi átgondoltabb, mondhatni „komolyabb” filozófiáját, a szövegek tovább differenciálódtak, mélységet kaptak, amellyel eddig sem volt különösebb probléma, de Dustin itt talán még poétikusabb, ösztönösebb és introspektívebb szövegkörnyezetbe helyezte a dalokat. A hangzás nagyon hasonló lett (Brian McTernan bábáskodott felette, mint a The Illusion of Safetyn), de a srácok ezúttal egy sokkal tapasztaltabb dalírási metódust követve alkották a dalokat: ez elsősorban Teppei témáinak apró változásaiban, a basszusgitár és a dobok minőségi fejlődésében érhető tetten. A zenekarra rendkívül jellemző volt, hogy a punkos lendületet metalos gitártémákkal feszítették szét, a The Illusion of Safety emiatt egy nagyon dallamos, emiatt pedig könnyen ragadós lemez lett. Teppei viszont kevesebb metalos témát írt a The Artist in the Ambulance dalaihoz (persze, aki ezekért rajongott, annak sem kell csalódnia, elég csak belehallgatni az olyan dalokba, mint az Under A Killing Moon, a Paper Tigers vagy Blood Clots and Black Holes stb.), ez elsősorban azt szolgálta, hogy a dallamossággal mértéket tartsanak és a súlyosabb témák erőteljesebben üssenek (lásd pl. Silhouette). Ugyanakkor a zenekar egyre rádióbarátabb is lett, az olyan dalok, mint az All That’s Left, a Star At the Sun kétségkívül ezt az irányt mutatta, plusz azt se felejtsük el, hogy a lemez címadója annak ellenére, hogy pop-punkos felhangú, a zenekar egyik legnagyobb slágere lett. Nehéz eldönteni, hogy melyik lemeze lett a zenekarnak a legjobb, de talán az nem kétséges, hogy a The Artist in the Ambulance nagyon sok Thrice rajongónál foglalja el a képzeletbeli dobogó legfelső fokát. (Budai)
Dátum: 2003.07.01.
Kiadó: Atlantic
Hossz: 42:59
Műfaj: metalcore
Támpont: nincs
Általában tagcserékkel magyarázzuk a változásokat, de valószínűleg nem Geoff Bergman (Curl Up and Die) basszusgitáros bekerülése jelentette a Poison the Well meglehetősen heveny hangzásváltásnak a miértjét. Miután a floridai zenekar a Tear From the Reddel hozni tudta a debütlemez slágereinek mennyiségét anélkül, hogy újra eljátszották volna ugyanazt, a csapat otthagyta a Trustkillt, és elfogadta az Atlantic ajánlatát, de ahelyett, hogy rádiókra finomították volna a hangzásukat, inkább elkezdtek kísérletezni. Ehhez a színterük törzsproducere, Jeremy Staska helyett inkább a Refused csúcslemezén is dolgozó Lövström-Henricsson párost hívták segítségül, és mindössze tizenöt hónappal a második lemezük után már meg is jelent a You Come Before You. 2003-ban sokan sok mindent vártak. Az optimisták az előző lemezek folytatását. A sötétebben gondolkodók megalkuvó, esetleg összecsapott végeredményt. Mindenkinek csalódnia kellett. A lemez ugyanis egy egyszeri, sem korábban, sem később nem halott hangzásvilágú anyag lett, amit pont olyan mesterműként könyvelhetünk el a zenetörténelemben, mint a korszak hasonlóan egyedi albumait (The Chaning of Times, The Illusion fo Safety, Worship & Tribute, Failure On, stb.). A zenekar pont olyan erősnek bizonyult slágerírásban, mint korábban, de jóval több dallamos részt és a korábbi anyagaikhoz mérten idegen témát emeltek bele a dalokba, amelyekben volt (egyébként kiváló) tiszta ének is bőven. A lemez úgy használja ki ezt a kiszélesített repertoárt, és a csapat két kiváló gitárosát, hogy nem akar mindenki egy-egy kirakattéma után a „progresszív” jelzőért nyúlni, de 2-3 dal után mégis furcsán jogosnak érződik. Furcsa, hiszen óriási slágerek érkeznek egymás után, amikre még az „üvöltős verze/éneklős refrén” sirám is elsüthető, ráadásul szenvedélyes az egész, ami azért nem a prog lemezek sajátossága. Jogos, hiszen előrevetítette a Versions vitán felül progresszív hangzását, és a megjelenése óta eltelt 10 év alatt senki se merte/tudta lemásolni, pedig rengetegen imádják. Hibátlan az egész album, és tovább erősíti azt az álláspontot, hogy aki metalcore-t hallgat, de nem szereti egyik Poison the Well lemezt sem, az valamit nagyon rosszul csinál. (Jávorkúti)
Dátum: 2003.07.01.
Kiadó: Century Media
Hossz: 40:16
Műfaj: poszt-hardcore
Támpont: Cave In
Ugyan ma már akkora név a Century Media, hogy nehéz elképzelni, hogy a katalógusukból valami is elkerülje az emberek figyelmét, de (ahogy sok más romló hírnevű cégnél, úgy) náluk is találni elfelejtett kincseket. Előző hónapban az Only Living Witnessre igyekeztünk figyelmet irányítani, a július pedig a Haste utolsó lemezéé. Ahhoz képest, hogy mekkora kiadónál voltak, ijesztő az, hogy mennyire nem emlékszik rájuk senki sem, pedig lenne mire, hiszen a két énekessel felálló banda remekül értett a fogós dallamokhoz, amit a Mercury Lift próbált is kidomborítani, és relatíve háttérbe kerültek a durvább részek, az albumot a poszt-hardcore slágerek uralták (a Cave In neve nem csak emiatt a fordulat miatt merülhet fel velük kapcsolatban). Időről időre azért előjött a keményebbik oldaluk (mintha a Quicksandbe néha beugrott volna Page Hamilton egy kis gyomrozásra), aminek a csúcsa egyértelműen Randy Blythe meglepetés beugrója az egyik dalban, de úgy általában kiváló időzítéssel és arányérzékkel lettek kiporciózva és elhelyezve a súlyosabb húzásaik. Végig változatos, nagyon ragadós slágerek, Brodsky-dallamok, hibátlan hangszeres teljesítmény, kontrasztos odalépések, jó közreműködések – az album nem ült le, nem fáradt el, de ennek ellenére nem kapott el szélesebb rétegeket, pedig komoly rádiópotenciál volt bennük (a korszakból tucatnyi ilyen lemez említhető sajnos). Még négy évig zenéltek, de feloszlottak, mielőtt még kiderült volna, hogy belőlük is rockzenekar válik-e, mint „hardcore elhagyó” társaikból (Codeseven, Hopesfall, Thrice, stb.). (Jávorkúti)
Dátum: 2003.07.15.
Kiadó: Tribunal
Hossz: 28:52
Műfaj: poszt-hardcore/alternatív rock
Támpont: Lostprophets, Glassjaw
„Alulértékelt, elfelejtett zenekarok? Kérlek, mesélj még!” – reagálna a cikkjeinket olvasva az Amazing Device bármelyik tagja Willy Wonka mémes stílusban, hiszen a zenekar legalább annyira eltűnt a nevükre rakódott por alatt, mint amekkora potenciál volt bennük. Ugye vannak azok a véletlenek, amikor valamilyen szerencsés találkozás, sorsfordulat vezet egy banda felfedezéséhez, megfelelő fülekhez eljutásához – nos, esetükben ennek a fordítottják tudjuk csak elképzelni, ugyanis olyan dalokkal, mint amik a Quiet Roomon vannak, már-már teljesítmény nem befutni. Ugyan nem mérvadó, hogy itthon mit és mennyire ismernek az emberek, de azért jól mutatja, hogy említés szintjén a banda és a lemez neve magyar weblapon egy punkportálos megjegyzés mellett csak jelen magazin fórumán, ill. jelen szerző blogján került leírásra. Azt persze bárki aláírhatja, hogy az üvöltések miatt durvább egy kicsit, és nincsenek rajta akkora slágerek, mint a Lostprophets egy évvel később megjelenő, tinikedvenc sikerlemezén, a Start Somethingon, de annyira hasonló a dallamvilág néhol (még egy Ian Watkins közreműködés is van rajta!), és annyira fogós az egész, hogy ha egy évvel a Start Something után készülnek el vele, amikor a kiadók már biztosan tudják, hogy ez a hangzás sikeres lehet, akkor a másolásvádak ellenére is óriási siker lett volna a lemez (így viszont a nevük tiszta, de ismeretlen maradt). Persze ha tudják, hogy pár hónappal később a haverjuk kiad egy olyan albumot, aminek a farvizén ők is felfuthatnak, akkor biztos vártak volna vele egy-két évet, de így marad a Quiet Room az az album, amit minden Lostprophets-rajongó imádna, csak épp egy sem ismer. Persze lehet, hogy ha együtt maradnak, akkor más, szintén a Tribunalnál kezdő bandákhoz (From Autumn to Ashes, Atreyu, He Is Legend) hasonlóan őket is felkapták volna, de ezt sosem tudjuk meg. (Jávorkúti)
Dátum: 2003.07.01.
Kiadó: Ferret
Hossz: 27:09
Műfaj: mathcore
Támpont: The Dillinger Escape Plan
Az Every Time I Die az életművéből igazából két albumnak köszönheti a népszerűségét, méghozzá az első kettőnek: az általunk már agyondicsért, zseniális Last Night In Town nem hogy felrakta, de belevéste a nevüket a térképbe, a Hot Damn! pedig két év múlva a southern hangulattal való kokettálással garantálta azt, hogy ne tűnjenek el a mathcore bandák mocsarában. Az ezek után megjelenő albumok sem sikerültek rosszul, növelték is az ismertségüket, és változtattak a banda zenéjén is, de az áttörésre nem lettek volna olyan tökéletesek, mint a két első album (főleg, hogy ezek nélkül a Gutternek a semmiből kellett volna megküzdenie a He Is Legenddel és a Maylene’ debüttel). A LNIT pontosan egy Keith Buckley kaliberű frontembert tett hozzá a Botch, Dillinger Escape Plan, Cave In fémjelezte mathcore hangzáshoz (ennyi elég is volt, hiszen a stílusa minden téren eltért az említett bandák énekeseitől), a Hot Damn! azonban egyértelműen kijelölte az utat, amelyet a southern rock hatások és a vadság köveztek. Az egyik legféktelenebb, legmocskosabb metalcore lemez született meg tíz évvel ezelőtt, ami talán másfél percre áll meg egy kicsit szusszanni egyet, de amúgy végig őrült tempóban pörög, technikás, duzzad az energiától és az önbizalomtól. Félréértés ne essék: ez nem olyan magabiztosság, mint a mai bandák „breakdownozunk, jó a hangzás, szóval biztos fog tetszeni pár embernek” kiállása, hanem egy „te vagy a város, én meg a kibaszott tornádó, a nőd pedig már az enyém, haver!” stílus, ami ugyan pofátlan, de Keith Buckley egy olyan ember, aki ezt el tudja adni szerethetően. Később teljesen elmentek az I Been Gone A Long Time és az Ebolarama irányába, ami ugyan hozott még sok jó dalt, de egy olyan albumot se, mint ez, vagy az elődje. (Jávorkúti)
Dátum: 2003.07.15.
Kiadó: Equal Vision
Hossz: 40:47
Műfaj: poszt-hardcore/indie emo
Támpont: Cap’n Jazz, At the Drive-In
Ahány kritika, annyi változat született már a Bear vs. Shark első lemezén található zenei világ körülírására, de azért valamiféle konszenzus megszületett annak kapcsán, hogy ez a zenekar volt a legjobb dolog a 2000-es években, ami a Cap’n Jazz életművével történt (ez amúgy a mai napig áll, hiába az emo revival). Amit az idegesítően hosszú címmel bíró Right Now You’re in the Best of Handsen hallunk, az a punkosabb középnyugati indie emo felturbózott változata egy fantasztikus énekessel (a maga idejének egyik Jason Butlereként ismert Marc Paffi be-, és kikapcsolható Chuck Ragannal bírt), technikás, változatos zenei alappal és olyan kreatív pezsgéssel, ami már akkor is ritka volt. Egy albumot feltétlenül meg kell velük kapcsolatban említeni, és ez nem más, mint az At the Drive-In második, a Relationship of Command árnyékát utólag kicsit megszenvedő lemeze, ami hasonlóan csavarta egy eszement poszt-hardcore világgá az emót. Egy jól körülhatárolható, slágeres őrület az, amivel mindenkit megnyernek: olyanok voltak ezen a lemezen, mint egy indie rockban értelmezett Hot Cross, egy benyugtatózott Blood Brothers, vagy egy kevésbé progresszív The Fall of Troy. Tíz év múltán is furcsán izgalmas hallgatnivaló ez az album, és ugyan talán ma már egy kicsit túl hosszú (pl. a Second teljesen elhagyható róla), de azért azoknak, akik az indie emót egy unalmas, vagy túl merengős stílusnak tartják, esetleg nem bírják Mike Kinsella kappanhangját, ennél jobb hallgatnivalót nehéz lenne mondani a stílusból. Ez és a folytatás, a Terrorhawk is az új évezredbeli Equal Vision katalógus gyöngyszemei, igazán kár, hogy egyik utódbanda se túl érdekes. (Jávorkúti)
Dátum: 2003.07.14.
Kiadó: Calculated Risk Products
Hossz: 41:20
Műfaj: kaotikus poszt-hardcore
Támpont: Drowningman, Converge
Érdemes lenne új kifejezést gyártani azokra a zenekarokra, akiket ebben a sorozatban emlegetünk (tippeket várunk a kommentek közt Kazinczy jeligére), de megfejtés híján egyelőre álljon itt még egyszer az elcsépelt alulértékelt és elfeledett jelző-páros. A Beecher ugyanis relatíve rövid létezése alatt nem zavart túl sok vizet, amiben annak is szerepe volt, hogy az ezredforduló környékén azért a kaotikus hardcore-közeli zene világában elég nagy dolgok történtek összpontosítva és kellőképp lekötve az érdeklődők figyelmét (2000: Rock And Roll Killing Machine, 2001: Jane Doe, 2002: Irony Is A Dead Scene, An Anthology Of Dead Ends stb.). Ráadásul a zenekar ezek egyikének farvizén sem tudott volna evezni, még ha akart volna sem: egyik irány sem volt tökéletesen a Beecheré, sőt az első EPjük, a Resention Is A Big Word In A Small Town kifejezetten csapongó volt ezek együttes fényében is (és ez a legkevésbé sem vált előnyére). Úgyhogy a manchesteri, esetleg a brit színtéren kívül nem lehetett könnyű a maga idején felfedezni első nagylemezüket, a Breaking The Fourth Wallt, ami pedig a fenti lemezekkel minden aggály nélkül emlegethető egy lapon színvonalban és karakterben egyaránt. Az EP legkínosabb pillanatait, a túlerőltetett dallamos éneket az ideális arányig csökkentették az albumon, a dalok a mai napig izgalmasan szólalnak meg, ötletesek, fogósak, de orkánszerűek egytől egyig, a szövegek is elég sajátosak, az összkép pedig ha le nem is tudja tagadni a hatásokat, remek és erős karakterrel rendelkezik. A Beecher később már nem tudta ezt a minőséget megismételni, de a Breaking The Fourth vitán felül a műfaj élvonalába tartozott, és tartozik a mai napig; nehezen érthető, hogy hogyan maradhatott el ennyire. Később az Earache-hez igazolnak, akik 2005-ben (pár szükségtelen bónuszszámmal kiegészítve) újra kiadják az albumot, és ugyanebben az évben egy újabb Beecher lemez, a This Elegy, His Autopsyt is kijön, közben folyamatosan turnéznak, többek közt 2005-ben a Darkest Hour oldalán is bejárták Európát, érintve Budapestet is. És persze fel lehet róni, hogy nem voltak a legszimpatikusabb társaság, de egy igazságos világban azért ez a lemez ott lenne minden, a műfajra nyitott zenehallgató polcán. (Gellért)
