Kiérdemelt megemlékezés: évfordulós lemezek 2013/5

Havonta megjelenő rovatunk ötödik részében ismét pazar lemezeket sikerült összegyűjtenünk: van itt a műfaj kortárs felhozatalát elképesztő fölénnyel verő metalcore/emocore album, emo/screamo közönségkedvenc, egy elismert és egy elfeledett metal alapmű, egy imádott punkbanda debütálása, és kiemelkedő színvonalú keresztény pop-rock lemez is. Számos hiányzónk van, hiszen a betűmennyiséget próbáltuk zabolázni: a Darkest Hour és a Shai Hulud az utóbbi időben állandó vendégei voltak az oldalnak, a Nasumról már korábban ejtettünk szót, az Extolról pedig hamarosan lesz. Eredeti terveink szerint a Deftones is kimaradt volna abból az okból, hogy sokszor írtunk már róluk, de végül úgy döntöttünk, hogy a legkevesebb, ha annyival adózunk Chi Cheng emlékének, hogy írunk arról az albumról, amelynek színvonalát az ő játéka is emelte.

ACROSS FIVE APRILS – A TRAGEDY IN PROGRESS

Dátum: 2003.05.20.
Kiadó: Indianola
Hossz: 46:03
Műfaj: emocore, metalcore
Támpont: UnderOath, From Autumn to Ashes, A Static Lullaby

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy a 2000-es évek elején milyen jó is volt az emocore: a legtöbb esetben (főként az évezred elején, a FATA égiszén) metalcore-ral kergetőző, érzelemdús műfaj 2003-ban olyan lemezeket szállított, mint a már említett alaplemezeknek számító …and Don’t Forget To Breathe, a Casually Depressed & Deep In Conversation és a Failure On trió. De ebben az évben debütált a Silverstein, a Story of the Year és a pop punkos Boys Night Out is; adta ki második nagylemezét „az európai Boysetsfire” és a műfajt részben definiáló From Autumn To Ashes; valamint jelentette meg bemutatkozó nagylemezét az emocore alap Across Five Aprils. Természetesen lehetne még folytatni a sort (egy rakás undergroundabb zenekarral), de mivel ezt egy későbbi – részletgazdagabb – cikksorozat keretében szándékozzuk ellőni, ezért most koncentráljunk a zseniális A Tragedy In Progress-re, amely mondhatni pontosan tudta, hogy mikor kell megjelennie: két évvel a metalcore-t részben emocore-ba invitáló Too Bad You’re Beautiful után. A Tragedy In Progress-ben az volt a legjobb, hogy szinte teljesen lemásolta azt a zenei kiállást, mint a FATA, de egyben az Across Five Aprils kevésbé rakta a hangsúlyt a hosszabb döngölésekre, sokkal kevésbé volt sötétebb lemez, mint az előbb említett, dalai jóval dallamosabbak lettek. Ez főleg annak köszönhető, hogy a 2000-es évek elején az emocore-ra egyáltalán nem volt jellemző az indiszponáltság (bezzeg a kortárs műfajparódiai próbálkozásokra), a zenekarok a jó dalok mellett ügyeltek arra is, hogy az érték egyensúlyban legyen a slágerességgel. Az Across Five Aprils emellett felismerte, hogy sokkal nagyobb emocionális töltetet kapnak a dalok a vokál jobb variálása által: a remekül eltalált ordítás/tiszta ének variálások, a refrének tetőpontra járatása mind fontos jellemzői a zseniális debütáló anyagnak. Ehhez pedig jelentős támpontot adott az Underoath sikere: a srácok a kiadós, de egyben precíz, gondosan elhelyezett breakdown-használat (7 Angels 7 Plagues, In Dying Days, Eighteen Visions stb. metalcore témák) mellett ügyeltek arra, hogy a melódiák párban is jól működjenek a tiszta énekkel, ebben pedig némi belovedos utánérzés is szerepet játszik, de tényleg csak hangyányi mértékben. Mint emocore lemez, valahol a The Changing of Times-féle Underoath és a debütáló FATA zenei összecsengése közé lehet  körülírni az anyagot, így a hallgató biztosra mehet: az egész egy remekmű, egy érzelmi bomba, amely emellett mértéktartó is, hiszen nem csap át a korai A Static Lullaby-ra jellemző szenvelgésbe. Kötelező kör nem csak az emocore rajongóinak. – BB

PROPAGANDHI – HOW TO CLEAN EVERYTHING

Dátum: 1993.05.31.
Kiadó: Fat Wreck Chords
Hossz: 33:31
Műfaj: deszkás punk
Támpont: NOFX, Rich Kids on LSD, NUFAN, Lagwagon

Szinte oldalakat tudnánk betölteni azzal, hogy hogyan alakult a USA nyugati partján és Kanadában a deszkás punk underground szubkultúrájának a kialakulása, de egy valami biztos: a ’90-es évek dallamos hardcore punk forradalma (Fat Wreck Chords, Epitaph, Nitro Records stb.) olyan szintű lökést adott a ’80-as évekből eredeztetett jelenségnek, hogy a punkzene egyik legtúljátszottabb elágazása lett, különösen Kanadában. A műfaj korai ’90-es években jelentkező hullámának egyik meghatározó zenekara, a Propagandhi is Kanadában bukkant fel, s első lemezével az egyik legnagyobb átverést hajtotta végre; mondhatni a How to Clean Everything után a „kanadai NOFX”-nek is nevezhettük volna őket. Egészen addig, amíg nem váltottak sima dallamos hardcore-ra, illetve a deszkás punk egyik behatását, a crossover thrash-t nem egészítették volna ki több thrash metal riffeléssel és behatásokkal a 2000-es években (poszt-Today’s Empires, Tomorrow’s Ashes időszak napjainkig). A How to Clean Everyhing óriásit robbantott 1993-ban, mind a mai napig a zenekar legtöbbet hallgatott lemeze: igaz minőségben még nem értek egyből az égiszükre (igaz, soha nem adtak ki közepesnél gyengébb lemezt), de az albumot szanaszét lopták a ’90-es évek deszkás punk zenekarai, emiatt is jutott el egy elég nagy közönséghez. A dalok önmagukban ultradallamosak, de merészkednek túl a főleg Bad Religion által meghonosított ’90 dallamos hardcore riffelési/kvint technikán, ez pedig főleg annak volt köszönhető, hogy a zenekar biztosan hallhatta a NOFX hangzásvilágát (White Trash, Two Heebs and a Bean, 1992), s felismerte, hogy a deszkás punkban még óriási lehetőségek vannak. A politikai dalok (amely között akadnak humorosabb darabok is, pl. a Ska Sucks egy kisebb botrányt élt meg) könnyen célt találnak, sláger vált slágert: mint punk zenei attitűd amellett, hogy kiválóan húz és sallangmentes, egyensúlyt volt képes találni a kisugárzásában is. Igaz megvannak a pop punkos felhangok (mivel a deszkás műfaj az egyik felmenő iskolája volt a technikásabb pop punk bandáknak), de a lemez hangulata nem az életérzésben (deszkás kultúra), hanem az egyén szabadságában vetül le leginkább. A NOFX mellett merítettek a nardcore-ból (Rich Kids on LSD hatások), de felfigyeltek a The Faction és a JFA munkásságára, valamint a Lagwagon debütjére is. A How to Clean Everyhing szinte maga után hozta azt, hogy a kaliforniai féltestvér kiadja a Punk in Drublic-ot, amely később a dallamos punk rock (No Use For A Name és társai) zenekarok egyik fő forrása legyen. Hatása és fontossága egy hullám részbeni elindításában megkérdőjelezhetetlen. – BB

ANBERLIN – BLUEPRINTS FOR THE BLACK MARKET

Dátum: 2003.05.06.
Kiadó: Tooth&Nail Reocrds
Hossz: 37:01
Műfaj: pop-rock/pop-punk
Támpont: Run Kid Run, Yellowcard, Relient K

Az utóbbi évek Anberlin terméséről sajnos nem sok jót lehet elmondani. Persze sokan mondták és jósolták, hogy a nagykiadó nem fog jót tenni a bandának, de ők meg egyre csak ígérgették, hogy még jobb lesz, mint előtte (talán ők még el is hitték), aztán meg jött az egyik csalódás után a másik, és mostanában meg örülünk, ha sikerül néhány slágert összekaparni a pince mélyéről. Pedig mennyivel másképp volt ez régen: a SaGoh 24/7 alatt futó kezdeti projektükből talán azóta se hallott senki egy hangot sem, de a Blueprints For The Future Market úgy tört be és repítette a köztudatba a csapatot, hogy nem tudtuk, a fülünk hagyott fel a szolgálattal így 14 éves korunkra, vagy tényleg voltak olyan pofátlanok ezek az amerikai suhancok, hogy egy egész lemeznyi slágert összeírjanak. Ez még azokban a ködös és egyre távolabbinak tűnő időkben volt, amikor a Tooth&Nail neve minőséget jelentett és nem bohóczenekarok kirakata volt, Stephen Christian és csapata meg nem arra hajtott, hogy minél több tizenéves lájkolja a hajukat, meg az évente változó imidzsüket, hanem hogy a minőséggel és a jó dalokkal tűnjenek ki a tömegből. Azt persze beláthatjuk, hogy Stephen hangszíne még mindig egyedi és akinek a hallójáratai nem dobják ki magukból a kissé magasra sikerült frekvenciatartományt, azok még az új albumokon is találhatnak szeretni való dolgokat, ám a Blueprints For The Future Market azóta is tartja a színvonalat és még mindig a legjobbak közé tartozik a pop-punk/pop-rock színtéren. A nyitó Readyfuelst azóta is lovagolják, ahol csak lehet, akusztikus szettekben, élőben, demós kiadványon, amely pedig csak egy kis szelet ebből a remek alkotásból. A rádióbarát nóták ellenére egy összetett és okos zenei közeggel találhatjuk szembe magunkat, amely az újakból már igencsak hiányzik. Hálistennek a sztori nem ért véget ezzel, hiszen az ezután kiadott Never Take a Friendship Personal hozta a Blueprint által igen magasra tett lécet. Letűnt kor emlékeinek tűnnek ezek a pillanatok, ám valahogy még mostanában is képesek elhitetni velünk a srácok, hogy mélyen legbelül él bennük ez a fiatalos tűz, csak az Universal fejeseinek óceánjában nem igazán tudják érvényesíteni. Ha mégsem, két ilyen albummal a hátuk mögött már büszkén mutogathatják az unokáknak az életművet, hiszen műfajának meghatározó lemezét tették le ekkoriban a fiúk az asztalra. – JB

ANTHRAX- SOUND OF WHITE NOISE

Dátum: 1993.05.25.
Kiadó: Elektra
Hossz: 56:56
Műfaj: groove metal, thrash metal
Támpont: Metallica, Megadeth, Pantera

Nem volt könnyű helyzetben az Anthrax a ’90-es évek elején. Egyrészt a bandát meggyengítették a személyes ellentétek, másrészt, ha nem is fordult 180 fokot a világ, de határozottan elkanyarodott a ’80as évek képviselte zenei értékektől. A thrash metal virágkora régen elmúlt, a Puma cipők ideje lejárt. Bermuda gatyás, deszkás szerkós banda számra tehát adva volt a kérdés: képesek-e az új évtized arculatához igazodva a felszínen maradni, vagy eltűnnek a süllyesztőben, hogy aztán évekkel később hamvaikból feltámadva nosztalgia turnéra induljanak. A Sound of White Noise képében határozott válasz érkezett erre a kardinális kérdésre. A zenekaron belüli viták – Scott Ian állítása szerint – rendszerint Joey Belladonna miatt keletkeztek, így hatodik lemezüknek már új énekessel, John Bush-sal vágtak neki.  Ő korábban az Armored Saint nevű tradicionális metal bandában hallatta fantasztikus hangját, amire annak idején még a Metallica is felfigyelt, sőt meg is környékezték a kezdet kezdetén, amikor James nem akarta felvállalni a frontemberi posztot. Akkor nem engedett, de az Anthrax kedvéért végül ott hagyta eredeti zenekarát, ami fel is oszlott. Bush egyértelműen új erőt pumpált a zenekarba, az utóbbi két LP önismétlésbe hajló szerzeményei után üdítően hatott az a modernebb megközelítés, amit a vérfrissítés hozott. Erőteljes orgánumához remekül passzoltak az új felfogású dalok, míg Belladonna klasszikus, hard rockban gyökeredző énekstílusával nehezen lehetett volna elképzelni a SoWN-t. Az album egy tökéletes lenyomata lett annak, hogy merre is tartott a fém zene ekkoriban: érezni rajta, hogy a korszak legnépszerűbb metal bandáinak törekvései őket is megérintették. A Panterához és a Sepulturához hasonlóan az Anthrax is riffközpontúbb, direktebb szerzeményekben kezdett gondolkodni, a gyorsaság pedig már egyáltalán nem volt szempont. Emellett a Metallica/Megadeth folyamatos dallamosodása is inspirálóan hatott rájuk, hiszen a fenti bandákkal ellentétben ők nem lettek lemezről-lemezre kiábrándultabbak és dühösebbek, hanem továbbra is dallamos énektémákat preferálták. Azt pedig szintén nehéz lett volna eltitkolni, hogy nem kevés Alice in Chainst hallgattak akkoriban.

Mindezeket a hatásokat remekül építették be a jellegzetes Antrax jegyek mellé, így akármilyen nagy ugrás is következett itt be zeneileg, nem mondhatni, hogy hátat fordítottak volna önmaguknak. A jellegzetes Ian riffelés ugyanis ott figyelt továbbra is, a dalok egy jelentős része a modern köntös mögött klasszikus Anthrax témákból állt össze. Gondoljunk csak a Burst kavargó dobalapjára, thrashesen daráló verzéje és csordavokáljára, vagy a Packaged Rebellion menetelős, Among the Living korszakos alapjaira. Emellé érkezett a sok-sok húzós groove, de volt azért kísérletezés is, a Twin Peaks inspirálta, pszichedelikus Black Lodge képében. Akármelyik szerzeményt is nézzük, Bush mindegyikbe hihetetlen emlékezetes dallamokat tudott csempészni. A lemez legnagyobb slágere a nem kevés Seattle hatást rejtő Only, de a 1000 Points of Hate (I know how to hurt myself, It’s me that makes you hate me, It’s me that tries to break free) vagy a Sodium Pentathol sorai (You’re in total control and you’re still a liar, I can’t drink from the cup, I question your authority) szintén felejthetetlenek. A többi zenész is kitett magáért: Charlie Benante álomszerűen dobolja végig a korongot, Frank Bello és Dan Spitz pedig megbízhatóan hozzák az alapokat, és szerencsére a hangzás is nekik dolgozott. Sajnos ezt követően nem tudták hozni ezt a hihetetlen erős formát, a Stomp 442 ugyan egy korrekt modern metal lemez lett, de nem hozta elődje frissességét, a Volume 8-tel pedig úgy tűnt, még inkább fonalat vesztettek. A Sound of White Noise elsőbbsége így sokáig kétségtelen maradt. Az idén májusban szintén jubiláló We’ve Come for You All volt az a lemez, ahol sikerült visszatalálni a helyes ösvényre. Aki a Bush-éra legjavára kíváncsi, ezzel a két sarokkővel nem tévedhet. – FG

ONLY LIVING WITNESS – PRONE MORTAL FORM

Dátum: 1993.05.21.
Kiadó: Century Media
Hossz: 35:28
Műfaj: alternatív metal/poszt-hardcore
Támpont: Life of Agony, Quicksand

1993-ban több olyan metallemez is megjelent, amelyek nem pusztán egy trend erejéig, hanem évtizedekre megváltoztatták a műfaj képét, és ha igazán komoly trendet közvetlenül nem is generáltak, de hatásukat a mai napig érezni annyira, hogy ne lehessen megkérdőjelezhető alapalbum státuszuk. A Quicksand, a Life of Agony és a Type O Negative húsz éve megjelent lemezei mellett ilyen a bostoni Only Living Witness bemutatkozó albuma, a Prone Mortal Form is. Egy demokazetta és egy 7” után szerződtette őket az akkor még kezdő cégnek számító, német Century Media, akik ekkoriban olyan bandákat indítottak el, mint az Iced Earth és az Asphyx, de a Cro-Mags Alpha-Omegájával a crossover hardcore punkba is belekóstoltak. Ahogy a Slip vagy a River Runs Red dalaiban, úgy a Prone Mortal Formon is a hardcore színtéren ténykedő, de leginkább alternatív metalt játszó zenészeket és egy kivételes szövegírói és énekesi tehetséggel megáldott frontembert hallunk, meg persze egy olyan hangzást, amivel akkor nem sokan tudtak bármit is kezdeni. ’Sabbath-hatások, instrumentális átkötések, különleges stílusú énektémák, és egy öt évvel korábban megjelent, azóta már mindenki által elfelejtett film által inspirált szövegek – ráadásul kilógtak a színterükről és a kiadójuk profiljából is. Az alternatív metal még csak kapirgálta a bölcsője oldalát, a grunge trendnek ez sok lett volna, a hardcore közeg számára pedig a metal nem ebben a formában volt elfogadott (ez ma sincs nagyon másképp, a nevüket Jenkins-éktől kölcsönző Twitching Tongues hangzása nagyon sok negatív reakciót kap). Azonban az olyan dalok, mint a Root, a Slug vagy a címadó tétel jónéhány ifjú, kevésbé merev figurát megihlettek a bostoni undergroundban: ilyen volt Jacob Bannon, aki meghívta Jenkinst a No Heroes egyik dalába, vagy Aaron Turner, akinek cége indította el az énekes következő bandáját, a Miltownt. Ennek fényében pedig a kommerciális siker hiánya talán kevésbé fájó, elvégre hallgatói szempontból a sikeres inspirálás jövedelmezőbb, mint a magas eladások. – Jávorkúti


HOT CROSS – CRYONICS

Dátum: 2003.05.20.
Kiadó:
Level Plane
Hossz:
32:50
Műfaj:
screamo/emo
Támpont:
Off Minor, Saetia

Ugyan a screamo talán túlságosan underground stílus ahhoz, hogy az alacsonyan repkedő „szupergrupp” fogalom felmerüljön bármely banda kapcsán is, de ha van olyan név, amelyik biztosan megérdemli az all-star jelző, az a philadelphiai Hot Cross. A 2000-ben alakult csapatot a műfajkedvenc Saetia énekese és dobosa alapította, és olyan zenészeket gyűjtöttek maguk köré, mint az utolsó koncertjükön bőgőző, és később az Off Minor életre hívásában is részt vállaló Matt Smith, a dallamos vonalon kiemelkedőt alkotó You and I gitárosa, Casey Boland, és a (sok más mellett a) Neil Perry frontembereként és a Joshua Fit For Battle gitárosaként ténykedő Josh Jakubowski. Egy EP után a zenekar a Cryonics dalaival egy, a punkosabb indie emo zenekokat és a math rockot is megidéző, rendkívül dinamikus, ugyanakkor dallamközpontú, sőt, slágerekkel teli hangzásban kötött ki, ami egyszerre hódított emlékezetes dalaival, csavaros gitártémáival és három énekhangjával. Nem idegenkedtek a tiszta ének használatától, sőt, talán még kellett is az egyes tételekbe, hiszen általában igen kitekert dalszerkezetekkel dolgoztak, valószínűleg a Cryonics összes száma legalább annyira tetszene a Fall of Troy rajongóinak, mint a Saetia közönségének. Kissé meggondolatlan lenne azt állítani, hogy megújították a műfajt, de a stílus egyik legnépszerűbb bandájaként hétéves munkájuk egészen biztosan benne van abban, hogy máig vannak ilyen stílusú zenét játszó zenekarok. Az egy évvel később megjelenő EP talán még az albumnál is erősebb lett, és ugyan a 2007-es, utolsó nagylemez már kicsit túl könnyed lett a rajongóik egy részének, de a Hot Cross ettől függetlenül úgy vonult máig tartó pihenőre, hogy az új évezred egyik legjobb screamo bandájának számítottak. – Jávorkúti


DEFTONES – DEFTONES

Dátum: 2003.05.20.
Kiadó:
Maverick
Hossz: 47:14
Műfaj: alternatív metal
Támpont: Team Sleep, Glassjaw

A Deftones 2000-ben, a White Pony kiadása után pár héttel ott volt, ahol minden zenekar szeretne lenni: az abszolút szakmai csúcson, miközben az eladások szárnyaltak, a zenetévékből ömlött a ma már mérsékelten rádióképesnek tűnő, elszállós hangulatú alternatív metal, és sportcsarnoknyi embertömegek ugráltak az immár csupa méregerős slágerből álló koncertjeiken. Másfél év múlva azonban már ott voltak, ahová minden banda félve kerülne: abban a helyzetben, amikor megugrották a sikerlemezüket, letettek az asztalra egy mindenki által magnum opusnak hívott albumot, és el kellett kezdeni megírni a folytatást. Az eredetileg Lovers-nek hívott self-titled album vegyesebb zenei összképet mutatott, mint elődei, bár ahogy egyetlen lemezük, úgy ez sem távolodott el ekkor már védjegyszerű hangzásuktól. Bizonyos szempontból a Koi No Yokanhoz hasonlít az, hogy ezen is agresszívebbnek, súlyosabbnak tűntek, mint korábban, miközben a lágyabb, éteri pillanatok is megszaporodtak – utóbbit legtöbben (persze utólag, kivéve néhány koncertlátogatót) Chino új projektjének, a Team Sleepnek a számlájára írták, hiszen a Lucky You-ban az ott is érdekelt DJ Crook vendégszerepelt. Pedig a kulcs inkább az volt, hogy miközben Moreno újra felfedezte a Smashing Pumpkins iránti rajongását, Delgado a lemezjátszót billentyűkre cserélte, ami újabb kapcsolódás a Koi No Yokanhoz, hiszen ott is kiemelkedő volt Delgado hangsúlyosabb jelenléte a dalokban. Bár több olyan szám is van az albumon, ami Deftones sláger lett, összességében a lemezen kevesebb volt a fogós szerzemény, ami miatt kicsit gyengébbnek tűntek az összkép (nem is produkált annyi eladást, mint elődei), és keveseknél lett kedvenc az album. Így, tíz év távlatából azonban mégis talán az mondható el, hogy ha az életműben nem is egymás szomszédai színvonal tekintetében, mégis olyan a korong, mintha a KNY hangzáselődje lenne. – Jávorkúti