Húszéves Chino Moreno kedvenc Deftones-lemeze

deftones chino moreno 1997

Újabb kultlemez születésnapját ünnepeljük ma: éppen ezen a napon húsz éve, hogy a Deftones 1997. október 28-án a Maverick kiadón keresztül kihozta második nagylemezét. Az Around the Fur albumon a sacramentói deszkás alt-metal-zenekar olyan, azóta meghatározónak bizonyult dalokat szabadított a világra, mint a My Own Summer (Shove It), a Be Quiet and Drive (Far Away) és a Max Cavelra vendégeskedésével készült Headup. A Revolver magazin az évforduló alkalmából el is látogatott a manapság már Oregonban élő Chino Moreno énekeshez, aki kerek perec leszögezte, hogy bizony a születésnapos anyag egyenesen a legkedvencebb Deftones-lemeze:

Az a kedvenc lemezem. Nagyon magabiztosak voltunk, tudtuk, hogy mi mindenre vagyunk képesek, külön-külön és a zenekarként is, amelyikkel nem lehet baszakodni. Ez a magabiztosság vitt rá minket, hogy megcsináljuk pontosan azt a lemezt, amit abban az adott időpontban akartunk. Mindent pontosan kitaláltunk. Egyszerűen csak jól éreztük magunkat, mint egy zenekar és mint barátok.

Chino a cikkben többek között arról is részletesen beszélt, hogy milyen lelki állapotban volt a lemez készítésekor:

Alighanem dühösebb voltam, mint életemben bármikor, de alighanem boldogabb is voltam, mint életemben bármikor. Minden érzelem olyan volt, mint az összes érzés csúcsa. A lemez szomorú részei közül némelyik nagyon szomorú. A lemez dühös részei közül némelyik – nem hiszem, hogy valaha is tudnék-e még olyan dühös lenni. És ez jó. Valahol voldog vagyok, mert már nem akarok az az ember lenni. Az egész egy időkapszula. Bassza meg, teljesen be voltam kattanva! Mindenfélével vagdalkoztam a szövegek némelyikében, de komolyan gondoltam.

Fiatalok voltunk. Már sikeresnek éreztük magunkat, mivel az lett a munkánk, hogy zenéljünk és turnézzunk. Nem kerestünk sok pénzt, de szerintem nem is igazán volt rá szükségünk. Egyszerűen éltünk… Akkoriban azon a vonalon lavíroztunk, ahol már valamennyire felelősséggel élünk, de mégis teljesen kiélvezzük az életet.

Az énekesnek a lemez bemutató turnéjáról is szép emlékei vannak:

Úgy gondolom, hogy a világ egyik legjobb koncertzenekara voltunk. Nem úgy álltam hozzá a dolgokhoz, hogy “na, lássuk, mennyire tudok megőrülni”, egyszerűen csak szabad voltam, nem törődtem azzal, mi lesz másnap, és kiélveztem minden pillanat minden részletét.

Ami persze azzal járt, hogy a banda élete gyakorlatilag egyetlen nagy buli volt, különösen a Warped Touron:

Sokszor le sem feküdtünk, amíg a nap fel nem kelt. Néha épp hogy felkeltem, még a szememet törölgettem, és csak annyi hallottam, hogy “haver, menned kell a színpadra.” Kinyitottam egy-két sört, lehúztam, és már mentem is a színpadra játszani.

De voltak zűrös esetek is, például amikor 1998-ban egy észak-írországi, belfasti koncerten Chino lement a közönségbe, egy rajongó pedig kis híján megfojtotta:

Nagyjából éreztem, hogy nem akar bántani, de egyszerűen nem kaptam levegőt. A bandából a többiek mind látták, és úgy néztek ránk, hogy “mi a franc történik?” Az emberem éppen megfojtott! Láttam azt a képet, és a srác konkrétan megfojt engem, egyszerűen tiszta boldogságból.

1998_01_18_limelight_belfast_uk_-_02a_-_by_mick_hutson[1]Az eredeti cikkben még egy csomó érdekesség olvasható, többek között a lemez borítójának születéséről, a Terry Date producerrel közös munkáról, vagy arról, hogy Chi Cheng basszer az album készítése közben kis híján kilépett a zenekarról, hogy elmenjen tanárnak. Persze végül mégsem ment, így megszülethetett ez a kultikus anyag. Hallgassuk is végig!

  • caseyjones

    Bírom a Deftonest, bár szerintem kicsit alulértékelt banda. Nekem a Be Quiet And Drive, valamint a Diamond Eyes a kedvencem tőlük. :)