Hornby ötös listája: Hegyalja

Talán felesleges magyaráznunk, hogy sorozatunk második darabjának tárgya, a július 13-án kezdődő Hegyalja Fesztivál több szempontból is jó eséllyel pályázik a nyár fesztiváljának címére, legalábbis a tokaji rendezvény méltó riválisává nőtte ki magát az utóbbi években már feltétlenül nem a hazai közönségnek, a hazai közönségről szóló Szigetnek (bár a Deftones-szal azért idén is befogják a szánkat), és azt sem téveszthetjük szem elől, hogy kurrens felhozatala szinte minden műfaj szerelmeseit képes maga mellé állítani. Ez alól nyilván nem kivétel oldalunk szerkesztősége sem, így a Rockmaratonnál bevezetett ötös elrendezés alapján ajánlunk figyelmetekbe néhány olyan koncertet, amit felesleges, hiszen úgyis ott lesztek, és olyat is, amire talán nem mentetek volna el, holott vétek lenne kihagyni.

LEGENDÁK

A thrash metal ínyenceinek igazán nem lehet oka panaszra, hiszen idén hazai pályán húz kétszer is strigulát a Slayer, akik ezúttal ugyan nem hozzák magukkal a jelenleg épp új nagylemezük kiadási munkálatai előtt álló Mustaine-éket, ám már Jeff-fel kiegészülve látogatnak Tokajra, ahol az aktuális fesztiválturné keretein belül négy olyan dallal készülnek, mely más állomásokon nem fog elhangzani. Hogy ezek melyek, kilétüket egyelőre homály fedi, mindenesetre a Sonisphere-fellépésen eljátszott kiadós és teljesen definitív értékű dalsorrend tükrében nem valószínű, hogy bármin is aggódni kéne. Meg hát miért is kellene, hiszen a Slayer mindig Slayer marad, és a thrash (vagy maga a metal?) alfája és omegája nyilván olyan feszesen és hangosan fogja leamortizálni a megjelentek hallójáratait, ahogy annak rendje és módja megköveteli. Aki meg az érvényes karszalagja ellenére sem megy el, úgyis megkergetik majd a hithű rajongók, mert ezt kihagyni főben járó bűn. (10)

Ha a dalok szintjén biztosan nem is tudhatjuk, de hasonlóképp megtiszteltetésben részesíti rajongóit az Európa-turnéját a Hegyalján indító Pennywise, akik a tavalyi Düreres koncerthez hasonlóan Téglás Zolival térnek vissza hozzánk. Az énekesváltás kapcsán persze a zenekar kapott hideget-meleget, mert hát lássuk be: a lindbergi énekdallamok nem feltétlenül Zoli orgánumára íródtak, ám ahogy legutóbb megtapasztalhattuk, ez a párosítás épp annyira kölcsönöz új karaktert a skate punk-alapbanda szerzeményeinek, amennyire megmaradt az eredeti alapkoncepció is. És hát ember legyen a talpán, akit a Bro Hymn, a Same Old Story vagy a Peaceful Day nem késztet azonnali táncra a maga módján, valamint azt sem zárhatjuk ki, hogy a készülő tizedik nagylemezről (amiben konzultációs szinten Lindberg is közreműködik) kapjon-e a banda közönsége némi ízelítőt, mindenesetre a Pennywise még mindig gyilkos koncertbanda, még akkor is, ha a fesztivál kordonja nem fogja engedni, hogy legalább kétszázan színpadra másszanak a megfelelő kórusoknál. (8)

Hasonló megmozdulásra persze lehetőség vagy biztatás sem lenne a Deicide koncertjén, hiszen a markáns orgánummal bíró Glen Benton köztudottan hadilábon áll embertársainak elfogadásával, mindazonáltal valahol épp ez, na meg elfuserált öngyilkossági kísérletének be nem tartott ígérete eredményezte azt, hogy a floridai death metal-óriás ki tudott ténferegni saját hullámvölgyéből. Ez pedig garancia volt arra, hogy a már pályája elején is mind hangulatában, mind technikai képzettségében, mind gyűlöletében kiemelkedő zenekar az ezredforduló csapdáiból felerősödve utóbbi kiadványain saját fénykorának pompájában foglalja vissza megérdemelten azt a trónt, ahonnan a Deicide épp saját magát lökte le zsákutcába futó kísérletei és útkeresései nyomán. Ezzel azonban kár is foglalkozni, hiszen a zenekar tényleg ereje teljében van, és kétségkívül ezt majd Tokajban is igazolják az elszörnyedt arckifejezések. Amire pedig számítani kell: gyorsaságra, gonoszságra és hangerőre. Márpedig a műfaj szerelmeseinek legnagyobb örömére mindháromból ki fog jutni, mert a Slayer thrash-orgiáján túl azért zárójelben, suttogva mégis hozzátehetjük, hogy a fesztivál legbrutálisabb koncertjét akár Bentonék is adhatják, ha kellőképp bal lábbal kelnek fel, és megfelelő mértékben fognak gyűlölni mindenkit ahhoz, hogy előadásuk hitelességében a gitáros Santolla felvállalt kereszténységén túl se legyen hiba vagy kérdőjel. (8)

És ha a legenda, mint jelző, még kicsit erős is, be kell látnunk, hogy a finn Amorphis jó eséllyel pályázik arra, hogy karakterénél és nemzetközi jelentőségénél fogva hamarosan joggal tegyük be őket ebbe a skatulyába. Elvégre a dallamos death metal és doom keverékéből szépen-lassan egy progresszív felfogású, kísérletező hangvételű, olykor folklór elemekkel is játszó, de kiváltképp modern hangzású arculatra szert tevő zenekar az ezredforduló azon utolsó bástyáinak egyike, amelyik valahogy nem akar megfásulni, vagy beleesni az önismétlés csapdájába. Ennek kulcsa természetesen a fáradhatatlan Toni Joutsen, kinek érzékenysége és témaválasztásai férfiakat és nőket egyaránt ott érintenek meg, ahol nem szégyellik, és az ilyen formán keletkező, hol mitológiai indíttatású, hol emberi érzelmekre összpontosító dalszövegek kellőképp slágeres formát öltenek ahhoz, hogy a banda nevével lemezről lemezre számolni kelljen. Ezt bizonyítják a hazai klub- és fesztiválkoncertek is, amelyekből már jócskán háta mögött tudhat pár strigulát a banda, és épp új lemezének kapcsán aktuális ez a fellépés is, hiszen épp ez igazolja, hogy a finn metal egyik, ha nem a legértelmesebb alakulata még mindig kellő tűzzel bír ahhoz, hogy maga mellé állítsa a közönséget. (8)

TRÓNKÖVETELŐK

A fesztivál aduásza az a törvényszerű igazságszolgáltatás, hogy egy módszeresen alulreprezentált, ám a webkettő forgatagában érdekes módon mindenki által átélt koncert, valamint egy, az utolsó pillanatban meghiúsult Slayer előtti buli után ismét fellép Magyarországon a kortárs metal talán legnagyobb karaktere, a Mastodon. Ugyanis a hazai lépték valahogy mindig elmaradt a kétezres évek elején kettővel: jó példa erre gyakorlatilag a Savannah-színteret bemutató Baroness-Torche buli is, hogy csak egy példát hozzunk abból a pezsgő pesti undergroundból, amit manapság módszeresen visszasírunk, mindenesetre ha túljutunk a trúsági kérdéseken, így is bizonyos, hogy Brenn Dailorék méltán érdemlik meg a figyelmet, a hazai közönség pedig a lehetőséget, hogy ezúttal ne Bécsig kelljen menni, ha napjaink talán leginkább meghatározó metalbandáját szeretnénk látni. Látni pedig nemhogy érdemes, hanem egyenesen kötelező őket, mivel az aktuális fesztiválszettjük a korábban tapasztalható radikális lemezközpontúság helyett módszeres áttekintést biztosít a banda teljes pályafutásáról, ami főképp a Crack The Skye ellenlábasainak szolgáltat örömet, és a koncertet követően tegyük csuriba az ujjunkat azért, hogy minél előbb visszatérjenek a fővárosba is, mert jó lenne, ha rendszert csinálhatnánk a Mastodon hazai felbukkanásából. (10)

Ez a gondolatmenet pedig kiváltképp sok Parkway Drive-rajongónak is kedvére lenne, ha épp az ausztrál bandáról lenne szó, elvégre napjaink metalcore-színterének egyik, ha nem a legnépszerűbb alakja a már a koncert másnapja óta kultikus Never Say Die! A38-as állomása óta sajnos rendre elkerülte kis hazánkat. Ezért is volt katartikus már a bejelentés is, hogy idén ismét ellátogatnak hozzánk, és ezt emeli annak a ténye is, hogy a srácok nem véletlenül tudják magukra irányítani egy egész világ figyelmét, hiszen ha a Deep Blue nem is hozta meg a Horizons és a Killing With A Smile minőségi elismerését, attól még dallam- és breakdownérzékük csalhatatlansága mégis állandó értéken mozog ahhoz, hogy egyedülálló jelenségként kezeljük a bandát. Ezt pedig ők is tudják, ám azt sem felejtik el, honnan jöttek, így koncertjeiket a közönséggel szembeni maximális alázat, valamint féktelen energia jellemzi. Ez úgy is igaz rájuk, hogy gitárosuk, Luke egy sajnálatos lábtörés miatt tolókocsival nyomja végig az aktuális Európa-turnét, ám ahogy a Sonisphere-streamben is láthattuk, hasonlóképp igyekszik gurulni, ahogy egyébként futna, és ennek iróniáját ő is érzi, sőt, rá is játszik. Mindazonáltal a hangulat adott lesz, ahogy a közönségbe bedobott mentőcsónak is, ami elindítja a crowd surfinget, hogy a csak és kizárólag elsőosztályú dalokat tartalmazó szettről ne is beszéljünk. Muszáj látni. (9)

Ez a határozottság azonban csak feltételes módban igaz a német Heaven Shall Burn esetében, akik ha négy évvel ezelőtt szoktak volna rá arra, hogy kis hazánkat is bepréseljék a turnéikba, nem lenne helye kérdőjelnek, azonban az Iconoclast koncepciója valahogy mégis kifogott rajtuk annyira, hogy a zenekar körüli érdeklődés is szépen-lassan alább hagyjon. Mindez persze semmit sem von le a banda vízválasztó és formabontó kiadványainak érdemi értékéből, így a ‘Whatevert karaktere miatt, az Antigone-t dallamai és Ólafur Arnalds közjátékai okán, a ‘Deaf dalcsokrát pedig brutális megszólalása miatt kell napirendi pontként kezelnünk, és ezzel is csak három dalcsokrot ragadtunk ki egy olyan életműből, ami tényleg újraértelmezte a szigor fogalmát a második metalcore-hullámon belül. Ez nyilván a mai napig meg is maradt nekik, gitárhangzásuk és duplázásaik pedig egyértelmű arculatot biztosítottak a bandának, akik remélhetően inkább a múltra szeretnének majd emlékezni ezen a koncerten, mintsem elhitetni a Hegyalja közönségével, hogy a jelen is épp annyira jó, mint az, amit már csak alkalmi visszahallgatások kapcsán veszünk elő. (7)

Nem úgy, mint a dán Raunchy lemezeit, akik még a kissé viharos, legalábbis ideig-óráig megosztó énekesváltást követően is képesek voltak felvenni azt az önmaguk által kieresztett zsinórmértéket, melynek eredményeképp a mai napig oroszlánszerepet játszhatnak abban, hogy egyáltalán legyen értelme modern metalról beszélnünk. Ugyanis ha a terminus kissé ki is üresedett az elmúlt négy évben, az egykori Nuclear Blast-üdvöskére még mindig ereje teljében igaz ez a definíció, elvégre a banda karaktere tényleg annyira újszerű mind hangzásában, mind vizuális kiállásában, amennyire egyfelől konzekvensen hagyománytisztelő, másfelől koncertre született. Ezt már Nyírbátorban is módszeresen megtapasztalhattuk, ahol az is nyilvánvalóvá vált, hogy Kasper Thomsennek a vízválasztó Confusion Bay egyes dalai is kiváltképp jól állnak.  Így ha valóban bulizni szeretnél egy olyan kortárs és máig megújuló metalbandára, amely épp annyira veszi komolyan magát a színpadon, amennyire kötelességének érzi, hogy szórakoztasson, mindenképp az első sorokban kell riszálnod a hátsódat, de minimum ütemre rázni a fejedet. (8)

Az alábbi csoportosításban pedig két további nevet említenénk meg, amelyek érdekes kontrasztban állnak egymással, hiszen egyikük több figyelmet érdemelne, a másikuk pedig már most is többet kap annál, mint amennyi valójában járna neki, ha egy szebb világban élnénk. Ezért szorgalmaznánk azt, hogy a Deicide turnépartnerét, az olasz Hour Of Penance-t is tekintsétek meg, ha időtök engedi, hiszen a kontinens egyik leginkább fejlődőképes death metal zenekarával van dolgunk, amely mind technikailag, mind hangulati aspektusát tekintve is megérdemli a színtér szerelmeseinek támogatását. (7) Valamint ugyanígy a hazai koncertek terén szintén duplázó Heliát is ki kell emelnünk a közönségi igény tényénél fogva, bár itt is megjegyeznénk, mennyire veszélyes terep az, ha egy bandára csak Lady Gaga-feldolgozása kapcsán fogunk emlékezni, már ha emlékezni fogunk rá: legalábbis az Asking Alexandria-kritikánkban igyekeztük azt is körbejárni, hogy a ‘Penance-hoz hasonlóan szintén olasz származású formáció hangzása miért hasonlít kísértetiesen egy tűhegyen táncoló lufira. (2)

AMIT MEGFONTOLNÁL

Mindenesetre van, amikor egy feldolgozás is segít azon, hogy az emberek akár egy évtizeden keresztül figyeljenek rád: így történt a kilencvenes évek egyik legnépszerűbb német bandájával, a Guano Apes-szel is, akik a nálunk már csak Bikicsunájként ismert Big In Japant formálták saját képükre. Bár ahhoz, hogy erre az emberek felfigyeljenek, kellett egy jókor időzített bemutatkozó nagylemez, egy filmzenei felhasználás, egy női énekes, valamint egy akkora sláger, mint az Open Your Eyes. Kár, hogy utána is jóformán egy kézen megszámolható az a mennyiség, amit valós slágerként jegyzett a banda, és talán nem is véletlen, hogy útjaik egy idő után különváltak. Persze az ipar nagy úr, valamint a nu-metal is kezdi kitapogatni a saját revivaljét, így a Guano Apes is igyekezett minél előbb úgy meglovagolni ezt a hullámnak nem nevezhető jelenséget, hogy alternatív rockzenei köntösét egy picit sutba vágja, bár ez a 2011-es visszatérő lemez tét nélküliségén sem változtat. Szerintünk: úgyis az Open Your Eyes lesz az utolsó dal, elég addigra odaérni. (4)

Ezt az érkezést azonban túlontúl lezser dolog lenne elkövetni a második ausztrál AC/DC-ként beskatulyázott Airbourne-nel szemben, akik ugyan nem a világ legeredetibb zenéjét játsszák, viszont dalaik slágeresek, dallamaik a fülbe másznak, a koncertjeik pedig igazi rockshow-k, amik lényegében kortól függetlenül is könnyeket csalnak az ember szemébe, mert tényleg csak úgy füstölög belőle mindaz a régi iskola, amit az egykori képviselők többsége az alkohol mámorában valahogy beszürkített. Erre azonban kár is gondolni, hiszen a pumpáló kettőnégyek, a kórusban zenghető (és zengendő) refrének, valamint az arénákba való szólókiállások módszeresen irányítják majd a figyelmeteket ahhoz, hogy csak bólogatni és mosolyogni legyen kedvetek, hiszen az Airbourne nem vállal többet annál, mint ami akar lenni, azt viszont tökéletesen csinálja, és épp ez a mozgatórugója az egésznek. Szerintünk: egyszerű, de nagyszerű, úgyhogy okosan kérd ki a hideg söröd a buli előtt, és irány a színpad közvetlen előtere! (7)

A kortalanság élménye azonban nem mondható el a szintén a Deicide vendégeként érkező osztrák Belphegorról, akik idén huszadik éve vannak jelen a black metal legmélyebb bugyrában, ezt pedig csak azért fontos kiemelni, mert bárhogy is nézzük, a banda valahogy teljes működése során csak a műfaj keménymagját tudta megfogni: mindenki más eredendően gyenge ahhoz, hogy értékelni tudja a Nuclear Blastet is megjárt horda munkásságát. Mindezt nyilván csak azért kell kihangsúlyozni, mert a zenekar azon túl, hogy önmagával szemben mindig hiteles volt, eredendő értéket nem tett hozzá a black metal színterének fejlődéséhez, változásához: inkább az a fajta megbízható munkás volt mindig is, aki kevés munkához ért, és azt is csak azok szempontjából csinálja meg jól, akik jónak akarják látni. Épp ezért nem is tudunk egyértelmű tanáccsal szolgálni arra vonatkozóan, hogy érdemes-e végignézni a banda koncertjét: belenézni mindenképp érdemes, mert épp a hitelesség a mozgatórugója az egyes koncerteknek is, de nem tudjuk garantálni azt, hogy halandó mivoltodból adódóan a hithű rajongók ne nézzenek ki maguk közül, vagy azt, hogy élvezd is a koncertet. Szerintünk: ha arra jársz, egy-két dalt hallgass meg, de a koncert végignézése és élvezése csak haladóknak javallott. (5)

Azonban nem csak ők jubilálnak, hanem a harminc éve működő New York-i The Toasters is, akiket a megboldogult (és méltán visszasírt) Azfeszt közönsége is behatóan ismerhet már, ha akar, ha nem, hiszen a ska tényleg olyan műfaj, ami akkor is képes táncra perdíteni, ha nem akarod. Főképp, ha pubertás fejjel sokat ültél a Nickelodeon előtt, hiszen a Kablam! című, mai fejjel módszeresen agyzsibbasztó montázssorozatnak is ők kölcsönözték a betétdalát (Büdös Búvár, Olvadt Fiú, megvannak?), ami feltehetően Tokajban is felcsendül majd. Ez azonban csak másodlagos, hiszen a színpadon mindenki mosolyogni fog, aminek a közönség sem fog tudni ellenállni, így a bájos keresztbemosolygás jegyében fog egyre inkább feloldódni a hangulat, egészen addig, amíg mindenki táncra nem perdül. Szerintünk: vétek lenne kihagyni, a jókedv garantált, ahogy a minőségi szórakoztatás is, még ha a korlátok érzékelhetően szűkösek is a műfaji beidegződés miatt. (6)

AZ ERŐSÍTŐKÖN TÚLRÓL

Nem úgy, mint a Foreign Beggars esetében, hiszen a londoni formáció gyakorlatilag mindent felmutat, amit napjaink minőségi elektronikus tánczenéiről tudni érdemes, és tudni kell. Ugyanis a srácok története is a metal miliőjében gyökeredzik, igaz, ők ezt az energiát és dühöt az elektronikus alapokban, valamint a hip-hop nyers erejében szabadították fel, amihez a dubstep vaskos és sodró bassline-jai, valamint a grime elegánsan kibontakozó szőnyegei biztosítanak tökéletes karaktert. Ez lemezről lemezre különböző arányban jelenik meg, amiben oroszlánszerepet vállalnak a haverok is, hiszen gyakorlatilag kisbusznyi vendég DJ-vel és MC-vel ágyazták körbe saját hanganyagaikat, és volt, hogy ezek komolyabb kollaborációk és remixek szintjéig is elmentek, amelyek közül főleg a Noisiával közös együttműködést érdemes megemlíteni Excision és Skrillex mellett. Szerintünk: a fesztivál legerősebb elektronikus koncertjét a Foreign Beggarstól kell várni, akik egyfelől talán a leghitelesebb előadói annak a színtérnek, amelyben kiváltképp otthonosan mozognak, másfelől valamilyen szinten ők formálják azt az egészet, ami itthonra csak hullámverésekben jut el. (10)

A fesztivál szervezői igen jó érzékkel nem pusztán a Foreign Beggarst hozzák majd el az angol underground világából, hanem John B is felbukkan majd Tokajban, így idén talán elsőként a Hegyalján is érezheti azt a koncertlátogató a megfelelő helyen és időpontban, hogy a BBC rádió zenei műsoraiba csöppent. A brit DJ elsősorban drum & bassben utazik, de meglehetősen eklektikus szetteket szokott összerakni, szóval az electrohouse kedvelőinek is ott a helyük a színpad előtt – persze felmerülhet a kérdés, hogy miért is érdekelné az embereket a műsora. Erre pedig a választ fentebb érdemes keresni: ugyan a Hegyalja-látogatók nagyobbik részét alkotó rockerek nem híresültek el arról, hogy meghatná őket a trance elemek beturmixolása a drum & bass-be, de az újhullámos előadók kedvelői közt igen népszerűek a különböző angol dubstep és d&b DJ-k, így igen bölcs döntés volt az ő kiszolgálásuk John B lekötésével. Szerintünk: azért a Hegyalja kínál annyi nagy nevet a metalban, hogy azok ki is töltsék a nem borozással töltött időt, de néha megfáradnak a fiatal fülek, így jó, hogy ilyen is van. (6)

A legtöbb nem-metal előadót meg tudjuk érteni a fesztivál felhozatalában, gondolván arra, hogy igen jó bulit tudnak csinálni élőben annak is, aki életében akkor hall róluk először, és adott esetben a nevüket se tudja helyesen kimondani, épp ezért fura a Ladytron fellépése, elvégre a liverpooli kvartett leginkább annak élvezhető, aki ismeri is a leginkább New Wave-ízű szinti-/elektropopban utazó banda munkásságát. Más kérdés, hogy szinte minden banda a buliról, az energiáról, a mozgásról szól a fesztiválon, így az MR2-re gerjedő fiatalok mellett azokat tudja majd megfogni a négy brit, akik  vágynak némi nyugodt lötyögésre. Bölcsebb lett volna a Sounds leszervezése? Talán igen, de kuriózum-jellege miatt a Ladytron is beválhat, már pusztán amiatt is, hogy nagyon hangulatos, amit csinálnak, és a delíriumos elméket tároló fejeknek néha bizony meg kell pihenniük a tokaji forróságban. Ugyan jön a Kosheen is, akikre szintén ki lehet kapcsolódni, de annak ellenére, hogy a bristoli trió idén új lemezt fog kiadni, csúnyán aktualitásukat vesztették az elmúlt időben, így ha valaki választani akarna mondjuk szűkös brit-toleranciája miatt, akkor mindenképp a Ladytron a nyerő. Szerintünk: némi nyugalom a riffekkel telített éjszakában, ez kincs is lehet – hiába felejthető a legtöbb Ladytron lemez, azért aki hangulatos pihenésre vágyik, annak ott a helye. (6)

Biztos nagy bulit csinálna a két slágeréből a Foreign Beggars is, de hát nincsnek ők sehol a német hard dance csapathoz képes: ugyan a legendák közé nem szívesen tettük volna be őket az ottani miliő miatt, de mindenképp annak számít H.P. Baxxter és csapata. Nem a legjobb a Scooter, és nem is a legigényesebb, de a hortobágyi nagymamától kezdve a fővárosi kardigánosig mindenki el tudja fütyülni legalább három dalukat, és őszintén szólva a német Kozmixnál jobbat nem lehetne kitalálni abból a célból, hogy metálosok bulizzanak rá. A gagyi az új menő, ezt már évek óta tudja mindenki, és a Scooter ennek köszönhetően még a Prodigynél is nagyobb bulit tud csinálni egy fesztiválon többezer részeg ember előtt, így nincs is értelme túlbonyolítani: ők a németek legnagyobb szuperfegyvere a V2 és a Boney M óta. Maria, Nessaja, Ramp, How Much is the Fish, Hyper Hyper, One (Always Hardcore) és még sokáig lehetne folytatni. Szerintünk: töp-töp-töp-töröröp-töp-töp, és ne feledd, a happy hardcore is póló nélkül az igazi, de kurva nehéz moshpitben jumpstyle-ozni! (8)

BORBA FOJTOM BÁNATOM, MERT NEM JÖN A MADÁR

És végül az ütőkártya, ami miatt egy Volt vagy egy Sziget sose lehet Hegyalja: lehet, hogy ez továbbra is “csak” egy metalfesztivál, de Tokaj az ország egyik legjobb helye, a Hegyalja meg évek óta a leghangulatosabb nagy fesztivál. Itt nem fognak veled szembejönni szétekizett franciák, itt nem pattan le rólad a Guetta koncertre rohanó 16 éves pesti kiscsaj, ez a nagy sörözések és a még nagyobb borozások ünnepe, ahol évről évre ihatsz arra, hogy imádod a torzított gitárt, és hogy ellopták az oroszok a tankot. A fesztiválok hangulatát mindig nehéz körülírni, a hetijegyes szigetelők se nagyon tudják megmondani, hogy mi is olyan fenomenális abban a hétben, és ugyanígy a Hegyaljáról is nehéz nyilatkozni: hogy a környezet, a társaság, a metal, vagy az italok tehetnek a dologról, az mindig rejtély marad, de amíg Tokajban rendezik, ide jár fél Kelet-Magyarország, jön a Motörhead vagy a Meshuggah vagy a Slayer, és nem vizezik olyan feltűnően a sört, addig valószínűleg sértetlen marad majd a Hegyalja Fesztivál pozíciója. Persze a szervezők is tudják, hogy ki kell tölteni az időt a nagy nevekig, így az italozás mellett is rengeteg program várja a látogatókat: fellép kb. egy tonna magyar banda, és az elképesztően népszerű Showder Klub humoristái közül is előadnak majd jópáran, az alkoholtartalmú italok és a metálvillák kettősét a nagy röhögésekkel egy remek háromszöggé kiegészítve. Innentől már csak az a kérdés, hogy a Mastodon lesz a jobb, vagy a Slayer, illetve a bor fogy jobban, vagy a sör (azért Bödőcs poénját áthelyezhetjük ide keletre: “sört inni Tokaj szívében? Bist du ein Idiot, Heinz?!”), aki pedig kilátogat erre a négy napra, mindkettőről meggyőződhet annyira alaposan, hogy utána hetekig lehessen mesélni mindenkinek.