2017. június 20.
2007-ben bizony volt miről beszélni, ha szóba jött a metalcore: az As I Lay Dying és a Parkway Drive is előálltak egy-egy remek albummal, a Still Remains és a Poison the Well párosa életműveik talán legmegosztóbb lemezeit tették le az asztalra, a Darkest Hour pedig megírta a műfaj egyik legértékesebb anyagát a Deliver Us képében. Eközben az August Burns Red sikeresen definiálta nem csak saját, de tucatnyi klónzenekar hangzását is. Hihetetlen, de tegnap betöltötte tizedik születésnapját a stílus technikásabb szegmensének egyik megkerülhetetlen alaplemeze, a Messengers.
A Misery Signals által megkezdett ösvényen továbbhaladva az August Burns Red komoly szerepet vállalt magára a születőben lévő progresszív metalcore fejlődésének egyengetésében. Wisconsini társaikkal ellentétben azonban a pennsylvaniai srácoknál az atmoszferikus megszólalás és a már-már poszt-rockba hajló elszállások helyett a technikázás és a dalonként ötösével záporozó breakdownok kapták a főszerepet, olyan hereszaggató hangzással megspékelve, melyre azóta is kevés példát hallottunk. Azonban ez csak a felszín, amit az ABR wannabe bandák több-kevesebb sikerrel próbáltak saját zenéjükbe átörökíteni. A Messengers ennél sokkal többet nyújtott. Ehhez hozzájárult, hogy a srácok remekül bántak a hangulati tényezőkkel, az egész albumot átjárta egyfajta vészjósló, sötét légkör, mely hosszabb távra is kikölcsönözte helyét a lejátszóinkban. Bár a tiszta ének hiánya, a meglehetősen komplex dalszerkezetek és a minimálisra vett lassulások következtében elsőre baromi töménynek hatott az anyag, idővel kirajzolódott a dalok sajátos karaktere és az az ösztönös profizmus, amivel összerakták őket: egy másodpercnyi üresjárattal sem találkozunk, minden ott és akkor szólal meg, ahol és amikor helye van. Egyik pillanat következik a másikból, ahogyan egyik dal a másikból.
A zenészbrigád zsenialitásához kétség sem fér: JB Brubaker hibátlan gitárfutamai Matt Greiner emberfeletti dobjátékával kiegészülve jelentették az August Burns Red valódi esszenciáját, egyéni karakterük fő alappillérét. Ezen az albumon debütált a bandában Jake Luhrs énekes, és amilyen beleéléssel, elemi erővel üvöltötte fel a szövegeit, egyből jelesre is vizsgázott, mint frontember. Ha pedig van még valaki, akinek legalább annyira érdeme a végeredmény, mint a zenekarnak, az Tue Madsen. A produceri munkáról tényleg csak szuperlatívuszokban lehet áradozni, az itt védjegyszerűvé vált hangzás nagyban hozzájárult, hogy ennyien szerelembe estünk az albummal. A játékidő közel 50 perce pedig szinte egyenesen arányos a felejthetetlen momentumok számával: a Back Burner breakdown-parádéjától kezdve a Black Sheep baljós leállásain át az An American Dream végén hallható elborulásig tömérdek bivalyerős pillanattal bírt az anyag.
És bár kevés az olyan előadó, akiknek még a hivatkozási alapként szolgáló albuma szintjét is sikerül megfejelnie, az August Burns Red sokak szerint csuklóból megtette ezt 2 évvel később, a Constellations címmel érkező remekművel. Igaz, hogy az ezt követő Leveler már a mai napig kényes téma a rajongók között, de azért elmondható, hogy egy bizonyos szint alatt azóta sem teljesített a csapat, zenei eszköztáruk kreatív, ám mégsem hatásvadász bővítésével, valamint elemi profizmusuk szinten tartásával pedig a metalcore-színtér egyik legmegbízhatóbb szereplőjévé avanzsálódtak. A Messengers viszont egy korszak hírnöke volt: számtalan zenekar járt be rövidebb-hosszabb életutat ABR-panelekre építkezve, vagy azokat felhasználva. Manapság pedig, mikor már Kirgizisztán is rendelkezik legalább 25, magát progresszív metalcore-ként deklaráló bandával, az öncélú technikázás pedig egyre inkább megy a felismerhető karakter rovására, még inkább kihegyeződnek az album értékei. Bátran nyomnám a kezébe mindenkinek, aki frissen ismerkedik a műfajjal.
És persze nem elfelejteni: augusztus 16-án Budapestre érkezik a zenekar, hogy a Dürer Kertben együtt nosztalgiázzunk egy hatalmasat az évfordulós lemezre!
