Egy évtizede debütált nagylemezen napjaink egyik legnépszerűbb metalcore zenekara, az Architects

archi01a

A képen az Architects 2006-ban.

Akik “most” kapcsolódott be az Architects vérkeringésébe, azok legtöbben úgy tudhatják, hogy az Architects egy metalcore zenekar, amely kb. a Lost Forever // Lost Together után jutott úgy a népszerűségi csúcsára, hogy mellette a szakma is bőven dicsérte a zenekart azért, mert olyan metalcore-t játszottak 2014-ben, amely fel tudott nőni ahhoz az elváráshoz, amit a műfaj megkövetelt abban az évjáratban. Viszont ezek a brightoni fiúk nem játszottak mindig metalcore-t, s ugyan a szakmai elismerésük azután érkezett meg, hogy a Hollow Crown című lemezükkel elhagyták a mathcore-t, mint a banda eredeti kiindulási pontját, ettől még nem szabad elfeledni, hogy honnan érkeztek meg oda, ahová most épp tartanak az All Our Gods Have Abandoned Us című, immáron 7. (!) stúdióalbumukkal.

architects1Az Architects eredeti felállása csupa brightoni fiatalból állt, akik már akkoriban is nagyon aktívak voltak a helyi szcénában mielőtt megalapították voltak az Architects-et. A banda valójában már 2004-ben megalakult Dan Searle dobos és az ikertestvére, Tom Searle által. Akkoriban még csak úgy hívták a projektet, hogy Inharmonic, majd átkeresztelték Counting the Days-re, az Architects nevet csak később, valamikor 2005 környékén vette fel a később általunk is csak építészeknek becézett zenekar, akikhez akkoriban került Matt Johnson eredeti énekes, Tim Hillier-Brook gitáros és Tim Lucas, a csapat eredeti basszusgitárosa, aki inkább az egyetemi tanulmányaira kívánt koncentrálni, ezért 2006-ban Alex Dean váltotta. Tevékeny bandaként felsőoktatási tanulmányaik mellett gyakran turnéztak, körbejárták az egész Egyesült Királyságot, előzenekarként felléptek a Beecher, a Bring Me the Horizon, a Napalm Death, a Nile és a God Forbid előtt is elképesztően fiatalon. Akkoriban mivel a Beecher zenekarhoz hasonlóan kellően tördelt metalzenében utaztak a brit színtér el is könyvelte őket a Beecher utódjának.

A banda végül 2006. május 15-én jelentette meg az In at the Deep End Records gondozásában a Nightmares című debütáló nagylemezét az akkori felállással, tehát még Sam Carter nélkül – aki egyébként eredetileg dobos volt (!), és dobolni tanult a Brighton Institute of Modern Music-ban, fel is lépett sok helyi bandában dobosként és néha énekesként is, egyszer még az Enter Shikari előtt is nyitott egy helyi kisebb formációval. A fiúkra eredetileg olyan bandák voltak hatással, mint az Ion Dissonance, a Botch és a Decapitated, később interjúkban elmondták, hogy olyan bandák is befolyásolták az Architects dalait, mint a Modern Life Is War, a Cult of Luna és a Mastodon. Ehhez még hozzátartozik, hogy kicsit idegesítette is őket, hogy pontosan beállítják őket a mathcore címke és így pl. a The Dillinger Escape Plan mellé (lehet emiatt dobták később a tördelt elemeket?). Egy kemény mathcore/metalcore hibrid bandaként kezdték, és ez erősen rányomta a bélyegét a Nightmares dalaira, amelynek a demója már kora 2006-ban készen volt, hogy képet mutathasson a bandáról. Akkoriban tagadhatatlanul egyedinek tartották őket a brit szcénában: fiatalon mathcore-ral daráltak, persze, hogy felfigyeltek rájuk. A lemezt egyébként az Elite Force One Studios-ban vették fel, már az elég durva teljesítmény volt, hogy felkapta a fejét rájuk a Distort Records (akkoriban: Cancer Bats, Alexisonfire stb.), akik 2007-ben újra kiadták az albumot. 6 hónappal azután, hogy kiadták a Nightmares-t Matt, az eredeti énekes kilépett a bandából, és egy bizonyos, fentebb már említett Sam Carter került bele a bandába a helyére, a többi pedig ezután már történelem… A banda egyébként igyekszik minél jobban eltüntetni a Nightmares című lemezét a közönség elől, pl. Spotify-on sem elérhető, információkat is nehéz róla előbogarászni, de ez leginkább annak köszönhető, hogy a második korongjukkal, a Ruins-szal már Sam Carter lett a banda “arca”, és nem igazán érzik igazán Architects-nek az első lemezt. De mi ettől még tudjuk, hogy hol kezdték, a mathcore és a metalcore farvizén, úgyhogy hallgassuk is meg a Nightmares-t megemlékezésképpen, amit annyira nem szeretnek elővenni:

10 ÉVES: ARCHITECTS – NIGHTMARES