CCCCC 1/3

Tracklist:

Mivel a "Tinédzserkorban" nevű cikksorozatunkat csak a tavalyi év júliusában indítottuk útjára, így értelemszerűen valamelyest meg volt kötve a kezünk a kibeszélt lemezek mennyiségét illetően, és ugyan megélt a rovat jónéhány cikket, de nem szerettünk volna úgy belelendülni az idén ünneplő lemezek kivesézésébe, hogy ennyire lezáratlan mögöttünk a 2001-es év. Így aztán a következő hetekben írunk 30 olyan lemezről, amelyek tavaly tartották tizedik születésnapjukat, és amelyek nem kaptak önálló cikket. A mennyiségre való tekintettel három részletben tesszük közzé az írásokat, a lemezek pedig betűrendben követik egymást.

ALIGN

Some Breaking News
2001. április 24.
(33rd Street/Iguana Records)

Különös, de az Align neve még azoknak sem mond sokat, akik tisztában vannak azzal, hogy a poszt-hardcore nagyjából milyen zenekarokat is fog össze egy vitatott gyűjtőnév alá. Már-már műfaji sajátosság az, amilyen érdemtelenül megfeledkezik a világ egy-egy ilyen társaságról, de talán jobb is így, hiszen ha mindenki úgy dobálózna a nevükkel, mint a Quicksandével, akkor kevesebb öröme lenne az embernek abban, mikor felfedezi az ilyen kollektíven ignorált kincseket. Az Align például azoknak okozhat kellemes perceket, akiknek a Rival Schools első lemeze egy kicsit túl könnyed volt, de azért alapvetően vevők erre a poszt-hardcore gyökerű rockzenére, a minnesotai srácok ugyanis a már az akkori korszak „poszt-grunge”-nak címkézett rockbandáinak is fityiszt mutattak. Dalról dalra tudták szállítani a fülbemászó dallamokat (különösen az énekes, Jeremy Jessen), a Helmet által inspirált riffeket és azt a szokatlan energiát, ami lazán az Our Lady Peace, a Fuel vagy épp az Audioslave felé emelte őket minden  tekintetben, sőt, a Fabled, a Big Brother Primo vagy épp az At the Basement Door simán ott lihegnek a korszak nagy slágereinek nyakában. Ráadásul van a Some Breaking News-nak egy olyan pofátlan tulajdonsága, hogy a Break the Cycle-lel, a Silver Side Uppal vagy a Weathereddel ellentétben nem csak a lemez 50-70%-a igazán jó, hanem állandó a színvonal, hol a ragadás több, hol a húzás, de elejétől a végéig fogvatartja a figyelmet, ami nem kimondottam jellemző a rádiórock „nagyjaira”. Sajnos a nagyobb kiadók döntéshozói nem érezték úgy, hogy jó klip-, és poszterbanda válna belőlük, az undergroundban pedig ez a hangzás nem lehetett igazán sikeres, így aztán hiába írtak meg még egy kiváló albumot (Blue Book Value), szép lassan elsüllyedtek az ismeretlenségben, miközben olyan, mérsékelten emlékezetes bandák emelkedtek ki onnan, mint a Trapt, a Theory of A Deadman, a Seether és a 12 Stones. (Jávorkúti)

AMERICAN NIGHTMARE

Background Music
2001. június 12.
(Equal Vision Records)

A kilencvenes évek Boston számára a youth crew második hullámáról szólt, legalábbis az ezredforduló előtt a nyolcvanas évek dühös és egyszerre büszke tartása új ötletekkel és lendülettel került felelevenítésre. Mindennek kiindulópontjául a Ten Yard Fightot jelölhetjük ki, főképp hogy a zenekar tulajdon munkásságán túl is alapjaiban határozta meg a következő évtized színterét, hiszen Anthony Pappalardo gitáros a nem kevésbé fontos In My Eyesban is érdekeltté vált, Tim Cossar pedig a banda roadie-jával, az azóta szépíróként ismert Wesley Eisolddal alapította meg az American Nightmare-t, amely újraértelmezte a Bostonról való képünket. Elvégre manapság többnyire a Bane és a Have Heart az a két név, amely szélesebb körben is ismert arról, hogy honnan is jött, ám a Give Up The Ghostként sírba szállt, igen hányattatott sorsú banda alapjaiban hatott a modern hardcore színtérre. Mindebben óriási szerepe volt az Equal Vision gondozásában megjelent bemutatkozó nagylemeznek, amely a klasszikus értelemben vett nyers és erőteljes bostoni hardcore-hangzást mind zeneileg, mind dalszövegek terén is felfrissítette. Zeneileg a nyers agresszió és az emlékezetes akkordmenetek összjátéka határozza meg az amúgy rövid, ám épp emiatt hiányérzettől mentes dalcsokrot, amely páratlan lendületének tükrében is élő előadásmódra íródott – ehhez a zajos betétek formájában hozzátett a Ten Yard Fight producere, a Madball-lal és a Right Brigade-dal is együtt dolgozó Dean Baltulonis –, a dalszövegek pedig merőben új perspektívát nyitottak a modern hardcore-nak. Személyes és szenvedélyes képalkotása épp a zenei erőből meríti saját karakterét, retorikai igényességű égbekiáltásai és ordításai pedig olyan mértékű feloldozó világfájdalmat osztanak meg a hallgatóval, amelynél fogva a Background Music dalcsokrát mindenhogy lehet hallgatni, csak épp háttérzeneként nem. Ezt követően épp a dalszövegek által sejtetett világ nyitott merőben új utat a zenekarnak, hiszen a jogi lépések következtében kétszeres névváltáson átesett banda (2002 szeptemberétől 2003 márciusáig American Nothing néven működtek) a We’re Down Til We’re Underground formájában alkotta meg azon kiadványát, amely nélkül nem beszélhetnénk személyes témájú dallamos hardcore-ról, de talán még a Touché Amoréról sem. A két nagylemez két teljesen különböző, ám a maga nemében tökéletes zenei világba enged betekintést, és talán nem is baj, hogy 2004-ben, egy nappal Európa-turnéjának bejelentését követően oszlott fel a zenekar, amely tavaly alakult újjá pár koncert és az újrakiadások erejéig, hogy még Ryan Gosling is örömét lelje a pitben. A zenekar lehetőségeinek sokszínűségét pedig az utódok névsora mutatja be: a The Hope Conspiracy, az XO Skeletons, a Cloak/Dagger, a Renee Heartfelt, és még a Head Automatica (az AN még turnézott is a Glassjaw-val) is magán viselte közvetve azon jegyeket, amelyek miatt korszakalkotóként tekinthetünk vissza az American Nightmare-re. (Bali Dávid)


BANE

Give Blood
2001. október 30.
(Equal Vision Records)

„Out on the road little boys let their beards grow” – ezekkel a sorokkal vette kezdetét a Bane legutóbbi budapesti koncertje, és be kell látnunk, hogy a Some Came Running nyitása nem csupán az estét volt képes meghatározni, hanem tulajdon nagylemezét, a Give Bloodot is. Elvégre az egykori Converge-oldalhajtásként induló zenekar addig megjelent kiadványai mintapéldáját adták annak, hogy a metalos hardcore fogalma nem csupán azt jelentheti, hogy a metal dühében kerülhet kibontásra a hardcore ereje, hanem ennek fordítottja is működhet, amely a bostoni zenekarnál korábban nem látott sokszínűséget hozott zenei értelemben. A változatos karaktert egyértelműen Aaron Bedard jellegzetes orgánuma és sorai rendezték mindig is egységbe, legyen szó punkos beütésű énekdallamokról, instrumentális elkalandozásokról vagy veretes mosh-témákról: ugyanakkor a harmadik nagylemez még így is különbözik elődeitől. Ennek okát abban is kereshetjük, hogy amíg a Bane korábbi lemezei magáról a színtérről és a hardcore-ról szóltak, a hagyományról és a jelenről, azzal szemben a tavaly ünnepélyes jelleggel újra kiadott buszos lemez magáról a Bane-ről szól, annak megtett útjáról, turnéiról és élményeiről, minden jóról és rosszról, ami meghatározza a zenekart. Ez természetesen nem csupán a nem mellesleg parádés dalszövegekben mutatkozik meg (elég csak fejből idézni az olyan örökérvényűvé vált dalokat, mint a Speechless, a Sunflowers and Sunsets, vagy épp az Ante Up!, és ezzel a sor még korántsem tekinthető lezártnak), hanem abban a zenei arculatban is, amely végérvényesen beidomította az európai metalhangzást a hardcore/punk arculatába, szerkezeteibe és lehetőségeibe. Az ebből adódó sokszínűség már mellőzi a punk kiaknázható lehetőségeit: az egységet a riffek és a gitárdallamok teremtik meg, és ebből nyugtázhatjuk leginkább a Bane kiforrását. Elvégre a 2005-ös The Note már csak egyes dalaiban tudott igazán működni (bár még így is kiemelkedő teljesítményt nyújtott), az azóta megjelent kislemezes dalok között pedig voltak önismétlő panelekre építő és a változatosság élményét megőrző szerzemények is. Így félő lenne bolygatni, hogy a hét éve várt folytatás milyen is lesz, ám ettől függetlenül is kijelenthetjük, hogy a Give Blood nem csupán a megtett út lemeze, hanem az előző évtized egyik, ha nem a leginkább meghatározó hardcore-kiadványa is. (Bali Dávid)


BENTON FALLS

Fighting Starlight
2001. augusztus 7.
(Deep Elm)

Általában a második hullámos emo időbeli meghatározásánál mindenki a ’90-es évek második felét jelöli meg, de azért volt néhány banda, akik úgy érezték, hogy az új évezredben is érdemes ezt játszani. Ekkor már bőven kihalóban volt a Sunny Day Real Estate-féle indie emo, érkezett az új vonulat a Thursday-jel az élén, és talán ez a megkésettség az oka annak, hogy a Mineral/American Football duót nem egészítik ki a legtöbben trióvá a Benton Falls nevével. A Fighting Starlight dalaiban ugyanis nincs semmi, ami azt indokolná, hogy ne emlegessük ezt a zenekart egy lapon Chris Simpsonékkal (Mineral, The Gloria Record), Mike Kinselláékkal (Cap’n Jazz, American Football), vagy épp Bob Nannáékkal (Braid, Hey Mercedes). Már az All These Things legelső másodpercei gyönyörű dallamokkal rántják be a hallgatót a lemez visszafogott, melankolikus, ám zeneileg mégis érdekes világába, amelyben egyformán dominánsak a két gitár halk kalandozásai és Michael Richardson szövegei, éneke. Nehéz túlzások nélkül körülírni egy olyan lemezt, ami a műfaj egyik legjobb dalával nyit, és nem segítenek a tisztánlátásban az olyan összetört szívű „slágerek” sem, mint az érzések kifejezéséről szóló Swimming With You, vagy a történetet mesélő Sad Like Winter Leaves. A Benton Falls ugyanis van olyan gáláns, hogy ne kelljen a zenéjük átéléséhez egy kapcsolatot gyászolnunk, vagy minden nap elolvasni egy Coelho könyvet, hiszen már a szövegek ismerete nélkül képes arra, amire olyan sok lemez a szöveggel sem. Ebben kulcsfontosságú az, ahogy néha felbátorodik az album instrumentálisan (Always Behind A Smile, Fighting Starlight), és persze az, ahogy Mike hangja szinte külön hangszerként fogja össze az egész korongot. Pont ez az instrumentális-vokális összhatás az, ami a negatív mondanivaló ellenére is gyönyörűvé teszi az albumot, és amelyből kitörve a mértékkel használt üvöltés olyan csúcspontokat tud hozni, amelyek 2001 legjobb pillanatai közé tartoztak. (Jávorkúti)


BRAND NEW

Your Favorite Weapon
2001. október 9.
(Triple Crown)

Jesse Lacey már akkor is a pop-punk/emo szcéna egyik legzseniálisabb dalszövegírója volt, amikor a Brand New még nem nyerte el jól ismert identitását (a 2000-es évek legfontosabb emo zenekara címet), s Adam Lazzaráék még tudtak dalokat írni, olyannyira, hogy ne lehessen kifejezni n+2 képlettel, hogy a Brand New mennyivel több, jó lemezt adott ki, mint a TBS. A Your Favorite Weapon segítségével összemosódott a két zenekar (pontosabban Jesse és John Nolan) közti ellentét, amelyet árnyaltak bibliai utalások (Seventy Times 7), valamint erőteljes sértődött hangvételű elbeszélések is: “Have another drink and drive yourself home / I hope there’s ice on all the roads / And you can think of me when you forget your seatbelt / and again when your head goes through the windshield.” A Brand New első anyaga felfogható egy látens egyetemistanaplónak is, hiszen alapvetően magánéleti/párkapcsolati viszonyokat, a fiatalkor ambivalens élményeit tárgyalja, de a pop-punk 2000-es évek elején kibontakozó hullámával szemben egy jóval érettebb csomagolásban adagolja az apró fejezeteket. Zeneileg nem lövünk mellé, ha azt gondoljuk, hogy a The Rookie Lot előélet nagy hatással volt a Your Favorite Weapon témáira (különösen a The Shower Scene-re), valamint a Long Island-i egyedi identitástudat megtalálására. A környéken hemzsegtek a punk bandák (aki kíváncsi az összetételre, az hallgasson bele az A Long Island Punk Compilation: Only So Much Can Go Wrong című anyagba), így az alapvető zenei váz egy belassult, lenyugodott The Rookie Lot. Majd annak a zenei alapnak a felújítása, letisztítása, egyéb témákkal való gazdag kiegészítése (hallgattak azért ők is The Movielife-ot, igaz csak nagyon keveset), pop-punk elemekkel való kipofozása, ahogy például a Humble Beginnings is tette (hogy a szcénán belül maradjunk), igaz ők pont a kiadás évében fűbe haraptak. Ugyanakkor az emo stílusjegyek már a debütön is megjelentek, néha előnytelen formában (gondoljunk csak a teljesen albumgyilkos The No Seatbelt Songra), néha pedig remekül, akusztikus vázzal (Soco Amaretto Lime). Ugyanakkor, amikor a pop-punk erényeivel párosították a témákat, akkor egyből mintha csak a Saves The Day ’99-es klasszikusa ugrana be lelki szemeink elé. A Through Being Cool talán az a lemez, amelyet bátran tehetünk a Your Favorite Weapon mellé, hiszen nagyon hasonló zenei közegben eveznek, benne vannak a történelem legfontosabb pop-punk kiadványai között. A Brand New ezzel a koronggal lépett be egy olyan évtizedbe, amelyet folyamatosan meghatároztak, reflektálásukra folyamatosan zenekarok alakultak, majd a Crime In Stereoval karöltve alakítottak ki egy olyan hangzást az évtized végére, amelyre már bandák építkeznek, s reménykedhetünk egy egész hullám megjelenésében is. Hiszen kialakult a Daisy-éra, ebbe kapaszkodik a Sainthood Reps is, s a dolog pikantériája pedig éppen az, hogy hogyan juthatott el emo/pop-punkról egy csapat odáig, hogy poszt-hardcore-t (Vices) játsszon? Nos, éppen ezért olyan zseniális a Brand New, s egyben zseniális a debütként feltűnő, Your Favorite Weapon is, mert amilyen műfajban alkotott a Brand New, az a lemez ékkővé szilárdult, ha megjelenése pillanatában még nem is, de visszatekintve biztosan. (Budai Benjámin)


BOLT THROWER

Honour Valour Pride
2001. november 19.
(Metal Blade Records)

Most nézzetek rá erre a borítóra. Hát nem király? Halkan megjegyzem, hogy számomra ez az egyik valaha legjobb metal artwork, amiben nagy szerepe van fegyvermániás bátyámnak is, de ez mindegy. A death metal világában jártasak nyilván tudják, hogy a BT-nek a fő témája a háború, legyen az klasszikus, modern, villám vagy álló, hideg vagy meleg, nekik mindegy. Emellett még azt is megmutatták a világnak, hogy a death metalnak 120 bpm alatt is van létjogosultsága, sőt (jó, mondjuk nekem a standardebb death In Battle There is no Law a kedvencem tőlük). Tehát, ha tudni akarjátok, milyen, ha az emberen átmegy egy tank, de nem akarjátok megtapasztalni az ezzel járó csekély fájdalmat, tegyetek be egy Bolt Thrower lemezt. Mondjuk ezt. Ezen az anyagon nem Karl Willets énekel, akinek a neve összenőtt a zenekarral, hanem egy legalább akkora név, Dave Ingram, a Benedictionből (azért ő is egy fogalom, ha brit death metalról van szó). De hogy magáról a műről is essen szó: Nagy meglepetés nem ér minket, itt is az a lassú, iszonyatosan vastag hangzású death metal uralkodik, ami addig is őket jellemezte. Sajnos a Dave Ingram adta lehetőségeket nem sikerült kihasználni, sokat adhatott volna hozzá a hangulathoz, ha nem Willetset próbálja utánozni, hanem azt hozza, amit tud. Ettől függetlenül a nyitó Contact – Wait Out, a Valour, vagy az abszolút kedvenc 7th Offensive nagyon jól sikerültek, és nem, egyáltalán nem monotonak. Márpedig ez lehetne az egyetlen hátulütője annak, hogy a death metal, ha nem is klasszikusai, de kiemelkedő teljesítményei között emlegethessük a HVP-t. És bár már lassan 7 éve nem adtak ki lemezt (ez volt a Those Once Loyal, amin Willets másodszor tért vissza), de az előzőek voltak olyan időtállóak, hogy ne maradjunk harcimetal nélkül. Na, meg azért egy Hail of Bullets is volt közben. De ez már másik história. (Kolláth Benjámin)

ENVY

All the Footprints You’ve Ever Left and the Fear Expecting Ahead
2001. szeptember 1.
(H. G. Fact)

Nem tudom ki hol kezdte az ismerkedést az Envy-vel, de valószínűleg a legtöbb ember nem az All the Footprints You’ve Ever Left and the Fear Expecting Ahead megjelenésének idején kapta fel a fejét a japán csodára. Könnyebben találtak rá az emberek a zenekarra az Insomniac Doze kapcsán, illetve az azt jellemző kicsit letisztultabb, és kevésbé nyers screamo és post-rock elemek keverékére (mondjuk itt már a post-rock talán dominánsabb volt). Viszont öt évvel a nagy sikert hozó anyag előtt az All the Footprints… még egy másik zenekar zsenialitását örökítette meg. Azt az Envy-t, ahol a screamo dominált, ahol a punkos lendület inkább vitte előre a dalokat, mint az örvénylő post-rock gitárfutamok. Ez mind az album hangzásán megmutatkozik, mind a számok felépítésén. Viszont ez senkit se rettentsen el, továbbra sem egy csak és kizárólag screamo albumról van szó, mivel az egészet körülölelő sötét hangulat, és maga a post-rock dühös screamoban megmutatkozó pillanatai igazán különleges albummá tették az All the Footprints…-et. Két olyan zenei világ találkozik, ami első hallásra a kevésbé jártas fülek számára elég furcsa házasításnak tűnhet, de pár hallgatás után mindenki belátja, hogy tökéletesen illik egymáshoz a két stílus mind zeneileg, mind pedig hangulatát tekintve, és remekül egészítik ki egymást. Az olyan számok, mint a Left Hand vagy az Invisible Thread remekül örökítik meg a screamo dühkitöréseit a maguk tömörségével, ezek mellett pedig a hosszabb tételek teret engednek az építkezésnek, és mindkét zenei világban elkalandoznak, mint például az A Cage It Falls Into és a záró Your Shoes and the World to Come pedig tényleg végigjárják a két zenei világ nyújtotta hangulati hullámvasutat, gyönyörű pillanatokkal örvendeztetve meg mindkét oldal szerelmeseit. Nem az Envy volt az első zenekar, aki házasította a stílusokat, de egy igen meghatározó albumot alkottak az All the Footprints…-szel ebben. A screamo és a post-rock vegyítése pedig azóta is csak egyre nagyobb népszerűségnek örvend hasonszőrű zenekarok köreiben. (Szabó Nándor)


EXPLOSIONS IN THE SKY

Those Who Tell the Truth Shall Die, Those Who Tell the Truth Shall Live Forever
2001. szeptember 4.
(Temporary Residence Limited)

2001-ben egy olyan utazásra invitálta az Explosions in the Sky az embereket, ami szinte valószínűtlenül új dimenziókba emelt egy akkor még ígéretes, viszonylag friss hangzást. A texasi fiúk (igen, ott is lehet szentimentális zenét játszani) a Godspeed You! Black Emperor és a Mogwai nyomvonalán indultak el, mint a legtöbb becsületes poszt-rock zenekar az új évezredben, de első lemezükkel, a How Strange, Innocence-szel nem zavartak túl sok vizet, akkoriban mindenkit lefoglalt az A Silver Mt. Zion mérföldes című debütlemeze. Gyorsan ráébredtek ők is, hogy amíg nem variálnak valamit a lemezcímmel (lásd még: Sigur Rós, GY!BE, Do Make Say Think), addig senki se fog pusztán a nevük miatt az ő dalaikra cipőt bámulni, az eredményt pedig fentebb láthatjátok is. Persze önmagában egy lemezt sem tesz klasszikussá a neve, viszont esetükben a tartalom rímelt a hatásvadász címre: az egész lemez nem más, mint egy hibátlanul működő, hatalmas nagy zaj/giccs összerobbanás, amelyben meditatív témákból vajúdnak nagyon lassan a nyers gitárok egy-egy iszonyatos ívű csúcspontot, majd az egész megtörténik újra (már ahol, mert a Yasmin the Light például aljas módon elcsalja az orgazmust, míg a With Tired Eyes’-negyedik perce egy fura „poszt-klimax”-ba megy át, nem térünk rögtön vissza a dal „aljára”). Emiatt aztán ezer és ezer fronton lehet támadni szinte minden percét az albumnak, amíg el nem követi az ember azt a hibát, hogy az album hallgatása közben A) becsukja a szemét B) elkezdi az eget, az esőt vagy a tengert bámulni C) szedatív drogokat használ. Ekkor ugyanis elkezd az egész döbbenetes hatásfokkal működni, az építkezések mámorító lebegéssé változnak, a kitörések pedig felszabadítják az összes endorfint. A hangzás néhol szinte disszonáns, néhol pedig zavaróan csilingelő, a dalok nem mennek hét perc alá, de valahogy ezek teljesen érdektelen információként hatnak az album tükrében – ha működik, akkor az egész egyformán hangzik és egy nagy dalnak hat, ha meg nem, akkor a  harmadfik percnél úgysem jutunk tovább. Így nem különösebb csoda, hogy a lemez az underground sajtó mellett még néhány tv producert is meggyőzött, és később a One Tree Hillben és a Friday Night Lights-ban is találkozhattunk a zenekar dalaival – ez a minimum egy olyan album után, ami erőteljesen megváltoztatta az egész műfajt. (Jávorkúti)


FURTHER SEEMS FOREVER

The Moon Is Down
2001. március 27.
(Tooth & Nail)

Chris Carrabba érdekes figura. Chris Carrabba érdekes figura? Egyike a 2000-es évek amerikai underground sztárjainak (van egy pár, pl. Conor Oberst, Jesse Lacey, Chris Conley, Anthony Green, Ace Enders, stb.), iszonyatosan sikeres szólóprojektje van, Bon Jovinak nyit, nagykiadós szerződést kapott, ésatöbbi. De azért persze nem volt ez mindig így. Anno beugró turnégitárosként kezdett a N ew Found Glory-ban, majd még ebben az évben megalakult a FSF, amely épp, hogy kiadott egy EP-et, Chris máris önálló zenélésbe kezdett Dashboard Confessional néven, ami villámgyorsan kinőtte a „mellékbanda” kategóriát (lásd még: Dallas Green), és egy lemez után Carrabba ki is lépett bandájából, hogy teljes egészében a Dashboard’-re koncentráljon. Ugyan megérnek a DC lemezek is egy-két szót, de a cikk szempontjából inkább az érdekes, hogy még 2001-ben vele rögzítették a The Moon Is Downt, ami ugyan kicsit későn készült el ahhoz, hogy az új emo hullám vezérlemeze legyen, de azért elég erősen befolyásolta a „dolgok” (értsd: Deja Entendu, The Room’s Too Cold, Tell All Your Friends, stb.) alakulását. A Steinbeck könyvről elnevezett albumon megtalálni szinte minden jellemzőjét a korszak hasonló zenéinek: érzékeny, mértékkel szenvedélyes, könnyed, és nagyon slágeres, ugyanakkor kicsit túljátszott is, ami Carrabba kontóját terheli, és ami rövid távon kicsit a lemez ellensége, hosszú távon azonban hozzánő az emberhez (mint a Deja Entendu már-már túl szentimentális húzásai, vagy Adam Lazzara ripacskodása). Annak ellenére, hogy CC szövegei és éneke azok, amik örökre bevésték ezt a lemezt minden tinédzser szívbe, a lemez hosszútávú élvezhetősége mégis abban rejlik, ahogy egy idő után elkezdjük az egész zenekart hallani, a hibátlanul megkomponált dalokat, a remek témákat (a billentyűs/producer James Wisner és Chris kivételével mindenki játszott a Shai Hulud (!) testvérzenekarában, a mindössze négy évig aktív Strongarmban, konkrétan ők vették fel a The Advent of A Miracle-t), miközben a Just Until Sundown pont ugyanolyan katarzis, mint az első hallgatáskor. (Jávorkúti)


GARRISON

Be A Criminal
2011. november 13.
(Revelation)

Anno az Óriás interjú során Egyedi Péter ajánlotta ezt a lemezt, és akkor az indie rock definiálása is felmerült a Be A Criminal kapcsán, ami ugyan érdeme lehet a lemeznek, de azért a leírását nem könnyíti meg, hiszen talán még a Pitchfork szerzői közt sincs konszenzus arról, hogy mi is az indie rock, hol vannak a határai, ésatöbbi. Első hallgatásra a Garrison zenéjéből több műfajt is kihallhatunk, hiszen érezni itt a poszt-hardcore szelét, némi punk rockot, ugyanakkor az egészben ott van az a megfoghatatlan lazaság, az a dalok közt és azokon belül is érződő szabadság, amiből elméletileg az indie rock fogalma ered (bár a név maga a független kiadókból jön). Itt aztán megtalálni szinte mindent a Pixies-Quicksand tengelyen, ugyanakkor olyan kötetlenül olvadnak egybe a hatások, hogy meglehetősen nehéz lenne bármire is rámutatni, hogy „spanom, ez tiszta Farside!”. Elsősorban a Rival Schools neve merül fel, ha valamihez mégis hasonlítani akarnánk, hiszen ők is a poszt-hardcore-t tolták el ebbe az indie/alternatív rockos, könnyedebb irányba, ellenben a témák egy része, a változatosság, illetve a lemez tartalmi tematikája abszolút elhatárolják őket Schreifelséktől. Annyira kompakt az egész, és annyira kiforrott a hangzás (sokadjára bizonyosodik be, hogy akkor igazán jó egy lemez, ha egyszerre hangzik egységesnek és sokszínűnek, miközben egyszer sem tűnik monotonnak, és nem is esik szét), hogy már a nagyon Get Up Kids-re hasonlító Focus, Focus, Focus-nál érezni (a dalcímek egy bűn elkövetésén vezetnek végig, méghozzá instrukciók formájában), hogy vagy régóta zenélnek, vagy nagyon jó a producerük. Esetükben mindkét tényező stimmel, hiszen J. Robbins (zenészként Government Issue, Jawbox, Burning Airlines, producerként Modern Life Is War, Jawbreaker, mewithoutYou, The Promise Ring, stb.)  vezette a füleiket, és a ’Criminal már a harmadik anyaguk, így talán nem is csoda, hogy máig a Revelation-katalógus egyik legkülönlegesebb darabja az album. (Jávorkúti)