Posztapokaliptikus merengés Oklahoma kietlen tájain - Chat Pile x Hayden Pedigo: In the Earth Again

Azt hiszem, kevés dologban van manapság akkora konszenzus kritikusok és zenesznobok körében egyaránt, mint hogy az oklahomai Chat Pile az egyik legkirályabb dolog, ami az utóbbi években a metalzenében történt. Habár eszköztáruk meglehetősen puritán, és a spanyolviaszt sem találták fel, a sludge metal és a noise rock határmezsgyéjén magabiztosan lavírozó debütalbumuk úgy szántotta fel a színteret 2022-ben, mint az államukra oly jellemző tornádók. Meglévő és jól bejáratott stílusjegyekből sikerült egy egyedi hangzású és hangulatú, sötét, zajos, mocskos, tróger és antikommersz lemezt összetákolniuk, mely azóta is kiváló háttérzenét biztosít edzéshez, melóhoz és gyűlölködéshez úgyszintén. Ezen a vonalon haladt tovább a tavalyi Cool World című albumuk is, azonban ott már a szentimentálisabb oldalukból is mutattak némi ízelítőt a nagyvilágnak, szerény személyemet pedig az egyik legelfogultabb rajongójukká varázsolták.

Felületes dolog lenne azonban a Chat Pile varázsát pusztán a jól eltalált receptnek tulajdonítani, esetükben ugyanis óriási szerepe van annak is, honnan jöttek: Oklahoma nem tartozik a legnépszerűbb amerikai államok közé, se nem a leggazdagabb, se nem a legcsóróbb, tisztes távolságra van az összes partvidéktől, és kevés dolog jut eszébe az embernek róla (már aki egyáltalán tudja, hogy létezik), a már említett tornádókon, lakókocsiparkokon, tengernyi kristálymeten, sivár tájakon, még sivárabb alvóvárosokon és a számottevő őslakos populáción kívül. Habár az ígéret földjének eme szegmensét már felrajzolta a zenei térképre az egyébként kiváló The Flaming Lips, és olyan megkérdőjelezhető minőségű produkciókat is kitermelt már magából szerencsétlen állam, mint a Hanson vagy a The All-American Rejects, eddig senki se tette ezt annyira reprezentatív formában, mint történetünk főhősei. Mindazon túl, hogy zenéjük hangulata eleve olyan, mint egy lepusztult ipartelep, még a külalak terén is rátettek erre egy lapáttal, oklahomai utca- és életképeket felvonultató borítóik ugyanis végtelenül nyomasztó hatást keltenek az emberben, borzongani pedig határozottan jó érzés tud lenni. Kissé bő lére eresztett felvezetőm után pedig térjünk rá aktuális lemezükre, mert bizony van itt miről beszélni.

Kezdjük rögtön az album legmeglepőbb vonásával, ugyanis alig egy évvel a zseniális Cool World után a Chat Pile húzott egy merészet, és az amerikai primitivizmus műfajában alkotó Hayden Pedigo gitárvirtuózzal kiegészülve írtak egy posztapokaliptikus posztrock-anyagot, tele akusztikus gitárral és tiszta énekkel. Habár az extrémzene történetében nem ez az első, és nem is a legradikálisabb pálfordulás (gondoljunk csak az Opeth Damnation című remekművére, a Deafheaven Infinite Granite-jére, vagy a black metalból trip hopba átvedlő Ulverre), mindig elégedettséggel tölt el, ha egy előadó hajlandó ilyen messzire elcsatangolni a komfortzónájától. A végeredmény persze ettől még lehetne akármilyen, azonban itt ér minket az első kellemes meglepetés: annak ellenére, hogy a korábbi anyagaiktól merőben eltérő műfajokból építkeznek, amit itt hallunk, az bizony ízig-vérig Chat Pile. Ebben természetesen óriási szerepe van Raygun Busch énekesnek, akinek mélázós baritonja se nem tolakodó, se nem jellegtelen, valamint a lehető legkiválóbban illeszkedik ehhez a lázálomszerű, disztópikus vízióhoz.

Az album meglehetősen érdekes szerkezettel operál, rengeteg a teljesen instrumentális interlude, melyeket felesleges lenne kontextusukból kiragadva értelmezni, szóval beszéljünk inkább a teljes értékű dalokról. Az előzetesen bemutatott Demon Time és a szívszorító The Magic of the World egyértelműen a legbevállalósabb darabok, a már említett poszt-rock hatásokon túl még a slowcore és singer-songwriter produkciók esztétikája is felismerhető bennük, első hallásra konkrétan Beth Gibbons 2024-es szólólemezét idézték fel bennem. Hogy ne legyen teljes hátraarc a korábbi albumoktól, kapunk két hagyományosabb Chat Pile-szerzeményt is: a Never Say Die! és a grandiózus The Matador lassan hömpölygő sludge metalja azonban kiegészül némi ízlésesen alkalmazott poszt-metal beütéssel is, frappánsan megidézve az Isis vagy a Neurosis legintenzívebb pillanatait. Ami mellett pedig végképp nem tudok szó nélkül elmenni, az a kislemezes Radioactive Dreams, mely egyértelműen az egész album érzelmi csúcspontja:

elsötétül a világ, csillagokat látok, végigfut rajtam a velőmig hatoló borzongás, majd pedig legszívesebben megölelném a legelső szembejövő embert, hogy jól kisírjuk magunkat egymás vállán.

Utoljára az Unwound Kantinája intézett el ennyire lelkileg, és az bizony nem tegnap volt. Igen, 2025-ben eljutottunk oda, hogy az első jelző, ami eszembe jut egy Chat Pile-dalról, az az, hogy gyönyörű. Ki a fene gondolta volna ezt a grimace_smoking_weed.jpeg elborulása után?

Egy rövid kitérő erejéig megemlíteném a dalszövegeket is, mert bár ez a posztapokaliptikus tematika nem a legeredetibb dolog a világon, és Shakespeare-rel se akarnak rivalizálni, első ízben érzem rajtuk azt, hogy próbálnak kicsit irodalmibb nyelvezettel operálni. Ez persze kétélű fegyver, az erőltetett költőiség pedig sok produkciót tett már nevetségesen túlírttá és túlgondolttá, itt azonban szerencsére szó sincs erről, Raygun remekül bánik a szavakkal, és kapunk pár egészen erős sort is, mint például:

And there was no world
Without the blood of your children
Without the pain of the masses
Without the screams of eight billion

Vagy:

And I toast all my friends
All my friends in the dirt
And I don't want to talk, but
God isn't speaking

Az összkép persze nem tökéletes, kicsit sok ugyanis az akusztikus átkötés, és bár Hayden játéka egészen sajátos ízt ad az albumnak, a vége felé azért kezd fárasztó lenni az instrumentális mélázás, különösen a kissé túldramatizált zárótétel. A másik problémám pedig, hogy ez a lemez a Radioactive Dreamsszel gyakorlatilag véget ér, minden, ami utána történik, mérsékelten szórakoztató háttérzene csupán. Mindez persze nem vágja tönkre se az atmoszférát, se az innovációt, azt pedig nem győzöm méltatni, mekkora bátorság kellett részükről ehhez a félórás dalcsokorhoz.

Szó mi szó, a Chat Pile továbbra is az egyik legszerethetőbb jelenség a kortárs keményzene palettáján, az In the Earth Again pedig úgy tágítja tovább zenei horizontjukat, hogy korábbi lemezeik örökségéhez is hű maradjon közben. Előkelő helyet foglal el 2025 év nagy meglepetései között, még úgy is, hogy a Deftones újfent megírta az egyik legjobb albumát, a Deafheavennek még a kultikus Sunbather szintjét is sikerült megugrania, poszt-rock fronton meg a Maruja legénysége szállított le egy kikúrt jó anyagot. Szeretek élni. Amennyiben pedig eddig kimaradt volna az életedből a munkásságuk, akkor pótold, de tüstént, különben nem leszünk jóban. Nem viccelek.

A Chat Pile idén először játszik Budapesten, méghozzá augusztus 10-én az A38 hajón, előzenekar a Ragana.