Garantált kiszámíthatatlanság - Igorrr: Amen

Az Igorrr az a két lábon járó oximoron, aki ha új zenét ad ki, egyszerre fogalmam sincs, hogy mire számítsak, de mégis biztos vagyok benne, hogy valami nagyon durván jóra. Sok, szívemnek kedves zenekar esetében ökölben van a gyomrom, amikor frissen megjelent dalaikra kattintok — légyszilégyszi, hozzátok a szintet, ne kelljen csalódnom, ne kelljen szívnom a copiumot a lemez mellé, hogy ugyan, jó ez, csak adni kell neki még egy hallgatást! Na, az Igorrr esetében egy cseppet sem remegett meg a kezem, amikor elindítottam a lejátszóban a 2025 szeptemberében megjelenő Ament.

Ez az a zenekar, akik már egy épp hogy pitchelt statikus zörejjel is képesek megfogni - gondoltam, ahogy meghallottam a Daemoni nyitóriffjét. És nem kell sokáig “beérni” a zörgéssel: nem sokkal később beröffen a baszatás, és az elektronikus, ragacsos riffeket hallgatva biztos vagyok benne, hogy ha kell, a sivatagba menetelnék — tempóra — ezért a zenekarért.

Az Amen azt az utat követi, amit az Igorrr már a Savage Sinusoid óta jár: organikusabb hangzás, élő hangszerek és teljes zenekaros felállás (hozzánk is jönnek nemsokára), így a lemez nem teljesen a földtől elrugaszkodott, artsy-fartsy death metalos fejjel simán élvezhető, mindeközben hordoz magában annyi művészi vonást, annyi kísérletezést, hogy mégis kiemelkedjen mondjuk egy prog death skatulyából.

De bármelyik skatulyát említhetném, az Igorrr bár belenéz és kivesz belőle ezt-azt, végül egyikbe sem lehet beleszuszakolni. Kicsit az jut róluk eszembe, hogy olyasmik ők Franciaországnak, mint nekünk a Thy Catafalque (nem, ezt az állításomat semmivel nem terveztem alátámasztani, ez csak egy kinyilatkoztatás). Mert persze, ott vannak a szigorú lábdobok, ott vannak a brutális hörgések, tremolópengetések a lemezen, de ami köztük történik, azt nehéz lenne bármelyik műfajnak megfeleltetni.

Nézzük akár a lemezről először megjelent ADHD című dalt, az intróban az elsőre teljesen randomnak tűnő zörejektől konkrétan legszívesebben üvegmosó kefével vakarnám a gerincvelőmet, olyan hülye helyen csiklandozza. De ez a káosz nem öncélú, a darab szép lassan (fúvósokkal, áriákkal, kórussal, csemballóval kísérve) épül egy grandiózus művé. A Pure Disproportionate Black and White Nihilism sem egyszerű, már önmagában a nevéért megérdemelne valamilyen díjat szerintem, de természetesen a különleges cím nem rejt középszerű produkciót, a sejtelmes kórust egy hátborzongató kántálás vezeti bele egy indusztriális darálóba. A 2020 című darab pedig csak úgy simán az avantgárd metal szcéna 12 másodpercben leírva.

Persze vannak itt — experimentális barokk breakcore mércével mérve — egészen fogyasztható darabok is. A Limbo például egész óvatosan kúszik be az ember agyába lágy akusztikus gitárral és zongorával, míg végül az éteri vokálokra szép lassan rácsúszik a daráló — imádom, ahogy Marthe Alexandre hangja egyik pillanatról a másikra csúszik át operába illő tiszta énekből acsargó kiabálásba. Az Infestis pedig talán a legnormiebb dal a lemezen, jó kis masírozós-döngölős death metal, némi igorrros fűszerezéssel.

De az én kedvenceim a lemez legigorrrosabb darabjai, amik

a legjobban egyensúlyozzák a technikás metalt a legkülönbözőbb furcsaságokkal, miközben felfoghatóak, de mégis nagyon izgalmasak maradnak.

Ilyen például a Headbutt, amelynek a címe mintha a zongoratéma feljátszásához használt technikára utalna (utánaolvasva rájöttem, hogy tévedtem, a billentyűket nem egy fej, hanem egy markoló ütötte le): a dalban tűhegyen egyensúlyoz a brutalitás és a művésziesség, lágy billentyűvel kísért énekfutamok és odacsapós death metal-riffek válaszolgatnak egymásnak, megfejthetetlen szerkezetben. Nem véletlen nőtt rögtön a szívemhez ez a dal, ugyanis Trey Spruance közreműködésével készült, akit zenekarából, a Mr. Bungle-ből már jól ismerhet minden avantgárd metalos. Vagy említhetném a Blastbeat Falafelt: a dalban keleties dallamok, elektronikus bólogatás és jóféle deathes hörgés váltogatják egymást úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne (de bármit írok erről a dalról, hidd el, magánál a címénél semmi sem írja le jobban).

Az Amen bármelyik darabja megérne egy külön értekezést, de hiába a szócséplés, szavakkal úgysem lehet átadni azt, ami az Igorrr legújabb lemezén történik. Mindenkit arra biztatok, hogy hallgassa-nézze meg magának ezt a prémium minőségű művészi agymenést, aki fogékony a furcsaságokra: nagy hiba lenne lemaradni róla.

Az Igorrr jövőre Budapesten is bemutatja az új albumot, a koncert 2026. február 13-án lesz a Barba Negrában.