Az elveszett herceg hazatérése - All That Remains: Antifragile

Ha valaki egy pár évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy valaha még All That Remains-lemez ennyire fog tetszeni, rögtön arra gyanakodtam volna, hogy kilóra megvásárolt az amerikai fegyvergyártók szövetsége és anyagi érdekeim vannak ennek a hátterében. A modern fegyverek továbbra sem érdekelnek, az AntiFragile viszont rohadtul működik, úgyhogy értetlenül állok a történtek előtt, nem tudom, hogy mi történhetett, illetve sejtéseim vannak, és nagyon úgy néz ki, hogy mindemögött egy ember áll: Jason Richardson.

Ezzel a szegény Jasonnel mindig úgy voltam, hogy korunk egyik legjobb metálgitárosa, nagyon csípem a munkáit, még a szóló dolgai is élvezhetőek, igazi elmeroggyant atléta, a nagy tekerők között kiemelkedik ötletességével és kifinomult ízlésével, és most már igazán találhatna magának egy normális zenekart. Láttam, hogy Oli Herbert tragikus - és nem mellesleg elég gyanús körülmények övezte - halála után ott sertepertélt az All That Remains körül, aztán 2019 környékén teljes taggá vált. Láttam, de nem teljesen értettem a dolgot, többek között azért sem, merthogy egy ekkora kaliberű zenész miért száll fel egy süllyedő hajóra, pláne ha az olyan irányba megy, ahova nem lenne szabad követni, de végül neki lett igaza, és kirángatta a zenekart a homályból. Bő hat év turnézás után Jason nagylemezen csak most mutatkozik be a bandában, de rögtön bebizonyítja, hogy a modern metal egyik legjobb gitárosa, nem egy favágó, hanem egy kifinomult művész.

Onnan indítanám a dolgot, hogy egy jó 15 évvel ezelőtt, vagy legalábbis az A War You Cannot Win lemez környékén vészesen elkezdett rálépni a massachussettsi zenekar erre a butt rock/dad rock/lófaszjóska vonalra, és én akörül mondtam, hogy akkor keziccsókolom, leléptem. Erre jött Jason, és jó pár év után újra itt vagyok, mert ami ezen az albumon történik, az maga a hazatérés. Jó, nyilván már az Olival készült utolsó anyagon, a hét évvel ezelőtti Victim of the New Disease-en elkezdődött a lassú felzárkózás, de amilyen dalok most megszülettek, attól az agyam leizzad.

Jason úgy gitározza szét a számokat, hogy egyáltalán nem leterhelő, nincs túljátszva, pedig amikor úgy érzi, még két gitárszólót sem rest beletenni egy dalba, és neki még ezt is elnézem.

Alapvetően nem szeretem a céltalan gitárhősködést, de itt szerencsére ennek az ellenkezője zajlik: hasítanak a témák, egymásra rétegesen épülnek, kapkodom a fejemet, hogy épp milyen őrültek háza nyitotta meg a kapuit, és miféle gondozottak szabadultak ki onnan, de a végére minden értelmet nyer. A banda egyik legfontosabb ereje mindig is a gitárszerkezetekben rejlett, és Oli elvesztésével Jasonnél tökösebb embert nem is találhattak volna a munka elvégzésére: modernizálta és arannyal kente össze a dalokat egy már rég megfáradtnak hitt stílus keretrendszerében.

Persze Jason nem egyedül pofozta ki a bandát, hanem Phil Labonte is odatette a magát, habár továbbra sem topkategóriás énekes a színtéren, ha dallamos énekről van szó, de ennek ellenére egészen egyben tartja az egész koncepciót, illetve a többiek is rendesen melóztak az anyagon, ráadásul visszatért a régi basszer, Matt Deis is, aki a 2004-es This Darkened Heart óta nem írt lemezt a srácokkal. Szerintem Philnek leesett, hogy ez a mainstream siker nem lesz meg, legalábbis nem úgy, mint monjduk egy Five Finger Death Punchnak, és szerencsére elengedte azt az elképzelést, ezért sem megy már át olyan gyakran nyavajgásba az éneklése, és kevésbbé jönnek elő azok a semmitmondó középtempós okoskodások.

Inkább visszatértek ahhoz, amihez anno eléggé értettek, magyarul a rádióállomásokról visszataláltak a pitbe.

Ismét az erőszak és a tempó áll a középpontban, illetve a jól felépített dalszerkezetek és az egységes atmoszféra. Ott van például a címadó AntiFragile, ami akkora tanítás, hogy nemhogy kb. véletlenül lemaradhatott a The Fall of Idealsről, hanem a banda egyik legjobb dala, amit valaha készítettek, arról nem is beszélve, hogy a felvételek pofátlanul jól szólnak. Magával a tempóval olyannyira nincs gond, hogy az idejét sem tudom, mikor hallottam ekkora sodrást Philéktől, a lemez jóformán végig gyomroz, alig van maszatolás, kesztyű és fogsorvédő nélkül ront neked. Kevesebb a lágyabb elképzelés, inkább a versenyfutás és az agresszió dominál. Lehet, hogy

ez az igazi kapuzárási pánik, nem a Monster energiaitalos stadionrock, és ha ez így van, akkor mi teljesen kibékülünk az öregedéssel.

Nyilván itt sem működik minden, és vannak megint félresiklott refrének, pl. az egyik legnagyobb sláger, a Divine esetében, ahol nekem abszolút nem fekszik a dallamos rész, túlságosan filléres és mesterkélt, és néha még az unalmas fingfűrészelések is visszakacsintanak, de összességében jóval kevesebb az efféle próbálkozás, mint az előző anyagokon.

Az évek alatt átélt szenvedések összekovácsolták a zenekart, akik erősebben jöttek ki az egészből, mint bárki számított rá, sőt olyannyira saját kezükbe vették az irányítást, hogy alapítottak egy kiadót, és ott hozták ki a jubileumi tizedik lemezt. Alighanem kevesen számítottunk ekkora visszatérésre, de nincs is annál jobb érzés, amikor egy olyan helyről jön váratlan meglepetés, ahonnan már egyáltalán nem is reméltük. Több, mint kellemes csalódás az All That Remains másodvirágzása, ahogy a kreativitás újra élettel töltötte fel a csapatot, és csak remélem, hogy sokáig kitart ez a lelkesedés, hogy élőben is megnézhessük ezt a beteljesedést. 8/10