Ami ’15-ben kimaradt, #1: Négy hazai bemutatkozás

Sajnos a NuSkull szerkesztőségének az idei évben sem sikerült időben reagálni minden arra érdemes megjelenésre, így most, az év végével ismét egyfajta pótlás jellegű cikksorozatot indítunk. Az első felvonásban néhány olyan hazai csapat debütálásait szeretnénk olvasóink elé tárni, amelyekkel az év során csak nagyon érintőlegesen sikerült foglalkoznunk, pedig ilyen vagy olyan okokból mindenképpen figyelemre méltó anyagok. Találni köztük laza stoner csapatot, poszt-grunge szupergruppot, illetve hagyományos és szokatlan felállású rocktriókat is, akik mindannyian reményteljes indulói voltak az idei hazai mezőnynek, és többségük már most gond nélkül felveszi a versenyt bejáratottabb nevek produkcióival is. Lássuk hát!

No Eves – Hypnotize and Paralyze

Megjelenés: 2015. október 5.
Kiadó: szerzői kiadás

Se szeri, se száma, hány zenekar játszik itthon füstben úszó stoner rockot, és szerencsére elég sokan elég jól is művelik a zúgó-búgó riffek művészetét – a No Eves októberi debütálásának azonban még így is sikerült kiemelkednie a közeg átlagából. Ezt a négy budapesti srácot ugyanis a többséggel ellentétben nem a súly és a mélyre merülés érdekli, ehelyett inkább a lebegős végéről közelítenek a műfajhoz, nagyjából úgy, ahogyan azt olykor a Queens of the Stone Age is teszi. A Hypnotize and Paralyze kislemezen hallható három dal mindegyike könnyed, laza, de annál fogósabb alapokból áll össze, amelyekre a csomagolást egy kellemesen lélegző, élő hangzás, a csomag díszítését pedig a Varju Előd-Nyőgér Ádám gitárpáros szemtelenül ragadós vokáljai adják. Szerkezetileg elég hasonló a három tétel, egyaránt fokozatosan építkező, a végére kicsit besúlyosodó darabok, ám a srácok mindegyiknél más és más mértékben lőtték be az arányokat, így a kislemez nem válik sem kiszámíthatóvá, sem unalmassá. Sőt, az anyagba alig tíz perces játékideje ellenére (vagy éppen ezért) is úgy bele lehet merülni, hogy mire föleszmélsz, már megint harmadszor hallgattad végig, és még mindig nem volt elég belőle. Ez pedig határozottan dícséretes.

Fekete Város – Térkép sehova / Közös titkok

Megjelenés: 2015. május 21. / december 18.
Kiadó: Megadó

Lassan már nekünk is elegünk lesz abból, hogy minden harmadik új bandát szupergruppnak címkézzünk, de vannak olyan esetek, amikor egyszerűen nincs más választásunk. Ilyen eset például az, ha egyazon zenekarban találkozik Pálinkás Tamás és Lovasi András, mögöttük meg Nagy Dávid (Óriás, Grand Mexican Warlock) püföli a dobokat. A Fekete Városnak azonban mégsem ők a főszereplői, hanem Kálocz Tamás, aki mellesleg Lovasival együtt a Fishing On Orfű fesztivál egyik főszervezője is, most pedig énekes/gitárosként gyűjtötte maga köré a fesztivál néhány rendszeres fellépőjét, hogy segítsenek neki megszólaltatni az évek alatt összegyűlt dalait. A projekt műfajilag leginkább grunge-os alternatív rocknak címkézhető, amit kissé lesarkítva elintézhetnénk a „ha FOO, akkor Foo” álszellemességgel is, de itthonról még közelebbi támpontot is találunk: ez természetesen az Óriás, és nem, nem csak Nagy Dávid jelenléte miatt. Kálocz énekstílusa is gyakran idézi Egyedi Péter témáit, azonban (egyelőre) sem a hangjában, sem a szövegeiben nincs meg az az átütő erő, amitől egy Egyedi- (vagy Grohl-) sláger olyan kivédhetetlenné tud válni. Főleg a Térkép sehova című bemutatkozó nagylemez Kiskert című tételében feltűnő, hogy a főhőssel duettet éneklő Polgár Odett mennyivel magabiztosabban adja magát elő, mint a dal atyja. Magukat a számokat tekintve már valamivel jobb a helyzet: a dalok a zongorás lassúzásoktól a pattogós, energikus alt-rockon át a majdnem metálig súlyosodásig többféle hangvételben is kipróbálják magukat, és akadnak egészen remekül eltalált témák is (főleg a lemez végéhez közeledve), de azért itt is lehetne még erősíteni a kohézión és a fogósságon, valamint néhány áthallás is becsúszott. A lemezt nyitó Hiába főriffjére például garantáltan sokaknak fog eszébe jutni a Killradio egyik dala a Need for Speed Underground 2 soundtrackjéről (mondjuk azt mi magunk sem hinnénk, hogy a Fekete Város tagsága túl sok időt töltött volna Bay View utcáinak körbeszáguldozásával), az E című tétel kezdése pedig egy bizonyos Metallica–balladának lehetne a harminc évvel fiatalabb testvére. A lemez hangzása kifogástalan, bár ez egy, a Supersize és Horváth Attila neveivel fémjelzett anyag esetében nem is nagyon lehetne másképp. Összességében azt mondhatjuk, hogy a Térkép sehova teljesen korrekt bemutatkozás, de a beteljesüléshez, a „nagyok” mellé felsorakozáshoz az illusztris közreműködők ellenére is hiányzik még pár lépés.

Bő fél évvel a nagylemez kiadása után pedig úgy tűnik, a Fekete Város máris megtette az első ilyen lépést: a decemberben megjelent Közös titkok EP három új száma már egy fokkal kiforrottabb, gördülékenyebb dalszerzésről tanúskodik, és a nagylemez Nézzük végig című számának zongorás-szimfonikus átirata is működik, nem hajlik giccsbe, sőt, határozottan jól áll a dalnak az áthangszerelés. Kíváncsian várjuk, lesz-e további folytatás, és ha igen, Káloczéknak mekkorát sikerül vele előrelépni.

Tündérvese – Kincsem

Megjelenés: 2015. november 2.
Kiadó: szerzői kiadás

A Tündérvese klasszikus felállású rocktriója novemberben jelentkezett egy kislemezzel, amely papíron négy számból áll össze, valójában azonban a négy tétel egyetlen hosszú, több mint tízperces szerzemény különböző részeit takarja. Ennek tudatában rögtön hadonászhatunk is a pesti csapat irányába a „progresszív” feliratú pecséttel, ami a Kincsem című művet meghallgatva legalábbis abszolút meg is állja a helyét. Leszögezendő, hogy prog alatt jelen esetben nem a hangszerbűvészkedésre kell gondolni, a srácok elég egyértelmű témákat pakolnak egymás után, az építkezésben viszont nagyon ügyesek. Az EP bevezetőjének kicsit népdalos, kicsit zeppelines dallamai után egy grunge-osabb etap következik határozott kettőnégyekkel, majd Tüzes című tételben Ady Endre Tüzes seb vagyok című versének sorai találkoznak némi kimondottan metálos lendülettel, végezetül pedig a kezdőtéma visszatérése foglalja keretbe az anyagot – miközben az egészet mindvégig körüllengi némi alternatív köd is. Tényleg remekül van felépítve az anyag, mindegyik részt pont jókor fejelik meg a következővel, miközben az egyes tételek önmagukban is kellő változatossággal bírnak. Néhol még a korai Isten Háta Mögött zabolátlansága is beugrott a kislemez hallgatásakor, abszolút pozitívumként. Szeiler Bálint énekhangjáról ugyan nem nehéz elképzelni, hogy némelyeknek sarkalatos pontot jelentsen a zenekarban, bennem viszont az hagyta az egyetlen kérdőjelet, hogy tulajdonképpen miért is kellett egy ilyen remekül összerakott szerzeményt így feldarabolva kiadni – hacsak nem azért, mert négyszámos EP-ként talán valamivel eladhatóbbnak illetve fogyaszthatóbbnak tűnhet, mint egyetlen, rémisztően hosszú progresszív eposzként. Ebben az esetben pedig csakis egyetérteni tudok, mert a Kincsem mindenképpen érdemes arra, hogy minél többen hallják.

River of Lust – Chewing Gum

Megjelenés: 2015. november 20.
Kiadó: Concorde Nation

Időről időre felbukkan egy-egy olyan zenekar, amely nemhogy teli van meglepetésekkel, de szemrebbenés nélkül rúgja fel a különféle előzetes elképzeléseket és szabványokat is. Na, a River of Lust valami ilyesmi. Kezdjük azzal, hogy az Erdős Szabolcs gitáros és Almási Tamás dobos közös jameléseiből született rocktriónak nincsen basszusgitárosa, helyette Galambos Dorinával kiegészülve gitár/dob/ének(+billentyű) felállásban zenélnek. A bemutatkozó kislemezük fizikai formában kazettán jelent meg, a címe Chewing Gum, a belső borítót pedig stílszerűen egy rózsaszín rágógumi díszíti – ehhez képest a Disobey című nyitódalban kapásból egy olyan húzós riffel találjuk magunkat szembe, ami egyenesen a Clutch legszőrösebb pillanatait idézi. Erre először Dorina nyújt újabb kontrasztot erős és határozott, de mégis eredendően kevésbé tökös hangjával, majd az egészen slágergyanús kezdés után különböző műfaji kalandozásokra is elkísérhetjük a zenekart. Alapvetően a múltidéző hangulatú és hangzású, kissé pszichedelikus témázgatás az irányadó, de a másodikként érkező Love Like This például rögtön egy balladai, blues-os hangvételű darab (helló, Mr. Page!), a Crawlban pedig egészen mélyen dörmögő, baljósabb témák is előkerülnek. Mint említettem, a bandában nincs basszgitár, a mélyeket ehelyett Szabolcs szolgáltatja egy oktávpedál segítségével, míg a gitárszólók alatt Dorina szintetizátoron hozza az alapokat. Utóbbi hangszer szerepe nagyjából ennyiben ki is merül, de a két alapító önmagában is olyan színes és ízes dolgokat zenél össze, hogy hiányérzetünk emiatt egy pillanatig sem lesz. Élőben pedig az is megmutatkozik, hogy a hogy a River of Lust a műfaji keretek mellett saját felvételein megszabottakhoz sem feltétlenül tartja magát – a srácok nem restek egyes darabokat akár tíz percesre is elnyújtani, terjengős, improvizált szólóbetétekkel színesítve azokat. Túlzás lenne azt állítani, hogy ezek minden esetben azonos hatásfokkal működnek is, de mindez a kislemez megítélése szempontjából tulajdonképpen nem is számít. A lényeg az, hogy a Chewing Gum – akárcsak maga a zenekar is – igazi üde színfoltja az idei hazai mezőnynek.