2011. szeptember 13.
A ’90-es években még csak az underground metalfejek ismerték a svéd Opeth nevét, azonban a 2001-es Blackwater Park című opus meghozta számukra a szélesebb körű elismertséget is. Azóta is Európa vezető progresszív metal bandájának számítanak, nevük összeforrott azzal az igényes, komplex zenefolyammal, amelyből a svéd death metal hatásokat épp úgy ki lehet hallani, mint a ’70-es évek progresszív rockját. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy már a korai albumaik között is nem egy földalatti mestermű található.
Az Opeth kezdetben egy vérbeli svéd death hordaként működött Stockholmban. Az azóta is vezéregyéniségnek számító Mikael Åkerfeldt, az akkori énekes, David Isberg kérésére csatlakozott a zenekarhoz, ekkor még basszusgitáron. A legfőbb hatások közé ekkor a Morbid Angel, a Death és a Bathory tartozott, így nem is csoda, hogy az Opeth számos kortársához hasonlóan okkult szövegvilágú extrém metalt tolt. A nevet egyébként Isberg vetette fel, aki egy Wilbur Smith regényben olvasta a kifejezést. Az említett műben a Hold városát hívták így, és ez a misztikus, teljesen szokatlan név azonnal megtetszett a többieknek is. Első koncertjeiket a szintén akkoriban induló (a későbbi vonalhoz mérten ugyancsak extrémebb muzsikával próbálkozó) Therionnal és At the Gatesel adták. A felállás azonban nem bizonyult stabilnak, így egy idő után megkezdődtek a tagcserék. Az akkori gitáros Andreas Dimeo megelégelte a zenekar egy helyben toporgását és tovább állt, de nemsokára az alapító Isberg is távozott. Ezt követően lett Åkerfeldt énekes és gitáros, illetve ekkor csatlakozott a bandához a szintén basszusgitárról ritmusgitárra váltó Peter Lindgren, aki egészen 2007-ig kezelte a hathúrost. A későbbi komplexebb, hangulatosabb irány szintén ekkor kezdett körvonalazódni. A zenekar egy próbatermi felvétel alapján leszerződött a Candlelight kiadóhoz, így nemsokára megkezdődhettek az első lemez felvételei. A ritmusszekció ekkor a kezdeti idők óta velük játszó dobosból, Anders Nordinból, illetve az 1994-ben csatlakozott basszusgitárosból, Johan DeFarfallából állt.
Első lemezük producerének a svéd death metal élet igazi vezéralakját, Dan Swanöt kérték fel. Åkerfeldt és Swanö között ekkoriban erős baráti viszony alakult ki, így nem csoda, hogy a későbbikben is számos alkalommal együtt működött a két tehetség (lásd: Edge of Sanity: Crimson, vagy az old school Bloodbath projekt). Az 1994-ben rögzített debütalbum végül csak egy évvel később, 1995 májusában látott napvilágot, a frissen alakult Candlelight (anyagi) nehézségei miatt. Az Orhid egy rendkívül egyedi hangvételű korong lett, amelyen már megtalálhatóak a későbbi Opeth stílus alapja: komplex, hosszú szerzemények, death metal alapú témák és lágy akusztikus részek váltakozása, misztikus, borongós hangulat, illetve szövegvilág. Az akkori lényegre törő svéd death metal, illetve az egyre erősebb északi black metal közegben a lemez igazi unikumnak számított, azonban még csak egy nagyon szűk réteg figyelt fel rá, viszont a kritikusok kezdettől fogva pozitívan álltak a zenekarhoz. Második alkalommal szintén Swanövel vonultak stúdióba, és megszületett az előző lemez továbbgondolásaként is értelmezhető második korong, az 1996-os Morningrise. A gyönyörű borítóba csomagolt korongra mindösszesen 5 szerzemény került fel, amelyek mindegyike túllépi a tíz percet, sőt: a zenekar leghosszabb kompozíciója, a húsz perces Black Rose Immortal is itt található. Ezenfelül a záró dal is újdonság volt, ugyanis a To Bid You Farewell címet kapott szerzemény egy teljes egészében akusztikus ballada volt. A lemez az év egyik igazi underground szenzációja lett, az akkori svéd mezőny egyik meghatározó pillanata. A mezőny szó bizony nem minősült túlzásnak ekkoriban: a korszak legelőremutatóbb, legizgalmasabb metal korongjai közül bizony nem egy Svédországból került ki (lásd még Edge of Sanity – Crimson, In Flames – The Jester Race, Therion – Theli).
A lemezt követően egy rendes turnét is sikerül lebonyolítaniuk, méghozzá az akkori angol 
gót/blacker reménységgel, a Cradle of Filth-el. Ekkor jártak először Magyarországon, ezt követően azonban hét év múlva sikerült eljutniuk Budapestre. A turné végére kiderült, hogy sem DeFarfalla, sem Nordin nem elég elhivatott, így aztán a zenekar ismét megfogyatkozott, mi több, Åkerfeldt rövid időre fel is oszlatta a csapatot. Azonban a következő nagylemez oroszlánrésze már megszületett a fejében és úgy döntött, hogy kár lenne, ha azok a témák veszendőbe mennének.
A harmadik lemez mindenképpen vízválasztónak számított a zenekar életében. Egyrészt két új tag is érkezett: Martin Lopez, aki korábban az Amon Amarth dobosa volt, illetve Martin Mendez, aki azóta is a banda basszusgitárosa. Ezenfelül a zenekarra az előző turné után felfigyelt a Century Media, így Amerikában is megjelenhetett az első két korong a kiadó extrém metalra szakosodott „leányvállalata”, a Century Black jóvoltából. Az új lemez pedig szintén normális terjesztésre számíthatott az Óceán mindkét felén. Az album végül My Arms, Your Hearse címmel látott napvilágot, 1998-ban. Mendez már a felvételek megkezdése után került a zenekarba, így a basszustémákat Åkerfeldt játszotta fel. A lemezen ezúttal némileg leredukálódott a számok hossza, hiszen a tíz perc körüli kompozíciók mellett megjelentek a rövidebb szerzemények is. Ez annak is betudható, hogy első ízben készítettek konceptalbumot. A My Arms egy szellemtörténetet mesél el, a főszereplő pedig egy férfi, aki halála után is kötődik szerelméhez, így szellemként visszajár a lelke hozzá. Továbbá újdonság volt az is, hogy ezúttal a Fredman stúdióban készült a keverés, ugyanis Åkerfeldt leborult a Slaughter of the Soul hangzása előtt, így mindenképpen ott szerette volna ő is rögzíteni a készülő lemezt, ahol az ATG legénysége dolgozott. Így Dan Swanö helyett ezúttal Fredrik Nordström látta el a produceri teendőket. Az album fogadtatása ismét nagyon kedvező volt, és a Century Blacknek köszönhetően Amerikában is kezdett jól csengeni az Opeth neve.
Azonban nemzetközi terjesztés ide vagy oda, a kultikus státuszon ezúttal sem sikerült felülemelkedniük. Így miután a három albumra szóló szerződésük is éppen akkor járt le, elérkezett a kiadóváltás ideje: a negyedik Opeth lemez az angol Peaceville égisze alatt jelent meg. Az új kiadó és a megszilárdult felállás érződött az elkészült albumon: az 1999-es Still Life minden eddiginél markánsabban demonstrálta, hogy mit is képvisel az Opeth. Mind hangzásban, mind dalokban sikerült előrelépniük, úgy, hogy közben megőrizték az előző lemezek során kialakult jellegzetes stílust. Éppen ezért lehetséges, hogy vannak, akik a mai napig ezt a korongot tartják a karrierjük csúcspontjának, és minden ezek után kiadott korongot ehhez hasonlítanak. Az olyan számok, mint a Moor, a Benighted, vagy a Face of 
Melinda valóban a legkiválóbb szerzeményeik közt említhetők. A producer ezúttal is Nordström volt, a Still Life pedig elődjéhez hasonlóan ismét egy konceptlemez lett. A szellemtörténet után ezúttal Åkerfeldt szerint egy abszurd tündérmese született, melyben a jó és a rossz viszonya kerül napirendre. A főszereplő, egy hitében csalódott szerelmes, akit kizárnak abból a vallási közösségből, ahova tartozik, de évekkel később visszatér, ugyanis nem tudja elfelejteni szerelmét. Innentől kezdve pedig a történet véres fordulatot vesz. A zenekart ismét a keblükre ölték a kritikusok, azonban az örömük nem lehetett felhőtlen, hiszen a terjesztéssel gondjaik akadtak: a lemez az Államokban végül csak 2001-ben jelenhetett meg.
A Still Life-ot követően újabb nehézségek akadtak, ugyanis a zenekar anyagi gondok miatt nem tudott elindulni turnéra. A Peacville mellett ugyanis egy nagyobb kiadó, a Music for Nations felelt a nemzetközi terjesztését, illetve a turnékért, azonban a cég nem volt hajlandó támogatni a bandát, csak ha az teljes egészében átszerződik hozzájuk. Így újabb kiadóváltás történt, majd ismét stúdióba vonultak, hogy elkészítse azt a lemezt, amely végre meghozhatja nekik a hőn áhított áttörést. Producernek a kortárs progresszív rock egyik legnagyobb tehetségét, a Porcupine Tree frontemberét, Steven Wilsont választották. A választás csak első hallásra meglepő, hiszen Åkerfeldt vérbeli prog rock rajongó hírében áll, aki mindig is hangsúlyozta, hogy a metal behatások mellett legalább olyan fontos számára az olyan bandák munkássága, mint a King Crimson, a Pink Floyd, a Camel, vagy a Mahagony Rush. A végeredmény pedig káprázatosra sikerült: a 2001-ben megjelent Blackwater Park (a cím is egy kultikus német progresszív rock bandától ered) minden eddiginél sikeresebb lemez lett, beteljesítve azt az ígéretet, amit a zenekar kezdetek óta magában rejtett. Az album ezúttal nem igyekezett semmilyen sztorit elmesélni, viszont a szövegvilág ezúttal is nyomasztó, melankolikus volt, ahogy azt a bandától megszokhattuk. Zeneileg a lemez valóban nem állt messze a Still Life által kijelölt iránytól, azonban sok tekintetben határozott előrelépést mutatott. A dallamos énektémák még magabiztosabbak lettek, Åkerfeldt jobban kihasználta ilyen irányú képességeit. Ezenkívül a hangszerelés terén is fejlődött a csapat, mondhatni itt érett össze tökéletesen az a sok különféle hatás (svéd death metal, progresszív rock és metal, gótikus rock. folk, jazz rock), ami az Opeth zenéjét olyan egyediévé tette. A lemeznek sikerült meghozni az áttörést, innentől kezdve lassan, de biztosan Európa egyik legnépszerűbb metal bandájává váltak. A Blackwater Park pedig nem csak a zenekar, de az egész progresszív metal (már amennyire ez egységes műfajnak tekinthető egyáltalán) csúcsalkotása lett.
Miután előzőleg elképesztően magasra tették a lécet, az Opethen volt a (metal)világ szeme. A zenekar úgy gondolta, hogy különös megoldást fog alkalmazni a következő lemezük esetében: dupla lemez fog készülni, amelyből az első a zenekar durvább, sötétebb oldalát fogja kidomborítani, míg a második a lágyabb, lebegősebb dolgokra fog koncentrálni. A két lemez végül fél év eltéréssel látott napvilágot: előbbi 2002 novemberében Deliverance, utóbbi pedig 2003 áprilisában Damnation címmel. A producer ismét Wilson volt, és bár a beharangozott koncepciónak megfelelően alakult a két lemez sorsa, azért a Deliverance-en is megmaradtak a jellegzetes progresszív rock behatások. A korong azonban ténylegesen az egyik l
egsötétebb munkájuk azóta is, egy átkötőt leszámítva ismét csupa 10 perc feletti kompozícióval. A lemezt a rajongótábor jól fogadta, mi több: a lemez megkapta a svéd Grammy-t kemény rock kategóriában. A Damnation ezzel szemben valóban egy álomszép prog rock lemez lett, a ’70-es évek szellemében. Kockázatos vállalkozás volt, azonban ismételten jól fogadta mind a kritika, mind a rajongók. Ez volt az első Opeth album, ami a Billboard listát is megjárta. Időközben azonban a Music for Nations kiadó földbeállt, így Damnation egy független kiadónál jelent meg (Koch), majd pedig a banda a Roadrunnerhez került át, ahol is 2005-ben elkészítették a következő albumukat.
Előbb vagy utóbb minden zenekar életében eljön az a pont, ahol fel kell tenni-e a kérdést, hogy merre tovább? A dupla lemezzel bezárólag az Opeth letett mindent az asztalra, amit lehetett, kialakította saját stílusát, majd tökélyre fejlesztette azt. Így 2005-höz érve komoly kihívás előtt találta magát a csapat, mind művészileg, mind a rajongók által kifejtett nyomást tekintve. A zenekar ekkor új emberrel bővült: a Spiritual Beggars billentyűse, Per Wiberg korábban is kisegítette őket koncerten, azonban a Ghost Reveries elkészítésében már teljes jogú tagként vett részt. Az album már nem Wilsonnal készült, külső producer ezúttal nem volt. A billentyűs hangszerek és velük együtt a keleties dallamok ezúttal hangsúlyosabban megjelentek a lemezen, mutatván, hogy a Damnation erőteljes prog rock behatása nem múlt el nyomtalanul. A Ghost volt az első olyan Opeth lemez, ami a kiépült hangzáshoz már nem tudott olyan sokat hozzá tenni, mint elődjei, de ezzel együtt is a legsikeresebb korongjuk lett: a Billboard 54. helyén nyitott. Az ezt követő turnén azonban Martin Lopez kiszállni k
ényszerült a zenekarból, egészségügyi problémái következtében. Őt az Åkerfeldt által összehozott old school death metal csapatból (Bloodbath) ismert Martin „Axe” Axenrot pótolta. Eközben a londoni Roundhouse-ban szalagra került felvételekből összeállt az első hivatalos Opeth koncertlemez (ha a 2003-ban megjelent DVD, a Lamentations audió részét nem számoljuk), amely 2007-ben The Roundhouse Tapes címen jött ki. Ez az év újabb fontos változást hozott a zenekar életében: az egészen korai idők óta velük játszó Peter Lindgren is kivált a zenekarból. Helyére Fredrik Åkesson érkezett, az Arch Enemy volt gitárosa. Az év végén ez a felállás rögzítette a kilencedik Opeth korongot, a 2008-ban napvilágot látott Watershedet. A lemez amolyan átmenetet képezett az előző lemez hangulati világa, és a Deliverance sötét hangulatisága között, a megújulás viszont elmaradt. A kritika azonban ismételten kitörő lelkesedéssel fogadta a lemezt, és a listák pozícióiból ítélve a rajongók szintén a zenekar mellett állnak. Az Opeth 2010-ben ünnepelte 20 éves fennállását, melynek örömére egy hat állomásos miniturnét b
onyolítottak le, a koncertek során pedig az egész Blackwater Park terítékre került. A turné csúcspontjának számító koncert a londoni Royal Albert Hall-ban került megrendezésre, amely később DVD-n is kijött. Tízedik stúdiólemezük Heritage címmel szeptember végén érkezik meg, melynek keverési munkálataihoz Wilsont kérté fel. Åkerfeldt elmondása szerint egy minden szempontból formabontó alkotás lesz, amely mélyen a ’70-es évek progresszív és pszichedelikus zenéiben gyökeredzik, tehát egyfajta szakítást jelent az utóbbi évek jól körvonalazható stílusával.
