Dream Theater, Periphery @ Aréna

Ritkán fordul elő, hogy a NuSkull stábja a Papp László Sportarénából tudósíthasson olvasóinak, azonban úgy gondoltuk, hogy az alábbi koncert még számunkra is kihagyhatatlan ajánlat. Egyfelől azért, mert a djent-hullám elsőszámú zenekarának számító Periphery fennállásnak első budapesti koncertje igazi csemegének ígérkezett. Másfelől pedig a Dream Theater nagysága és hatása előtt, ahogy az előbb említett zenekar is, úgy maga a NuSkull is fejet hajt és tiszteleg, hiszen a Dream Theater úgy tudott világhírűvé válni, hogy kifinomultsága és értelmi-érzelmi kisugárzása bárkit képes megnyerni. Ők megalkuvás nélkül mindig minőséget képviselték korunk egyre csökkenő zenei színvonalában, és ez ugyanúgy vonatkozik a csapat élő teljesítményére is, hiszen aki valaha látta a zenekart a színpadon, tudja, hogy csak és kizárólag olyan tulajdonságok jellemezik őket élőben is, mint a páratlan professzionalizmus, a mesteri muzikalitás és az időtlen igényesség.

Hét óra magasságában érkeztünk meg a Papp László Aréna főbejárata elé a bejutásunk, azonban még váratott magára, de némi szervezési nehézséget követően már az aréna folyosóján, a merch asztalok előtt álldogálva igyekeztük felmérni a kínálatot, ami valljuk be, meglehetősen szegényes volt. Nem csak azért, mert például az előzenekartól semmilyen ajándéktárgyat nem lehet vásárolni, hanem a Dream Theater merch-szekciója is finoman szólva, de avítt volt, függetlenül attól, hogy a pólóárak sokkal kedvezőbbek voltak, mint legutóbb. Így miután egy perec megvásárlásért otthagytam a pénztárcám teljes tartalmát, siettem is be a küzdőtérre, hogy minél előrébb, a színpadtól pár lépésre helyezkedhessek és onnan nézhessem meg az előzenekar produkcióját.

PERIPHERY

A Periphery nyolc előtt két perccel úgy kezdte el a szettjét, hogy minden felvezetés nélkül egyszer csak megjelent a csapat öt hatoda a színpadon és berobbantottak az Icarus EP önálló dalnak kikiáltott nyitóriffjével, a New Groove-val. Az első dolog, ami egyből szíven ütött, az a hibátlan hangzás. A megszólalásra nem lehetett panasz, de egy ilyen minőségű helyszínen egy ilyen főzenekarral a hátuk mögött ez talán nem is olyan meglepő. További pozitívumként lehet elkönyvelni a tényt, miszerint a Periphery megkapta mindkét oldalon a kivetítőt (nem úgy, mint legutóbb a Cynic), illetve egy óriási molinót is kifeszíthettek a háttérbe, a profi fénytechnikáról, akkor pedig már egy szót se szólok. És hogy ezeket miért hangsúlyozom ki ennyire? A főzenekarok – jegyzem meg valahol jogosan – az esetek többségében a kísérőcsapat(ok)nak nem engedik meg, hogy olyan hangerőn, kivetítőkkel, extrákkal léphessenek fel és „elédesgethessék” a rajongókat. A Dream Theater persze nem az a típusú csapat, aki ilyen kaliberű kérdésekkel foglalkozna, elvégre, ami jó az jó, és nem is hinném, hogy őket veszély fenyegetné, pláne nem a Periphery részéről. Egy szó, mint száz, minden adott volt egy tökéletes koncerthez és Misháék nem is hagyták ki a ziccert. Igazi telitalálat koncert volt. A cirka negyven perces szett persze elviselt volna még pár slágert a srácok self-titled lemezéről, de az olyan dalok, mint a Letter Experiment, a Jetpacks Was Yes!, a Buttersnips vagy az Icarus Lives! így is képesek voltak örömmámorba ringatni az arra vevőket. Sőt még egy rögtönzött dobszólót is kaptunk ajándékba. És jelentem alássan, nem csak azok az emberek élvezték a zenéjüket, akik ismerték is őket (az Animals As Leaders és Protest The Hero-pólók körülöttünk elég árulkodóak voltak), hanem észrevehetően sokaknak tetszett az idősebb generáció közül. Spencerék részéről érezhetően rutin volt, amit láthattunk, és pont, azért, mert így is hihetetlen magas színvonalon mozgott az előadás pont, azért várom, hogy a közeljövőben egy klub bulival örvendeztessenek meg bennünket! Öröm az ürömben, hogy meglepő módon a záróakkord a tizenöt perces Racecar c. dal volt, mely pont annyira jól sült el, mint amennyire meglepő egy dalválasztás volt. Repetát mihamarabb!

DREAM THEATER

Bevallom őszintén, a Periphery fellépése után, azaz érzés lett úrrá rajtam, hogy egy ilyen modern és izgalmas fellépés után nem igen lesz hangulatom a Dream Theater tradicionálisabb világához. Azonban a legteljesebb őszinteséggel mondhatom, hogy rám cáfoltak és körülbelül kétórás szettjükkel rendesen arcon is csaptak. Sok hidegrázás, pár áll-lejtés, és végig figyelmem szinte teljes lekötése. A koncert előtt persze az első sorokból jóval hátrább, a keverőállás magasságába vánszorogtam hátra, hogy előrébb engedjem az ortodox rajongókat és jómagam kényelmesebben, egy levegősebb helyről nézhessem végig a legenda produkcióját. A Eredet (Inception) c. filmalkotást biztosra veszem, hogy sokatok látta/kedveli és minden bizonnyal Petrucciékra is nagy hatással lehetett, hiszen a Hans Zimmer által írt filmzene Dream Is Collapsing c. tételére vonult fel a zenekar a színpadra (nem is beszélve a háttérben kockákra kivetített szuperhős-intróról, ami pólóként is beszerezhető volt), hogy utána az új album (A Dramatic Turn of Events) Bridges In The Sky c. dalának nyitányával korukat megszégyenítő erővel és egy modern megszólalással robbanhassak be. A hangzásra egy rossz szót nem lehetett szólni, annyira kifinomult és tökéletesen illeszkedő volt. Mike Mangini, a zenekar új dobosa volt az első, akit tüzetesen megnéztem magamnak. Először is jelentem, hogy meghízott, de a tudása ellenben nem hogy nem csappant meg, hanem csak még inkább elámultam tőle. Portnoy-hoz hasonlóan – nyilván, mivel az ő témáit is játssza – ő is egy gigászi doberőmű közepén üldögélt (négy lábdob), ám elődjével ellentétben egy székről igyekezett megoldani a rá bízott feladatot. Mike személyében megtalálták a tökéletes utódot, ez biztos. John Myung, mint mindig, ezúttal is szerényen, a reflektorfényt elkerülve, visszafogottan játszott hathúros Music Man basszusgitárján, állandó összekacsintásban Mike-kal. Jordan – csak tabletes kottából játszom –Ruddess szokásához híven vidáman, de mégis halál komolyan játszott, sőt még egy keytart („szintigitár”) ragadva a színpad széléig is kimerészkedett. Petrucci nem okozott meglepetést, profizmusa és magabiztossága örök. LaBrie viszont érzésem szerint változatosabban, nagyon sok érzelmet beleadva énekelte végig a koncertet és egy kicsit sem volt egyhangú az, amit művelt. Profin vezényelte le a bulit. A dalsorrend többnyire az új album tételeinek kedvezett (Bridges in the Sky, Build Me Up, Break Me Down, Outcry, On the Backs of Angels, Far From Heaven, Breaking All Illusions), ami többek számára fanyalgásra adott okot, és én sem örültem neki kimondottan, de be kell vallani, hogy az, ami itthon csak elmegy, az náluk élőben húz csak igazán és az új tételek is kifejezetten üdítően csengtek vissza tegnap este. A régebbi dalok viszont egytől egy-egyig magukkal sodortak, hiszen a 6:00, az egyik csúcspontot jelentő Surronded/The Dark Eternal Night kettőse, az első albumos A Fortune in Lies, a Six Degrees of Inner Turbulenceről kiemelt War Inside My Head/The Test that Stumped Them All kettőse, a Wait for Sleep és a második csúcspontot jelentő The Spirit Carries On szerintem mindenkit kárpótolt. A visszatapsolásnál felcsendülő As I Am a Train of Thought lemezről meg igazai csemege volt. Mennyiség tekintetében nem hinném, hogy bárki hiányérzettel távozott volna a koncertről, elvégre, mind a vizuális, mind az hangbeli igényeink kielégítése tekintetében igen magasra tette a mércét a Dream Theater és a csapata. Talán a dalok összeválogatása lehetett volna kevésbé új album központú, ezzel helyet szorítva például több, számomra nagy kedvenc Images & Words vagy Train of Thought-érás dalnak, de nem lehetek telhetetlen.

A lehetőséget köszönjük a ShowTime Budapestnek, a minőségi élményt pedig a Dream Theater és a Periphery csapatának.