2011. augusztus 8.
A történet valahol ott kezdődött, hogy 1993-ban három jó barát – mint a mesében -, pontosabban Trevor Reilly dobos, John Carvalho gitáros, valamint Jonathan Teves basszusgitáros zenekart alapított Adam’s Crack néven, s egy grunge hatásokkal teli, akkoriban tomboló Nirvana őrület által inspirált kazettát vett fel még a középiskola végén. Egy évvel később Reilly és Carvalho egy side-project révén került barátságba Nuno Pereira vokalistával, akivel a munka gördülékenysége ellenére is mindössze egy koncertet hoztak össze, mielőtt feloszlottak volna még ugyanabban az évben, 1994-ben. A sors igazságossága volt, hogy a két zenekar egybeolvadt, s a srácok a nem éppen túl eredeti Koen név alatt láttak neki a munkának. A felállás akkoriban úgy nézett ki, hogy Pereira forgatta a mikrofont, Reilly ütötte a bőrt, Teves tépte a basszust, s Mat Demelo pengette a vezérgitárt, valamint fújta ezen kívül a trombitát, mert akkoriban egy skate/ska punk banda képét formálta a nagyérdemű. 1997-ben meg is jelentették első közös kazettájukat The Big Fall… néven, amelyben Demelo közvetlen ska irányultsága miatt kibontakoztak a ’90-es évekre jellemző skate punk hullámra, valamint ska punkra utaló stílusjegyek. Nem sokkal később a srácok újra megváltoztatták a nevüket, s Smackin’ Isaiah fedőnév alatt folytatták a megkezdett rögös utat. Meg is jelentettek egy új kazettát, amely a Give Girls More Beer… elnevezést kapta, s amely után nem sokkal Demelo elhagyta a bandát. A felállásbeli problémákat azonban sürgősen orvosolni kellett, így Reilly a dobot gitárra váltotta, s a bőr további ápolását átmenetileg – pár show erejéig – egy feledés homályába merült srácra bízták, amíg Nicholas Angelini be nem lépett a bandába, s nem foglalta el a helyét a mai napig. 1998-ban aztán újabb kazettával lepték meg a rajongókat, amely a Gets Eaten Alive! nevet kapta, s ezt követte egy évvel később egy újabb demó kazetta Let’s Go Westside címmel, mielőtt Carvalho és Teves saját kiadót nem alapított volna Tank Records néven, amely a banda következő állomása volt.
Az első itt megjelent kiadvány a 6:6:6 volt, amelynek semmi köze nem volt a sokak által ismert vallási jelképhez, helyette egy split lemez volt olyan bandákkal, mint a Moronique, valamint a Merrick, s a korong címe az egyes zenekarok által jegyzett dalok számát jelképezte a dalcsokron. Nem sokkal később a zenekar megjelentette első kiadványát 2000-ben The Way To A Girl’s Heart Is Through Her Boyfriend’s Stomach néven, amelynek dalai már Angelini belépése után íródtak, így az akkori felállás első ékköve volt, annak minden szépségével, amit csak egy skate punk lemez tud adni. A lemez érdekességei közé tartozik, hogy a produceri tevékenységet Joe Reilly végezte, s a Black & Blue Studiosban zajlottak a felvételek, a borítótervet, valamint a bookleteket pedig Trevor és John közösen tervezték, s néhány dalban filmekből származó sample beágyazódásokat használtak a színesítés érdekében. Ezen kívül megtalálható a lemezen kettő rejtett dal is, az egyik nem más, mint egy kissé szipókás Ignite feldolgozás az Embrace dalra, hogy magyar vonatkozást is említsek. A korongot később 2003-ban újra kiadta az All About Records – kék helyette már zöldre fókuszálva a borítón – köszönhetően az első nyomás alacsony példányszámának, de manapság még így is lehetetlen találni belőle akár egy darabot is. A srácok az All About Records besegítése – újrakiadások – ellenére inkább a saját maguk által létrehozott Tank Records égisze alatt hozták ki 2001-ben második nagylemezüket, a Benefits Of Thinking Out Loudot, amelyen a punk rock elemek mellett apránként megjelentek a bandára később jellemző melodic hardcore elemek is, amelyek ugye később 2004-ben bontakoztak ki a Mute Print dalcsokrán. A felvételek ugyancsak a Black & Blue Studiosban zajlódtak, s a produceri és masterelési tevékenységet újra Joe Reilly látta el. A korong érdekessége volt, hogy rendes CD helyett DVD borítóval jelent meg, s egyben olyan áttörést hozott, hogy a Jump Start Recordsal 2002-ben kötött szerződés révén először 2002-ben, majd 2003-ban is újra kiadták. Egyrészt mert remekül fogyott a lemez, másrészt a szerződés promóciója Smackin’ Isaiah névre szólt, így miután 2002-ben a banda végre elérte végső stádiumát névügyileg, s felvette a kísérteties A Wilhelm Scream nevet, újra kiadták a korongot 2003-ban a borítóterv minimális módosításával.
Miután a banda az előző stúdiómunkából hátra maradt dalokat kiadta egy EP formájában, The Champagne of Bands… We Know Sexy néven a Fork in Hand Records gondozásában, s végre megváltoztatta nevét A Wilhelm Screamre, nem volt más nekik hátra, mint nekilátni még a Jump Start égisze alatt az új anyag megírásának, felvételének, valamint az elmaradhatatlan turnézásnak. Azonban ennek az EP-nek a megjelenése után Carvalho elhagyta a srácokat, az ő szerepét Christopher Levesque vette át nem sokkal később. A munkálatok ezután szépen haladtak, s a banda egy sokkal agresszívabb és technikailag jóval fejlettebb zenei összképet rakott le az asztalra a melodic hardcore paneljein, s elnyerte zenei jellemfejlődésének közel végső stádiumát. Persze nagyban volt ez köszönhető Jason Livermore-nak, valamint Bill Stevensonnak, aki a legendás Descendents dobosa, s dalírója is volt egyben, s akinek – produceri – hathatós segítsége által a The Blasting Room stúdióban felvették első olyan lemezüket, amely már eredetileg is A Wilhelm Scream név alatt várta megjelenését. A masterelést Alan Douches végezte, amely olyannyira jól sikerült, hogy a srácok által életre keltett zenei atmoszféra egy nagyon jó Nitro Records szerződéssel kecsegtetett. Igaz a Mute Print még a Jump Start éra alatt kész lett, de a Nitro megvette a jogokat a terjesztéshez, s a srácok megkezdték útjukat a közismerté váláshoz ezzel a 2004-es megjelenéssel. Egy évvel, s egy pár hónappal a Mute Print japán kiadását követően jelentették meg következő lemezüket, amely a Ruiner címet kapta, s amely a második Nitro Recordsos kiadványuk volt rövid idő alatt. A 2005-ös kiadást novemberben egy ausztrál turnékiadvány követte a Shock Records gondozásában, s noha a hivatalos megjelenés november 11 volt, a turné alatt, menet közben így is sok lemezt értékesítettek. A kedvező kritikák ellenére a turnézás stresszei miatt az egyik alapító tag, Jonathan Teves is elhagyta a zenekart, így a csapat egyik gerince súlyos sebeket szerzett. Őt Curtiss Lopez helyettesítette, majd punk, valamint ska vénáiknak eleget téve egy nagyobb európai turnéra indultak a Lagwagon, majd később a Less Than Jake társaságában. Turné közben Lopez is elhagyta a zenekart, így átmenetileg basszusgitáros nélkül maradtak egészen addig, ameddig Brian J. Robinson (korábban: The Fullblast) be nem lépett a zenekarba, hogy tépje a mélyre hangolt, kemény húrokat, így a srácok folytathatták a turnézást 2006-ban. Még abban az évben megjelentettek egy 7” EP lemezt Diver néven a Jump Start Records gondozásában, amelynek az oka nem volt más, minthogy a címadó tétel a Mute Print felvétele alatt készült el, de nem került fel a kiadványra, valamint a Nitro Records nem adta ki, így lehetőség nyílt a közönséggel való megosztásra. 2007-ben aztán visszatértek a stúdióba a megszokott gárdával (Jason Livermore, Bill Stevenson), hogy felvegyék negyedik, a Nitro Recordsnál megjelenő harmadik nagylemezüket. A Career Suicide egy rendkívül feszes, gyors, s egyben technikás kiadvány lett, a banda egyik csúcspontja, s olyan mértékű volt a szórás a stúdiózás alatt, hogy csak a leggyorsabb dalok kerülhettek fel a dalcsokorra. A lemez végül október 9-én jelent meg, de előtte két héttel újabb tag lépett ki a csapatból, Chris Levesque, aki már a Smackin’ Isaiah érában is képviseltette magát rendkívül technikás gitárjátékával. Az okot számára is már a turnézás nehézsége adta, s bármennyire is imádta a bandát, kénytelen volt búcsút inteni a srácoknak. A Career Suicide rendkívül kedvező kritikái még tovább lendítették a zenekart. Ezután kipróbáltak egy-két átmeneti gitárost a turné alatt, s végül Mike Supina személyében találták meg azt, akit kerestek, s már vele jutottak el egészen pontosan tizennyolc országba a turné alatt. 2008-ban pihenőre vonultak, de elkezdték az új dalok demóinak a megírását, miközben megjelentettek egy b-side kiadványt The I Hate ___ Club címmel, amely produceri kérésre maradt le a Career Suicide-ról.
2009 júniusában a Paper & Plastic Records szárnyai alá szerződtek, s elkezdtek dolgozni az új lemezükön, amely végül – a banda számára második – EP formájában jelent meg, A Wilhelm Scream néven, öt számos kivitelben újfent a P&PR gondozásában. Ezen kívül a Shock Records, a srácok ausztrál kiadója ezt a korongot is megjelentette ausztrál turnélemez kivitelben egy bónusz dallal, amely egy The Outfield feldolgozás volt. A banda még 2009-ben folytatta a turnézást és hazánkba is eljutottak a 2009-es nyírbátori Azfeszt alkalmával. 2010-ben tovább folytatták a turnézást, s újra eljutottak hozzánk a Pennywise, valamint a Strike Anywhere társaságában egy áprilisi düreres bulin, 2011-ben pedig a miskolci GYÁR Fesztiválon léptek fel. A srácok még 2010-ben stúdióba vonultak, s elkezdték a munkálatokat a következő lemezen, amely várhatóan a No Ideánál jelenik meg 2012 első felében, jelenleg az instrumentális rész már megvan, és Nunora vár az album, hogy kész lehessen. (Budai Benjámin)
