Portré: Mike Armine (Rosetta)

Új portrésorozatunkban olyan külföldi – és a későbbiek során hazai – zenészeket szeretnénk diktafonvégre kapni, kiknek feltehetően már a zenélést megelőző életformájuk, kalandjaik sem voltak hétköznapiak, „normálisak”. Nyilván szó sincs bulváros témahajkurászásokról, netán szándékos félrefordításokról: csupán annyiban térnénk el a megszokott interjúinktól, hogy ezúttal a válaszoló személy áll a középpontban, mintsem az érték, amit kiad a kezei közül. Első vendégünk a vasárnap nálunk járt Rosetta énekese és zajcsiholója, Mike Armine, akiben még épp annyira él egy csínytevő gyermek energikus és őszinte bája, amennyire érett, megfontolt és teljesen realista felnőttként képes napról-napra színpadra állni azért, hogy a nagyvilágba kiálthassa mindazt, amiből egyébként évi 180 tanítási napon tart órát tanárként egykori középiskolájában. Gyermekkortól a halálig, történetektől ábrándokig: Mike Armine teljes életnagyságban.

Szia! Akkor talán kezdjük is a legelején: mikor és hol születtél?

1980. szeptember 25-én születtem Philadelphiában, Pennsylvania államban, Amerikában (mosolyogva).

Egyke vagy, netán már egy népes család sokadik gyermekeként láttál napvilágot?

Két fiútestvérem van, Kyle és Jessie, én kettejük közé érkeztem: és míg utóbbi elsősorban szociális munkákkal van elfoglalva, addig előbbi szintén zenél két vagy három helyi bandában. Ő még csak 17 éves, egyben a legfiatalabb a családban, így nála ez még jóformán a tapasztalatszerzésről szól: mindig pörögni, próbálni, koncertezni, és megtalálni a közös hangot egy zenekaron belül.

Milyen zenét játszik?

Az egyik projektjében thrash metallal fűszerezett grindcore dalokban dobol, a másikkal, a Slumber Gianttel pedig lassú, drone-szerű metalt tolnak, ahol hozzám hasonlóan még az elektronikus aláfestéseket is kezeli. Ez elsőre persze nem volt egyszerű, hiszen párhuzamosan dobolni és laptopról kezelni a hangszíneket igen embert próbáló tud lenni bizonyos helyzetekben, de idővel megtalálta a kompromisszumot a két tényező között; sőt, amikor a dolog már igazán kiforrni látszott, meg is hívtuk őket egy koncertünkre előzenekarként, és véleményem szerint igen jól sült el a koncert. Elfogultság nélkül is (mosolyogva).

A családotokban van hagyománya a zenének, esetleg valamelyik felmenőtök szorgalmazta, hogy tanuljatok zenélni?

Ha igazán őszinte szeretnék lenni – és eszerint tekintek vissza a családom múltjára -, azt kell, hogy mondjam: egy zenész sincs a családunkban (nevetve). Én sem vallom magam zenésznek. Mások azt mondják, zenész vagyok, de ez nyilván csak hízelgés.

A zenével való első tapasztalataidra hogy emlékszel vissza?

Más, normális amerikai családoknál a zenének hatalmas, összetartó ereje van: elvégre a családapák úgy nevelik fel saját gyermekeiket, hogy amint lehet, már megpróbálják azzal megszerettetni az imádott Pink Floyd, Frank Zappa, vagy épp Yes lemezeket, ám nálunk korántsem ez történt. Vagyis, az alábbi előadók persze nálam is igen bőszen pörögtek – mikor már kamaszként próbáltam kitaposni a saját utam, és felfedezni újabb és újabb előadókat -, de apát nem érdekelte a zene. A ’90-es évekre már tinédzser lettem, és olyan szarok alapján próbáltam megtalálni az ízlésem, mint az MTV és társai. Ám való igaz, hogy nekik köszönhetem azt is, hogy megismertem életem legnagyobb hatású bandáját, a Toolt. Amikor a spórolt pénzemből megvásároltam az Undertow-t, minden áldott nap úgy mentem iskolába, hogy az bömbölt a fülhallgatómból. Az a lemez tönkretett, érted, felnyitotta a szemeimet, és egy teljesen más világba hozott vissza. Ezután persze más műfajok felé is nyitottam, így ismertem meg a hardcore-t, és a ’60-as, ’70-es évek pszichedelikus hangzású előadóit, amitől szintén taccsra vágódtam. Képtelen voltam felfogni az egészet, és főleg Frank Zappa albumai sokkoltak le – aligha hallottam nála tehetségesebb, valódi zenészt, aki ilyen könnyen játszik a hangulatokkal. És ugyanígy letaglózott a hardcore színtér sokszínűsége is: az első CD, amit megvettem, a Quicksand debütálása volt, amit mind a mai napig szívesen veszek elő, hiszen a srácok alapjaiban adtak új ízt az egész hullámnak. Igazából őket is a TV-nek köszönhetem: egy unalmas délutánon épp csak kapcsolgattam az adókat, mire egy showműsorban épp fellépett egy számomra addig ismeretlen banda, ami számomra érthetetlen, teljesen spontán módon keltette fel az érdeklődésem.

A hardcore színtér ’80-as évekbeli virágzása mennyiben hatott Rád? Voltál valaha a CBGB’s-ben?

Igazából 14-15 éves fejjel merültem el igazán az egész gyökereiben, és akkor is a Gorilla Biscuits révén. Akkoriban diákmunkát vállaltam, és minden hónap utolsó péntekén elmentem a kedvenc helyi lemezboltomba, hogy két új albumot vegyek meg – a szempont az volt, hogy olyat hallhassak, amit soha korábban, és így volt lehetőségem átélni a Start Today-t is. Aztán, persze szép sorjában elkezdtem megismerni a Youth Of Today-t, a Shelter-t, a Catharsis-t, aztán mire nagy vonalakban feltérképezhettem magamnak a színtér minden alapbandáját, akkor az volt a vágyam, hogy a még működő bandákat minél hamarabb elcsíphessem élőben is. Le sem tudnám tagadni: igenis éhes voltam mindarra, amit a hardcore üzenetként közvetít a hallgatóság felé, és a Rosetta kezdeti stádiumában is már szempont volt az, hogy az alábbi őszinteség mindig jelen lehessen. Visszatérve, a CBGB’s-be sajnos sosem tudtam eljutni, pedig hatalmas álmom volt, hogy egyszer felléphessek ott. Elég szomorú, hogy mára a múlté mindaz, amit a hely képviselt, de el kell fogadni a történelem pusztító, egyben építő körforgását.

Az előbb említett Catharsis korábban splitelt egy magyar zenekarral, a Newbornnal is. Hallottad a felvételt?

Nem mondod! A Newborn magyar volt? Az a split egyszerűen zseniális! Legalább három évig hajkurásztam a zenekar nagylemezét, vagy bármilyen egyéb kiadványát, de nem találtam semmit, így a lelkesedésem alábbhagyott, de… Erre nem számítottam! (nevetve)

Visszakanyarodva a gyermekkorodhoz, összességében problémás kölyökként tekintesz vissza magadra?

Én? Én nem voltam problémás, én csak okoztam a problémákat. (mosolyogva) Igazából egyetlen dolog érdekelt, de az baromira: ez nem volt más, mint a gördeszkázás. Csináltam, fotóztam, videóztam, amit akarsz. Az elfoglaltság persze a suli rovására ment, amit otthon nem igazán toleráltak, de valójában nem is nagyon tudtak rajta változtatni, amíg egy kedves tanárom ki nem ragadott abból az életformából. Nem voltam az a bandázós-fajta, nem verődtem brancsokba – jóformán mindig egyedül voltam, és csak róttam az utcákat a gördeszkámmal. Nálam ez betudható egyfajta későn érésnek is, hiszen a koncerteket, a zenét és a lányokat én pár év csúszással fedeztem fel magamnak a kortársaimhoz képest, de így is kellemes élményekkel tekintek vissza a valós gyermekkoromra. Ez persze annak is betudható, hogy nők között nőttem fel: anyukám testvére, valamint a nagyanyám is velünk élt, akik mindig próbáltak vigyázni rám, több-kevesebb sikerrel. (mosolyogva)

Kedvenc rajzfilmhősöd azért volt, nem?

Ember, ezt még sosem kérdezték tőlem! Gyermekkoromban persze oda meg vissza voltam He-Mantől, mint minden más kölyök. Valójában ötletem sincs, hogy mit szerethettem benne, de… Nem lehetett ellenszegülni. (nevetve) Emellett még imádtam a Speed Racers-t, a Voltron-t is, de tényleg ez a három mese gondoskodott arról, hogy sose akarjak felnőni. Aztán persze minden időszak elmúlik egyszer, így a mesék után a képregényekbe habarodtam bele, bár be kell, hogy valljam, elég sokáig gyűlöltem olvasni, de ezen a helyzeten a képregények változtattak. Az egész az Iron Mannel kezdődött, aztán jött a Ghost Rider, és szép sorjában minden, ami elkezdett érdekelni. Manapság pedig Orson Randall történeteit olvasom szívesen Iron Fist alteregójaként, de ez is gyermekkori hozomány, csakúgy, mint a Star Wars-kötetek, különösen a The Legacy széria. Viszont a mangákkal még mindig nem jutok dűlőre. (mosolyogva)

Az előbb jóformán csak Marvel-képregényeket említettél, úgyhogy muszáj megkérdeznem, hogy mi a véleményed a DC Comicsról?

Valójában egyetlen DC-karakter sem érintett meg mélyebben, pedig én becsülettel próbálkoztam, de számomra egyik sem volt igazán vonzó sem személyiség, sem cselekmény szempontjából. Persze volt egy olyan különleges szám – amely persze nem is volt hivatalos -, mikor az Iron Fistet hozták össze Batmannel, amit elfogultsági alapon is kívülről fújtam, de a DC által képviselt image nem az én frekvenciám. Inkább nézem meg a Howard, The Duck filmadaptációját még egyszer, minthogy Supermant olvassak. (nevetünk)

Kicsit komolyra fordítva a szót, az iskolás éveidre hogy emlékszel?

Igazából nem nagyon, mert mindig be voltam szívva. (nevetve) Tényleg nem érdekelt az egész, egészen harmadikig, amikor az egyik tanárom – akiről az előbb beszéltem – le nem ültetett, és helyre nem tette a fejem, mondván, hogy lassan el kéne kezdenem valamit az életemmel. Megijedtem, de tényleg. Rájöttem, hogy igazából sehol sem tartok, és minél előbb változtatnom kell a magatartásomon: ennek köszönhetően harmadikban már szinte kitűnő tanulóvá váltam, bepótoltam a lemaradásom, és az évfolyamon én javítottam a legnagyobbat az átlagomon. A barátaim nem ismertek rám, és igazából el is távolodtunk egymástól: nekik továbbra is megmaradt a féktelen partizás és tekerés, én viszont új motivációkat szereztem, és megpróbáltam a jövőmért cselekedni a jelen helyett. Persze a gördeszkázás még ilyenkor is megmaradt. (mosolyogva)

Az első munkádról mit lehet tudni?

Az eléggé alja volt, de fiatal voltam, és kellett a pénz: egy közeli éjjelnappaliban voltam eladó, és mellette még apró-cseprő kis munkákat is vállaltam, néha nem feltétlenül legális ösvényen haladva. Elég sokáig ment a kettő párhuzamosan, hiszen kellett a pénz, de mai fejjel biztos, hogy nem csinálnám újra.

A középiskolai évek után mivel foglalkoztál?

Mivel elég szépen feljavítottam a jegyeim, így megpályáztam az egyetemre való bejutás lehetőségét, ami szerencsére össze is jött: két egyetemre jártam (nemcsak tanári, hanem fotográfus végzettségem is van), és közben egy lemezboltban dolgoztam, újfent eladóként. Az igazat megvallva ez volt életem legjobb melója. Egy álmom vált valóra, hiszen minden a zene körül foroghatott, és még pénzt is kaptam érte – reméltem, hogy örökké fog tartani, de aztán, ahogy folyamatosan megcsappant az igény arra, hogy az emberek a polcon tudják kedvenc kiadványaikat – na meg a zeneipar sincs nyerő lapjárásban -, úgy a bolt tulaja már engem sem tudott fenntartani. Egyébként engem nem különösebben zavarnak a letöltések, mert ma már csak így lehet érvényesülni, viszont azt sosem fogom megbocsátani ennek az egésznek, hogy elvette álmaim melóját, amibe szinte szerelmes voltam.

És ha már szóba jött a szerelem, nálad mikor történt ilyen téren az első nagyobb áttörés?

Mégis, mire vagy kíváncsi? (nevetve) Én is ember vagyok, számtalanszor tápláltam érzelmeket egy lány iránt, bár ebbe beletartoznak az olyan fiatalkori szárnypróbálgatások is, mikor csak azt hiszed, hogy szerelmes vagy, közben pedig – idősebb fejjel visszanézve – szó sem volt erről. Az csak valami hasonló volt, de… Érted, biztos tudod, mire gondolok. A szerelem definíciója nálam a húszas éveim elején forrt ki igazán, addig minden más csak tinglitangli volt. Ennek tükrében is ’87-ben ért az első ilyen élmény, de az már a koromból adódóan is viccesnek tűnik kimondva (mosolyogva), viszont az első, valódi szerelmem a középiskola végén talált rám. Ő nyitott felém, én meg sodródtam az árral: állandóan együtt lógtunk, és igazából az egész kapcsolat csak arról szólt, hogy – több hónapnyi ismerkedést követően – egymással lehessünk. Visszatekintve kicsit nyugdíjas-érzése volt a dolognak, de igazán jól ment minden Leslie-vel, és az ő kedvéért még a hiphop koncertekre is eljártam. (mosolyogva) Aztán az egyetem sajnos elválasztott minket egymástól, viszont a legridegebb az egészben mégis az, hogy most, mikor tanár lehetek abban a suliban, ahová együtt jártunk, néha órát kell tartanom az osztálytermében is, és ilyenkor aztán visszajönnek az emlékek, minden mennyiségben! (nevetve) Igazából sosem fogom elfelejteni, hiszen nagy hatást gyakorolt rám a közösen eltöltött idő; de ezt már úgy mondom, hogy lezártam magamban a történetet, meg mostanság úgyis herótom van a párkapcsolatok puszta gondolatától is. Persze vicces visszagondolni, hogy milyen naivan tervezgettük a közös jövőnket, és hogy milyen nagy szavakat használtunk, de… Tanulságos, és őrületes volt egyszerre.

Melyek voltak a legnagyobb hatású könyvek, melyekkel eddigi életed során találkoztál?

Könyvek terén mindenképp meg kell említenem Keith Miller talán leghíresebb könyvét, a The Book Of Flying-ot. Amikor kézhez kaptam, egyszerűen egész hétvégéken át ki sem mozdultam, csak ezt olvastam: újra, és újra, képtelen voltam megunni. A történetek, a nyelvhasználat, valamint a kreativitás lenyomata mind-mind életem egyik legkellemesebb élményével ajándékoztak meg. Aztán, mikor Ausztráliában turnéztunk, ajándékba kaptam egy rajongónktól egy olyan könyvet, amivel minden korábbinál nagyobb mértékben bírtam azonosulni: egy olyan tanár viszontagságokkal teli életéről szól, aki minden hétvégéjét a próbákra, és a koncertekre szánja. Teljesen magamra ismertem benne, viszont nem tudom, hogy kell kimondani az író nevét, de ez talán annyira nem is fontos. (nevetve) Viszont a könyvek filmadaptációiban már nem merek bízni, mert túl sokszor csalódtam. Persze kivételek vannak, mint az Iron Man, de… Érted. (mosolyogva)

Azt hiszem, lassan rá is térhetünk a Rosettára. A zenekar előtt volt bármilyen, komolyabb indíttatású bandád?

Négy évig zenéltem egy helyi screamo bandában, amit elsősorban az ítélt feloszlásra, hogy zenekarként túl lusták voltunk. A próbákon alig csináltunk bármi érdemlegeset, a dalírás rettentő lassan és nyögvenyelősen haladt, és senki sem fordított az egészre annyi energiát, amennyivel egy gördülékeny bandát csinálhattunk volna. A legszomorúbb az egészben mégis az, hogy belül tudom, több áldozat révén sokkal többet hozhattunk volna ki az egészből, mert a bandában rajtam kívül mindenki hihetetlen zenész volt. Ezért pláne tisztemnek éreztem, hogy ha mást nem, legalább összefogni tudjam a dolgot, csak… Nem sikerült, de mégis ezért lehetek most itt. (mosolyogva)

Mellesleg mi, magyarok, hogy képzelhetünk egy amerikai Rosetta-koncertet?

Igazából az európai benyomásaink már most kontrasztba állíthatók az eddigi tapasztalatainkkal, hiszen ideát több mint 200 embernek játszunk estéről-estére; a szervezők gondoskodnak arról, hogy főtt ételt együnk, hogy legyen hol aludnunk, és tényleg nem értjük azt, hogy mégis hogy kerekedhetett ki ekkora forgatag körülöttünk. Érted, én senkit sem kérdeztem meg, hogy mi van, hol alszunk, erre már itt van a zsebemben a szobám kulcsa, most pedig ezt a kaját eszem, úgy, hogy senkitől sem kértem. Ez őrület! Odaát van olyan is, hogy fél napokat utazunk csupán azért, hogy a kis klubba lemenve 3-10 embernek játsszunk, majd az egyikőjük sátraztasson bennünket a saját udvarában, míg a kajánkat a legközelebbi boltban vesszük meg, de persze már ott el is fogyasztjuk, különben a hely tulaja berág, hogy nem az ő számlájára hozzuk a pénzt. Az első amerikai turnéink – melyekbe még beletartozik a Wake/Lift kiadása előtti időszak is – szabályosan katasztrofálisak voltak, és némely így szerzett pofon bizony eléggé rányomta a bélyegét a zenekar hangulatára, összetartására is. Volt, hogy nem is igazán láttuk, hogy van-e értelme folytatni, de azért megpróbáltunk mindig pozitívan viszonyulni a zenéléshez. De komolyan, volt, hogy egyetlen, ismétlem, egyetlen ember sem jött le, idestova két éve. A szervező és a csapos nézett bennünket! (nevetve) Így pedig képtelenek vagyunk felfogni, hogy mi ez most körülöttünk.

Ne haragudj, de képtelen vagyok mindezt elhinni, mármint hogy nálatok ilyen állapotok uralkodnak.

Ez csak annak tudható be, hogy teljesen más a kultúránk. (mosolyogva) Azt ugyan tudtuk, hogy Európában nagyobb hírünk van, mint odaát, hiszen a Translation Loss megrendeléseinek igen nagy százalékaránya erről a kontinensről érkezik, de csak önmagam tudom ismételni, és ez számunkra tényleg meseszerű. Nálunk a srácok csak olyan koncertekre mennek le, amiért nem kell egy saroknál messzebb menni. Elkényelmesedtek, mert a hatalmas turnék előbb-utóbb úgyis a közelükbe érnek. Nálatok pedig a prágai bulinkon volt egy srác, aki egyenesen Oroszországból jött megnézni minket! Athénban pedig egy rajongónk egészen Bulgáriából, több mint 12 órányi buszutazást követően lepett meg minket, és… Hű. (mosolyogva) Az már most biztos, hogy két év múlva visszatérünk: azért csak ilyenkor, mert én az iskolai munkám miatt csak nyáron tudok turnéra indulni, és jövő nyáron Amerikában teszünk egy kisebb kört. Viszont azért is várjuk már a következő turnét, mert elsőre beleszerettünk az európai nagyvárosokba. Gyönyörű épületeitek vannak, és Budapestből is, bármit láttunk eddig, csak csorgattuk a nyálunkat! Ehhez hasonló élményünk még nem volt.

Egyébként a Rosetta oldalhajtásaival, a Rise Of Because-szal, valamint a Zodiakkal mi a helyzet?

A Rise Of Because-t ugye Jesse-vel csinálom, egy nagyon kedves barátommal, aki az egyik legnagyobb hatásom volt mindabban, hogy kitágítsam magamban a zeneiség definícióját. Neki köszönhetem, hogy felnyitottam a szemem az elektronikus zenék irányában, és nemcsak érdeklődővé, hanem befogadóvá is váltam ezzel kapcsolatban – és nélküle a Rosettában sem lenne elektronikus aláfestés. A dalírás egyébként úgy működik, hogy különféle hangszíneket generálunk és veszünk fel otthon, majd az internet jóvoltából bárhol is vagyunk, mindig küldözgetjük egymásnak az ötleteinket, aztán összepasszoljuk őket a lehető legtisztább módon. A Zodiak jövőjéről pedig nem tudok nyilatkozni, mert én már nem vagyok a zenekar tagja. A Translation Loss egy kicsit bekavart, de erről nem szeretnék beszélni. Egyébként pedig minden tag eléggé elfoglalt így is, melynek köszönhetően már nem maradt elég energiánk arra, hogy továbbvigyük a bandát, ezért úgy gondolom, hogy több kiadvány nem fog megjelenni Zodiakként. Az előző albumot is négy nap alatt vettük fel, és véleményem szerint a kiadványban érezhető is a spontán jelleg: így nem tudom, hogy a többiek gondolkodnak-e egyáltalán a folytatásban, de szerintem ez már egy lezárt történet.

És, a jövőre való tekintettel milyen terveid vannak akár a Rosettával, akár más projektekkel?

Két héttel az Európa-turnénkat követően már stúdióba is vonulunk, hogy felvegyük az új nagylemezünket. A folyamat közben fogunk adni pár különleges koncertet, ahol már új dalokat is szeretnénk játszani – ez három, talán négy alkalmat jelenthet majd. Öt, vagy hat dalt szeretnénk rögzíteni, és ha minden jól megy, már ősszel meg is jelenhet a harmadik Rosetta lemez, ami elődjéhez hasonlóan szintén egyetlen album lesz. Nem szeretnénk önmagunkat ismételni a duplalemezes kiadással, a The Galilean Satellites-ból egy is elég volt. Viszont a blogomon folyamatában fogom feltölteni, és megosztani azokat a kísérő hangszíneket, melyek a dalokban is vissza fognak köszönni. Ezt inkább csak érdekesség gyanánt teszem, és igazából nem is tudom megsaccolni, hogy hány embert fog érdekelni – mindenesetre ezt már a ’Cleansing kiadása után elhatároztam, és véghez is fogom vinni. (mosolyogva) A borító is először itt fog megjelenni, és a letölthető hangfoszlányokkal karöltve ez talán izgalmassá teheti a dolgot mindazok számára, akik várják a folytatást. Elöljáróban pedig csak annyit árulhatok el az általam írt aláfestésekről, hogy akik szeretik a Scorn munkásságát, azok ezzel is szimpatizálni fognak. (mosolyogva)

Viszont, ha már ennyire kiveséztük az életed eddigi szakaszát, muszáj megkérdeznem: mégis, hogy képzeli el Mike Armine az öregkorát?

Ezen… Fú, hát igazából még nem gondolkoztam. Reményeim szerint megérem az igazi aggastyán-kort. Amikor már kicsit őrült leszek, és nem is igazán fogok emlékezni az elhalványult emlékekre. Ezt persze csak kíváncsiságból mondom: valóban szeretnék sokáig élni, látni, ahogy felcseperednek az unokáim, ahogy járnának hozzám néhány alkalommal, ilyesmi. A Rosettát nem tudom, meddig fogjuk vinni. Az biztos, hogy a végén már nem fogunk semmit sem rögzíteni, csak járjuk az utakat, és koncertezünk, amíg van rá igény, részünkről pedig kitartás. Biztos jó lesz öregen is színpadra állni, netán a koncertek után beszélgetni a fiatal látogatókkal… Tényleg kíváncsi vagyok. (mosolyogva) Egyébként pedig úgy szeretném leélni az öregkorom, hogy a város zajától elszigetelten, az erdő közepén lenne egy kis lakásom. Talán lenne egy feleségem is, bár mostanság a gondolattól is falra mászom, de kutyáim biztosan lennének, mert félnék a magánytól. Könyveket olvasnék, rajzfilmeket néznék – persze felhangosítva, mert már süket lennék -, és néha bendzsón játszanék a látogatóimnak, persze úgy, hogy közben laptopról tolom az aláfestő zajokat. (nevetve)

A lehetőségért köszönettel tartozunk Restár Milánnak, és a Bálványvér Bookingnak.