2011. május 13.
Napjaink egyik legértékesebb hardcore zenekarát tisztelhetjük a hozzánk lassan hazajáró Grave Makerben, akik 2009-ben egyenesen dupláztak, idén pedig a Comeback Kid vendégeként juthattak el a Dürerbe, bár ahogy a srácok tervezik, karácsony előtt ismét visszatérnének Európába. A kilencvenes évek fordulatának minden jelét magán viselő, ám ehhez maximális hitelességgel igazodó és teljes alázatot gyakorló srácok életét lényegében a turnézás teszi ki, de emellett arra is van idejük, hogy két tetoválás között szánjanak rám fél órát. A következő beszélgetésben pedig tényleg mindent érintettünk a Figure Four újjáalakulásától a The Sounds-feldolgozáson és a Victory megítélésén keresztül egészen a hardcore anyagi vetületéig, így ha a cikk kicsit hosszabb is a kelleténél, remélem, hogy (legalább Andy cameója jóvoltából) okoz majd maradandó perceket ez a beszélgetés.
Sziasztok! Az első kérdésem a turnétetoválásra irányulna, hogy mégis honnan jött ez az ötlet, és mi a minta története, feltéve, ha van neki.
Jon: A motivációnk mindenképp az volt, hogy megörökíthessük az aktuális turnénkat, hiszen mégis harminc napig osztjuk meg egymással a buszunkat, ami számtalan emlékkel ajándékozott meg bennünket már most is. Európa számunkra maga a beteljesült álom, mármint nézd meg ezt a buszt, és a körülményeket, amivel mindenhol megajándékoznak minket! Arról nem is beszélve, hogy a legjobb barátainkkal közösen éljük át mindezt, és bármelyik klubban, bármelyik országban is vagyunk, mindenhol fantasztikus, és mégis más a közönség, remek srácok jönnek le a bulikra, szóval tényleg nem lehet egy szavunk sem.
Épp ezért gondoltunk arra, hogy ezt mindenképp megőriznénk, főként hogy már korábban is csináltunk ilyet, ha úgy tetszik, hagyománya van. Ilyenkor keresünk különféle művészeket, akik bemutatják nekünk a terveiket, és amelyik a leginkább szimpatikus nekünk, az végigtetovál mindenkit az adott turnéban. Persze az első ilyen tetoválásom külön történet volt, még a szüleimnek sem feltétlenül mertem megmutatni, de azóta… Nézz rám. (nevet)
És függetlenül attól, hogy nyilván ma este is leszünk olyanok, akik főként rátok kíváncsiak, bemutatnád a zenekart néhány mondatban azoknak, akik adott esetben ma találkoznak először a zenétekkel és az élő teljesítményetekkel?
Jon: Mi csak jó barátok vagyunk, akik korábban több különféle washingtoni zenekarban játszottunk, aztán kitaláltuk, hogy mi lenne, ha együtt is összeülnénk zenélni. Egy kislemezzel kezdtük az egészet, gondolván, hogy meglátjuk, mi sül ki belőle, mert ezzel már volt lehetőségünk turnézni és a nyakunkba kapni az államokat, na meg egyáltalán új embereket megismerni. Aztán egyik pillanatról a másikra már azon kaptuk magunkat, hogy lényegében az egész világot is megismerhetnénk, így ahányszor csak lehet, élünk ezzel a lehetőségünkkel, mert imádjuk a közös zenélést és a közönséget. Az első ilyen turnénk alatt születtek meg az első lemezünk dalai is, és igazából azon kaptuk magunkat, hogy valahogy a turnézás egyszerre lassítja és táplálja az új dalok megszületését, de erről Bailey többet tudna mesélni.
Bailey: És ezért szerettük volna azt is, hogy a Time Heals Nothing után egy kislemez jelenjen meg a második nagylemez felvezetéseként, elvégre két év telt el az anyagok között, amit főként turnézással töltöttünk. De tényleg sokszor gondoltuk úgy, hogy többet vagyunk színpadon, mint próbateremben, aztán kialakult a saját ritmusunk ilyen téren, és ez hagyta kiforrni az új dalokat is.
Talán itt érdemes megjegyezni, hogy a Victory adja ki a lemezeiteket, ami a kilencvenes években épp olyan anyagokkal ajándékozta meg a hardcore-színterét, amik érezhetően hatottak is rátok. Milyen érzés velük dolgozni, és hogy vélekedtek az általuk végzett munkáról?
Jon: Mindenképp figyelembe kell venni a kiadó folyamatos változását, pontosabban azt, hogy éppen milyen hangzást támogatnak. Azonban amondó vagyok, hogy a Victory egy hatalmas kiadó, ahol egyszerre több alműfaj is megfér egymás mellett, hiszen erre bejáratott csatornáik vannak, és az itt megjelenő bandáknak megvan az a könnyebbségük, hogy amikor egy-egy turnét szerveznek, mégis fontos szempont, hogy a Victory áll a hátuk mögött. Tíz éve lényegében ők formálták legjobban az ízlésem, hiszen a Blood For Blood, a Hatebreed, a Snapcase a mai napig kifejezetten sokat jelent nekem.
Inkább az a vicces, amikor fiatal, tizenhat–tizennyolc éves srácok jönnek megkérdezni minket azzal, hogy „miért vagytok egy metalcore-kiadónál?”, mert számukra még valószínűleg nem egyértelmű, hogy korábban a Victory mennyi mindent tett ezért a színtérért. Mi nagyon örülünk annak, hogy helyünk lehet náluk…
…főként, hogy valahol ti folytatjátok azt a hagyományt, amit a Victory a kezdeti éveiben képviselt.
Bailey: És igazából a Comeback Kid is. Egyébként szerencsénk volt, mert egy barátom, Clinn a Victory-nál dolgozik, és az a kiadó is hozzá fűződik, aki segítette korábban is a bakelites megjelenéseinket, terjesztéseinket (a Copper Lung Recordsról van szó – a szerk.). 2001-ben ismertem meg, és nagyon mély barátság alakult ki közöttünk az elmúlt tíz évben. Lényegében neki köszönhetjük azt is, hogy ide kerülhettünk, és számunkra is könnyebbség, hogy nem egy idegen kiadó idegen emberei próbálnak segíteni nekünk, hanem tényleg mindenkit ismerhetünk magunk körül már korábbról is. Jókor voltunk jó helyen, és ezt a lehetőséget soha nem is fogjuk elfelejteni.
Jon: És tényleg nem lehet egy szavunk sem. Magától kezdett el érdeklődni a zenekar iránt, lejött a bulijainkra, támogatott minket, amiben csak tudott, így nem is hezitáltunk, amikor megkaptuk a lehetőséget.
Bailey: Persze voltak más lehetőségeink, de a Victory bejelentkezése volt a legjobb dolog, ami megtörténhetett velünk.
A pozitív attitűdöt azonban most megtörném egy kicsit, mert szeretném megtudni, hogy mik a dalszövegeitek alapvető forrásai. Arra gondolok, hogy a szövegekből is az az agresszió és erő tükröződik vissza, amit zeneileg is képviseltek, és…
Jon: Arra gondolsz, hogy negatívak a szövegeink? (nevetve) Szerintem a düh, mint olyan, nem feltétlenül jelent negatív dolgot, főként ha azt fel lehet szabadítani. Tudod, amikor olyan zenét írsz és olyan zenében érzed otthon magad, ami eleve magában hordozza az elemi dühöt, az mindenképp befolyásolja majd a szövegek szenvedélyét is. Nálunk legalábbis bizonyosan ez a helyzet, mert nem vagyunk tudatos dalszerzők, és én sem vagyok tudatos szövegíró. Az utóbbi két évet végigturnéztuk, számtalan élmény ért bennünket, amelyek közül kijutott nem kevés szar is, gondolva a buszbalesetünkre… Szóval egy csomó minden volt, amiről írni tudtam volna. Aláírom, hogy a szövegek főként az új lemezen sötétebbek lettek, de ezeket mind úgy adom elő, hogy közben mosoly ül ki az arcomra, mert akik megtisztelnek bennünket a jelenlétükkel és azzal, hogy velem éneklik, feltehetően ugyanazt érzik, mint amit én éreztem a megfogalmazás során. Ez a gyönyörű a hardcore-ban. Hogy dühvel képes felszabadítani azt a dühöt, aminek a levezetése után jobban érezzük magunkat.
Bailey: És talán a hardcore-ban tudjuk a leginkább érezni azt is, hogy az életben nem csupán szép pillanatok vannak. Egyszerűen így működünk mi is, és ezt közvetítjük mind a zenében, mind a szövegekben. Külön érdekes kiemelni azt, hogy ezt a közönség a világ egyes pontjain hogyan értelmezi és érzi magáénak. Igazából szinte mindenhol másképp reagálnak ránk, szinte országonként különböző a közönség, és épp ettől izgalmas, színes és szeretni való a turnézás közege. Németországban volt egy srác, aki úgy tudott lejönni a bulinkra, hogy eladta az X-Box konzolját, mert abból vette meg a vonatjegyét és a belépőt a koncertre. Egyébként itt Európában sokkal inkább meg is becsülnek minket. Tudod, Amerikában van, hogy egy srácnak egy este három olyan buli is kijut, ahol világszintű zenekarok lépnek fel, és itt ez azért nincs így, valahogy minden turné sokkal inkább fókuszba tud kerülni. A tengerentúli srácok talán el is kényelmesedtek egy kicsit, bár Kanadában is nagyon jó koncertjeink szoktak lenni.
…és mi a helyzet a Vlad the Impaler című dallal?
Jon: Na, az egy külön történet! (mindketten nevetnek) Tudod, ez még arra a kislemezre készült, ami megelőzte az új albumot, és azon a turnén volt egy hihetetlenül ügyes és rendes beugró gitárosunk, Ron, aki most a Stick To Your Gunsban játszik, és a turnén Vlad volt a beceneve, egyszerűen mindenki így hívta. (nevet) Az egyik legjobb barátunk lett, segített is a dal megírásában, és ha a dalszöveg nem is közvetlenül hozzá kapcsolódik, mindenképp éreztetni szerettem volna vele, hogy ő is része volt ennek, és hogy ez a turné a barátságával együtt milyen sokat jelentett nekünk. Ezért neveztük el róla a dalt, hogy mindig emlékezzünk Ronra. (mosolyogva)
Az új gitárosotok pedig az, akit a backstage-ben láttam enni?
Jon: Bizony, az a hatalmas medve! 6,8 láb magas (2 méter és 7 centiméter), ő a mi óriási teddymacink, pedig nem is játszik kosárlabdát. Neki csak a hardcore van, de azt szívből űzi mind a színpadon, mind azon túl, és nem is meglepő, hogy enni láttad, mert egy ekkora testet igen sűrűn kell felfrissíteni.
Egyébként hogy álltok a sportokkal?
Jon: Őszintén szólva nem igazán foglalkozunk velük. Az még megvan, hogy a Capitals mit játszott a Tampával, de nincs ennél több időnk foglalkozni vele.
Bailey: Én csak személy szerint nem tudok hozzászólni, egyszerűen sosem érdekelt.
Budapestről egyébként milyen emlékeitek vannak?
Jon: Kérdezd az illetékes rendőr urat, aki a múltkor megpróbálta emelni az est színvonalát. (nevet) Egyébként nagyon sok magyar srácot szeretünk. Ott van Török, aki egy egész turnén át elviselt minket, mikor vezetett nekünk, Zoli, Máté, tehát egy igazi kis csapat van itt, aki miatt mindig érdemes várnunk, hogy ismét jöhessünk.
Bailey: Amikor először itt voltunk, nagyon tetszettek nekünk a várak, a metró és a Hősök tere. Minden tekintetben más a város, mint amit otthon megszoktunk, és nagyon vonzó az a kultúra, amit eddig láthattunk Budapestből.
Kicsit visszakanyarodva a lemezhez még mindenképp megkérdezném, hogy az utolsó dalban elrejtettetek egy The Sounds-feldolgozást, amit a Riot! című dalhoz készítettetek (2:23-tól). Honnan jött ez az ötlet?
Jon: A The Sounds a Grave Maker utazós zenéje. Tudod, otthon mi is külön sofőr nélkül utazunk, tehát váltogatnunk kell a volán mögött, és hogy a hosszabb távokkal ne legyen gáz, mindig összeállítunk előre olyan lemezeket, amik szórakoztatnak hallgatás közben. A The Sounds gyakorlatilag minden nap pörög, és ezzel egy másik oldalunkat is megmutathattuk, mert tényleg szinte minden műfajt szeretünk hallgatni, és szeretjük a látókörünket a lehető legtágabban hagyni. Hip-hoptól a haverjaink hardcore-cuccain át a rádiópopig és a Nickelbackig és Usherig minden jöhet. Ha minden nap hardcore-t kéne hallgatnunk, szétrobbanna a kibaszott fejem. (nevet)
Bailey: Emlékszem, mikor először felmerült az ötlet, és persze nem egy hardcore-dalról van szó, de a világ nem csupán hardcore-ból áll. Mindannyian szeretjük a Soundsot, és ki is választottuk a kedvenc dalunkat tőlük. Koncerteken ugyan nem vesszük össze, és az emberek talán nem is feltétlenül ismerik őket. Az egyik barátunk, Cameron egyébként dolgozott velük egy koncertjük során, és megmutatta nekik a dalt, amire állítása szerint a banda elég pozitívan reagált, tetszett nekik. Aztán hogy tényleg így van-e, nyilván sosem tudjuk meg.
Belülről tekintve egyébként hogy gondoljátok, mi a legnagyobb különbség a két lemez között?
Jon: Amikor a Time Heals Nothing kijött, újak voltunk a színtéren, bizonyítanunk kellett a közönség számára és magunknak is. Korábban sosem zenéltünk együtt, így ezt a fiatal bizonyításvágy fűtötte. Persze szeretem a dalait, de sokkal több időnk volt a Ghosts Among Men dalainak kidolgozására, ami mindenképp jó hatással volt a végeredményre. Kicsit ezt a következetességet hiányolom a debütről, azaz hogy több időt is fordíthattunk volna rá, de azóta sokat tanultunk belőle, és tényleg annyi minden történt velünk, hogy tudtunk új inspirációt meríteni a második lemezhez annyira, hogy az valóban különbözzön a bemutatkozásunktól.
Bailey, ha lehet, most egy kicsit a Figure Fourról kérdeznélek. A Rain Fest alkalmából ismét színpadra álltok, de ez csak egyszeri alkalom?
Még nem tudjuk. Jelenleg nincs állandó dobosunk, így Andy (Neufeld) testvére ugrik be, és meglátjuk, hogy ő hogy érzi magát, mennyire van ránk ideje, és hogy működik így élőben a banda. Egyébként természetesen még mindig jóban vagyunk, tehát ez egyáltalán nem egy viharos befejezés volt, talán nem is volt igazi befejezés. Csak tudod, kérdés, hogy Andrew mennyire lesz elfoglalt a Comeback Kiddel, mi merre tudunk mozgolódni a Grave Makerrel… Összetett kérdés az, hogy mennyire tudjuk és mennyire szeretnénk beengedni ismét a mindennapjainkba a Figure Fourt, amit feltehetően ez a koncert dönt majd el. Nincsenek konkrét elképzeléseink, terveink ezen túlmenően.
És most a turnén is van alkalom, hogy Andrew-val nosztalgiáztok a Figure Four kapcsán?
Persze, alkalmanként megesik. Mégis a legelső turnézó zenekarunk volt, itt tanultunk meg mindent, amit a későbbiekben felhasználhattunk és ami a mai napig meghatározza a gondolkodásunk, a tapasztalatainkat. Az emlékek mindenképp összekötnek bennünket, és ahogy közeledik a koncert, úgy ezek is egyre többször kerülnek elő.
A banda erősen keresztény töltetű dalszövegekkel rendelkezett, és talán a mai napig is úgy emleget titeket mindenki, hogy a xLooking Forwardx mellett abban a színtérben ti voltatok a másik többek által ismert keresztény hardcore-banda. Szerinted is megállja a helyét ez a megállapítás?
A Figure Four egy keresztény zenekar volt, és a bandában megfordult zenészek többsége a mai napig hisz is Istenben. Akik kitértek, azoknak más fordulatot is vett az életük, és valahol ez vezetett a zenekar végéhez is, mert az ilyen nézeteltérések eredményeztek akkor visszafordíthatatlannak tűnő konfliktusokat. Én a mai napig hiszek Istenben, a Grave Makernek pedig a fele tekinthető kereszténynek.
Egyébként mik a Grave Maker tervei a közeljövőre nézve?
Szeretnénk egy kisebb kanadai turnét csinálni a nyárra, hozzávetőleg egy-másfél hét erejéig, és karácsony előtt szeretnénk visszatérni még egyszer Európába. Ausztrália is tervben van, nagyon rendes barátaink vannak arrafelé is, szóval még mindig nem untuk meg a turnézást, és a következő hónapokban is erre szeretnénk koncentrálni.
Jon: Kanada nyugati oldalán egyébként eszméletlen élet van ilyen téren, és szerencsére a színpadok is elég alacsonyak, és a közönség is elég aktív ahhoz, hogy a legjobbat hozhassuk ki magunkból és a srácokból is. Nincs küzdelem és erőszak, nincs felesleges feszítés és majomkodás, tényleg mindenki önmagáért szereti és érzi magáénak ezt a színteret. Minden arról szól, hogy jól érezzük magunkat.
…ekkor bejön a buszba Andrew is egy igen férfias ordítással, aki odajön hozzám, és a következő mondja a diktafonba:
Figyeljen mindenki, akihez ez az üzenet elér. A Grave Maker egy kibaszott problémás és hírhedt zenekar, soha ne szervezzetek nektek koncertet sehol sem, mert a koncertjeiken még ugrálni is szoktak. Kérdezzetek meg bárkit a világon, mindenkinek rossz volt!
A srácok nevetnek, de Andy elemében van:
A Figure Four… egy gyors zenekar volt. Európába is akarunk ám jönni!
Ezzel azonban meg is osztott velünk mindent, úgyhogy Bailey már a jelenlétében is zavartalanul folytatja a válaszadást:
Bailey: Tényleg külön kell foglalkoznunk a hazai koncertekkel, mert olyan erős otthon a színtér minden szempontból, hogy valóban különleges számunkra minden kanadai buli, és szerencsére a srácok is kíváncsiak ránk.
Ez a frissesség, ami a közönség növekedésében van, a zenekaroknál is megjelenik? Vannak kedvenc reménységeitek?
Bailey: Mindenképp meg kell jegyezni a Backtrack nevét, mert még sokat fogunk hallani róluk. New Yorkból jönnek a srácok, és négy-öt közös koncertünk volt, nagyon megszerettük őket.
Jon: Kentucky-ból ott van a Dead Icons, ők kibaszott zseniálisak! Remélem, hogy hamarosan felfigyelnek rájuk, mert nagyon hiteles arcok, és emberileg is hihetetlenül jól kijöttünk velük.
Végül egy olyan, némiképp tán kínos témát szeretnék felhozni, ami manapság talán egyre inkább számottevővé válik: mi a véleményetek azokról a zenekarokról, akik csak az üzletet látják a hardcore-ban, és az egész színtérhez kizárólag pénzügyi megfontolásból szeretnének kapcsolódni?
Jon: Természetesen nem tartjuk szerencsésnek az ilyen hozzáállást, de annyiból nem is tudunk haragudni rájuk, hogy a hosszabb turnézás valóban rákényszeríti a zenészeket arra, hogy szakítsanak azzal a punk rock-attitűddel, ami a teljes leszaromságra épül. Ugyanis bárhonnan is nézzük, mindennek ára van, és a turné önmagában nem egy olcsó mulatság, hiszen egy csomó pénzt kell belefektetni ahhoz, hogy egyáltalán létrejöhessen. Ennél a pontnál pedig az $50000 fogalma is átértékelődik, ami csak az európai körre vonatkozik. Megtesszük, mert hiszünk benne, és mert szenvedéllyel csináljuk, de más út akkor sincs hozzá, mint a pénz. Ezért lendült fel annyira mostanság a féktelen merch-gyártás is, amiért zenekarok tucatjai keresnek grafikusokat, hogy minél tarkább meg sötétebb meg gonoszabb pólómintákat készítsenek, amik végül ugyanúgy fognak kinézni, mert hátha felkeltik a srácok érdeklődését, és ha megveszik, azzal is a zenekart támogatják. Többet nem tehetünk, minthogy csuriba tesszük az ujjainkat, és reméljük, hogy a srácok érzik annyira magukénak, amit csinálunk, hogy kiérdemeljük a támogatásukat ilyen formában is, de ez nem lehet elsődleges szempont sosem, mert ez nem a pénz színtere. Az csak eszköze, ami persze jó, ha van, de nem állhat a középpontban.
Bailey: Haza is kell jutnunk, számlákat kell fizetnünk – emberek vagyunk a magunk problémáival, hiszen mi is pénzből élünk. Azok a zenekarok, pedig ezért élnek, nyilván nem érdemlik ki a színtéren belüli támogatást: nekik nem az számít, hogy miért és hogyan alakultak meg, vagy milyen koncertjeik voltak a hátuk mögött, hanem egyedül a pénz lebeg a szemeik előtt. Egy igazi, hiteles banda azonban az együtt eltöltött idő által nyer vissza minden befektetett energiát, mert ezek az emlékek mindig vele is maradnak, befolyásolják, módosítják a világképét.
Jon: Azzal, hogy egy banda turnéra indul, átlép egy határt, hiszen akár hat-nyolc hónapig is elszakad az otthonától, és az költségeket von maga után, ami pedig a hitelkártyánkat terheli egészen a törlesztés befejeztéig. Valahol épp ez engedett teret annak, hogy bizonyos markethardcore-bandáknak csak ez lebegjen a szemük előtt, de az alapjuk akkor is valós volt, mert minden turnézó banda saját magán érezheti, hogy milyen vonzatai vannak egy-egy körútnak. A lényeg, hogy meg tudd tartani az üzeneted, hogy tényleg belőled jöjjön, és hogy az interakció megmaradjon a srácokkal. Amíg ez megvan, addig minden hibátlanul működik.
