“Fontos, hogy engedjük a súlyos riffeket lélegezni” – Twelve Foot Ninja-interjú

522074_1[1]

A prog, a djent, és egyéb hasonló technikás és agyas metálstílusok rajongóinak aligha kell már bemutatni a Kölnben székelő Euroblast fesztivált, ami gyakorlatilag ezen műfajok Mekkájává vált az utóbbi években. Az idén októberben megrendezett 13. felvonásnak olyan fellépők voltak a húzónevei, mint a Devin Townsend Project, a Textures, a Twelve Foot Ninja vagy a Car Bomb. A fesztiválon mi is ott voltunk, és utóbbi három zenekarral egy-egy interjút is készítettünk – ezek közül jön most az utolsó, amiben az ausztrál színtér talán leghibbantabb progmetál-bandájával, a Twelve Foot Ninjával beszélgettünk. A banda alapító agytrösztje, Steve “Stevic” Mackay mesélt nekünk a zenekar gyökereiről és koncepciójáról, magáról a tizenkét lábas nindzsáról, a formabontó zenélés kihívásairól, öregedésről és megkomolyodásról, na meg természetesen a Meshuggah-ról.


Mindenekelőtt tisztázzuk: a szóban forgó ninja 12 lábú vagy 12 láb magas?

Tizenkét láb magas, haha!

Honnan a fenéből jött ez a név?

A név eredetileg egy „mi lennél inkább” játékból jött. Régebben láttam egy szobrot Robert Wadlow-ról, aki a világ legmagasabb embere volt, és olvastam róla egy cikket, ami szerint egyszer egy matróz megpróbálta lehúzni Wadlow lábát, az pedig úgy nyakon vágta, hogy csak repült. Eszembe jutott, mi lenne, ha Wadlow fejlesztené ezt a képességét, és egy pár lábbal magasabb is lenne, kb., mint a Hulk, aki tíz láb magas. Szóval épp ezt a játékot játszottam egy fickóval és megkérdeztem tőle, hogy „inkább lennél egy tizenkét láb magas ninja, vagy az egyetlen ember a középkorban egy gépfegyverrel?”, amire ő visszakérdezett, hogy „a ninja nagyon kemény arc?” Mondtam, hogy „persze, simán”, ő meg tovább kérdezősködött és felépítettük ezt a karaktert. Egy éven keresztül építettem ennek a tizenkét láb magas ninjának a háttérsztoriját és hogy milyen személyiség legyen. A főhősünk neve Kyoshi, és bár valójában csak hat láb magas, ilyen „Voltron-szerűen” fel tud erősödni. Elég masszív történet lett végül belőle, és írtam is róla egy novellát, amit kiadtunk képregény formájában, meg néhány egyéb kütyüt, ami becsatlakozik ebbe a világba. Anélkül, hogy nagyon belemennék a részletekbe, sokszor a dalszövegeink is ehhez kötődnek.

Ő van a borítókon is, ugye?

Ő van az első és második kislemezünkön, illetve a legutóbbi album borítóján. Sosem mondtuk ezt ki így egyértelműen, de asszem, most ennek is eljött az ideje.

Óriási „hype” vette körül a zenekarotokat az elmúlt pár évben, pedig igazából már 2008-ban megalakultatok. Hogyan jutottatok el ehhez a sikerhez?

A Twelve Foot Ninja előtt a dobosunk és én egy Flow nevű bandában játszottunk hat évig. Volt kiadónk, jól mentek a dolgok, de egy idő után minden elkezdett összeomlani, hála többek között egy horribilis szerződésnek. Ebből sokat tanultunk. A Twelve Foot Ninja 2008-ban indult, bár igazából én már 2007-ben elkezdtem megalapozni. Egy évig terveztem, hogy hogyan fogom a zenekart kezelni és hogyan fogjuk kivitelezni, és hogy milyen témára építsünk. Szerintem ez a tervezés nagyon sokat számított, illetve az, hogy egy éven keresztül csak próbáltunk. Nem koncerteztünk ezalatt, mert jó első benyomást akartunk kelteni, olyat, mintha már régóta turnézó zenekar lennénk. Ez hajtott minket előre a helyi “táplálékláncban”, ahol először csak előzenekar voltunk, aztán innen építettük fel magunkat. Emellett persze az is fontos volt, hogy valami újszerűre törekedtünk, bár semmi újszerű nincsen a zenénkben, mert minden valami olyanra épül, ami korábban is volt. Minden zenei hatásunkat könnyű visszavezetni, tehát inkább arról szól a dolog, hogy mit keverünk össze mivel, mint egy pizzán. Szerintem ez is nagyon sokat segített, mivel az emberek úgy jöttek ki a koncertjeinkről, hogy „tetszettek a súlyos részek, meg az a reggae-téma”, ami már elég volt ahhoz, hogy elkezdjenek beszélni rólunk és terjedjen a hírnevünk.

Az extrém zenében már a kezdetek óta próbálnak zenekarok különböző stílusokat összekeverni, ami nagyon rizikós dolog tud lenni, szerény véleményem szerint a legtöbb esetben a zenekarok bele is buknak. A ti esetetekben azonban szinte észrevétlenek a váltások az egymástól teljesen elütő stílusok között, akár már egyik riffről a másikra. Mennyire nehéz számotokra eltalálni a megfelelő átmeneteket?

Nagyon. Gyakran olyan érzés, mintha egy millió darabos kirakóst egyszerűen a földhöz vágnánk, és megpróbálnánk apránként összerakni. A lemezfelvételek is gyakran nagyon frusztrálóak, és szerintem minden zenész számára ismerős az a helyzet, amikor állandóan megkérdőjelezed magad, hogy „egyáltalán mit csinálok? Jó lesz ez?”.

staff_stevemackay_567x425[1]

Te gyakran felteszed magadnak ezeket a kérdéseket?

Rengetegszer. Nagyon sok dalunk van, amit rettentően sok időbe telt összerakni, más számokat pedig szerintem gyakran túlgondoltam és túl sokat próbáltam beletömni, miközben jobb lett volna, ha visszafogom magam. A stúdióban gyakran belebolondul az ember abba a hatalomba, hogy bármit és mindent beletehet a zenéjébe, pedig gyakran pont az a jó, ha visszafogja magát. Gyakran éreztem úgy, hogy rettenetes mennyiségű időt töltünk valami nagyon bonyolult riff tökéletesítésén teljesen feleslegesen, mivel a hallgatókat gyakran a legegyszerűbb témák hozzák lázba.

Ezáltal te is „a kevesebb néha több” filozófiát követed?

Egyre inkább igen. Szerintem az a fontos, hogy engedjük a súlyos riffeket lélegezni. Ahogy Devin Townsend már rég megmondta, mindenki a Meshuggah-tól lop és vesz kölcsön. Szerintem ez túlságosan is igaz, és ha fogsz egy Meshuggah-riffet és abból építesz fel egy egész számot, az sok ember számára sokkal elfogadhatóbb dolog, mint ha egy progresszív metal riffből átugrasz valami teljesen másba. Ehhez pedig fel kellett tennünk a kérdést magunknak, hogy „mitől lesz egy reggae-szám egy reggae-szám? Mik az alapvető ismérvei?” Ilyen például az, ahogy a hangsúly csak a harmadik leütésen van, ellenben sok más zenével, ahol az elsőn és a harmadikon van. Emellett a gitártémák nagyon egyszerűek és ritmikusak, inkább csak a háttérben vannak. Ha megkavarod ezeket a ritmikai alapokat és dallamokkal összekötöd a különböző témákat, akkor lesz természetes közöttük az átmenet, és nem olyan, mintha csak gombnyomásra kikapcsolnád volna az egyiket, majd utána dobnád a másikat.

Ezzel a fajta „a kevesebb néha több” gondolkodással többet találkozol, ahogy öregszel?

Abszolút. Amikor fiatal vagy, úgy érzed, hogy sok bizonyítani valód van. Most, hogy már idősebb vagyok, egyszerűbb zenéket is hallgatok, és inkább az ilyen zenék az iránymutatók számomra, bár nem kizárólagosan. Ha jól tudom, Puffy a Faith No More-ból mondta azt, hogy „azt szarod ki, amit megeszel.” Szóval ha egész nap Meshuggah-t hallgatsz, azt is fogsz írni. Viszont csak a Meshuggah lehet a Meshuggah, ők jobban csinálják mindenkinél azt a műfajt. Szóval fontosabb feltenni magadnak a kérdést, hogy „hogyan találok új zenét?”. Annyiféle zenei műfaj van szerte a világon, amik mind-mind különböző megközelítéssel használják a ritmust, a harmóniákat és dallamokat.

twelvefootninja-outlier

Az Outlier lemez már egy ideje kint van. Befejeztétek azt a ciklust?

Ez az utolsó turné arra az albumra. Új küldetésünk van: új lemezt kiadni! Emellett rengeteg mindent szeretnénk máshogy csinálni a jövőben. Persze minden albumra ezt mondjuk, de ezúttal sokkal tisztább, hogy mit szeretnénk és mit nem, illetve hogy hová akarjuk vinni az egészet. Nem szeretném, ha emberek, akik meghallgatják egy új számunkat, azt reagálják, hogy „ja igen, ez olyan mint az a korábbi szám, csak kicsit más”. Kellenek olyan témák, amik összekapcsolódnak, anélkül, hogy elveszítsd az identitásod, de közben épp annyira újszerűnek kell lennie, amennyire szükséges.

Veszélyesen hangzik, ha pont ti, egy végletegekig “újszerű” banda szeretnétek „újszerű” irányba elmenni…

Szerintem ez a mi esetünkben sokkal több minőségi témát jelent, és hogy több időt szánjunk az egészre.

Ezek szerint az Outliert elsiettétek?

Sokat „pingpongoztunk” vele, ahogy szoktuk mondani, amikor minden csak repült össze-vissza a fejünk felett, aztán valahogy összeálltak. Vannak jó számok az Outlieren, de talán a dalszövegek lehettek volna összefüggőbbek és kevésbé sötétek. Sok súlyosabb zenekar az absztrakt szövegi témák felé vonzódik, és mi is abba az irányba kacsintgatunk.

Sokan titeket elég komolytalan fickóknak tartanak, főleg például a rettentően vicces klipjeitek miatt. Nem gondolod veszélyesnek, ha ennyire mereven irányt váltanátok?

Az egész kicsit magától történik. Mintha a Tenacious D-ből átmennénk Twin Peaksbe, haha!

Szerinted hogyan fog erre reagálni a közönség?

Nem aggódunk rajta, mert szerintem a közönségünk magja is az ilyesmiket szereti. Fenntartások nélkül tervezünk előre, mert ha túlzottan ráparázol, akkor az visszatarthatja a kreativitásodat. Egyszerűen csak sodródunk az árral, és mivel nagyon kritikusak vagyunk a saját zenénkkel, úgyis észrevesszük, ha szar lesz.

Megírtatok már bármi újat?

Folyamatosan dolgozunk. Van körülbelül tizenhárom számrészlet, de az is lehet, hogy végül abból semmit sem használunk fel vagy csak egy részüket. Jelenleg is, épp turné közben is dolgozunk rajtuk, kissé más megközelítésből, szóval nincsen egy rögzült módszer. Szerintem sokat segít az új ötletek, friss dolgok összehozásában, ha nem maradunk ugyanannál a módszernél.

Mire számíthatnak a rajongók, ami a megjelenést illeti?

Semmiképp sem idén, de remélem, hogy a jövő év második felében. Ez a cél jelenleg, de minden azon múlik, hogy mennyi idő összerakni azt a bizonyos kirakóst.