"Ez a legszebb, legegyedibb, legőszintébb dolog, amit valaha csináltam" – interjú Áron Andrissal

baksagabor_20160411__BD81295-800x534[1]

Ha van olyan ember, aki egyszerre több vasat is tart a tűzbe, hát Áron Andris, vagy ahogy a legtöbben ismerik, Apey, biztosan az. A budapesti énekes-gitárosnak talán még soha nem volt olyan sűrű időszaka, mint az idei év első fele, amikor egymás után három, a nevéhez köthető lemez is megjelent: a Grand Mexican Warlock harmadik lemezének megszületése fölötti bábáskodás mellett a Grand’ tagjaival összehozott Trillion sok éve a levegőben lógó bemutatkozó anyagát is most sikerült befejeznie, és végre elkészült a szintén nagyon régóta várt második önálló szólólemeze, a Foxes anyagával is. Mindezek tetejébe első számú zenekarával, az Apey & the Pea-vel is megállás nélkül járta az ország klubjait, és amennyire innen látszik, az éve második felét sem éppen a tétlenség jellemzi majd. Így hát pár nappal a nyár egyetlen, épp ma esedékes budapesti Apey & the Pea-koncertje előtt leültünk beszélgetni az énekes-gitárossal a körülötte történő dolgokról – na meg persze a Black Sabbath búcsúkoncertjéről.

Kezdjük a kihagyhatatlan kérdéssel: milyen volt a Black Sabbath?

Elmentünk hárman a zenekarral, és baromi jó volt. Én nagyon szkeptikusan mentem oda, hogy biztos szarul fog szólni – életemben egyszer voltam a Papp Lászlóban, és az nagyon rossz fless volt, meg nem is szeretem ezeket a nagy arénabulikat. Még Londonban az O2 Arénában a Soundgarden is használhatatlan volt. Szóval így mentem be, hogy biztos szar lesz, és hogy aki a küzdőtéren állt, az mit élt át, azt el se tudom képzelni, de én fent majdnem szemben álltam a színpaddal, és kurva jó volt. Ráadásul a kedvenc számommal nyitottak, ami a Black Sabbath – Black Sabbath… Nagyon jól játszottak, a gitár-basszusgitár kémia, az olyan, hogy párja nincs a Földön.

Frankó! Akkor vegyük végig a saját dolgokat. Mi a helyzet a Pea-vel? A Nectarhoz képest a Hellish elég gyorsan jött, aktuális már annak a folytatása?

Megbeszéltük így hárman, hogy senki nem fogja megmondani, mikor kell nekiállnunk. Hogy csak akkor kezdjük el, amikor tényleg itt az ideje. És az a durva, hogy én azt hittem, hogy ez sokkal később lesz, de most másfél hete valamilyen oknál fogva elkezdtük csinálni – lementünk a terembe, nem volt kedvünk a régi számokat játszani, „akkor csináljunk valami újat.” „Jó.” Van egy egész lemeznyi demó anyagunk, amiből lehet szelektálgatni, és konkrétan másfél hét alatt megcsináltunk négy számot. Ha ilyen tempóval haladunk… Sajnálom, mert én mindig ezt az írós periódust élvezem a legjobban, már a Hellishnél is nagyon jó volt együtt írni, de most valami olyan lépcsőfokot léptünk át mindhárman, meg annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy nevetségesen egyszerű írni a számokat. És annyira jó mindegyik, hogy próba után úgy megyünk ki a teremből, hogy “hát ezt nem hiszem el.” Volt olyan szám, hogy még soha nem is játszottuk, csak megmutattam Zolikának a riffeket, megbeszéltük, hogy kb. mi legyen, beszámolt a Makkos, és végigjátszottuk, és kész volt. És ez a legjobb anyag, amit valaha írtunk. Benne van minden, ami az előző háromban, de még jobban letisztult. A célpont felé menő brutalitás, gyors tempók, és nincs olyan sok nagy megfejtés. Régen szerettünk kavargatni, most csak a legeslegjobb dolgokat hagyjuk meg. Nagyon sok helyen egy olyan riff, ami várnád, hogy megy tovább, az direkt nem megy tovább, hanem odaér, és vége.

Ezek már koncertkészek is, netán mutogattok is belőle valamit a mostani bulin, vagy még inkább ültök rajtuk?

Nem hiszem, hogy elkövetjük ezt a hibát, hogy még azt se tudjuk, hogy van a szám, és kamu szöveggel játszogatjuk. A Gojirával olvastam egy interjút, az énekes mondta, hogy ő ha tehetné, mielőtt kiad egy lemezt, legalább két évig játszaná, mert azután tudják eljátszani a legjobban, és abszolút egyetértek vele. Majd ha kész van a lemez, akkor nyomjuk, de az még messze van. Addig nem lesznek ilyen falatkák.

Tavasszal az AWS-sel turnéztatok, ami az első nagyjából önálló turnétok volt. Hogy láttátok, mennyire állt meg a lábán?

Sokkal jobban, mint én negatív arcként vártam. Azt hittem, óriási bukó lesz, ahhoz képest meg hihetetlenül jól sült el. Jó látni, hogy ennyi év után lemegyünk olyan városokba, mondjuk Nyíregyházára, ahova senki nem jár, és ott van 120 ember, és hálásak, és egyenként megköszönik, hogy lejöttünk. Ez volt a turnényitó, olyan koncert volt, hogy nem hittem el. Mindenhol nagyon jó számok voltak, és nagyon jó közönségek. Nagyon jó hangulatban is telt el az egész. Most először inkább azt mondtuk, hogy költsünk kicsit arra, hogy kényelmes legyen az egész, és egy nagyon jó crew-val mentünk, az ország egyik legjobb road arcával, Bigyó úrral, meg egy olyan csapat volt a három zenekarra, 6 ember, hogy tényleg úgy éreztem magam, mint egy rendes turnén. Meg AWS-ékkel is óriási összebarátkozás.

Át is akartok állni erre az önálló menetelésre, vagy mentek még másoknak nyitni?

Ha valami olyan jön szembe, hogy megéri, vagy van értelme mással menni, akkor persze, de egyelőre nincsenek ilyen tervek. Az Uzipovval meg a Stubbornnal megyünk ősszel egy vidéki turnéra, és egy nagyobb külföldi kör is szervezés alatt van. Erre várunk 6 vagy 7 éve, hogy ez sikerüljön.

Ezt magatoknak rakjátok össze, vagy jöttek a megkeresések?

Január óta van egy menedzsmentünk, aki foglalkozik a zenekarral meg a szóló dolgaimmal is. Marosi Niki, egy nagyon tehetséges, nagyon ügyes csajszi, nagyon szeretjük. Ő intéz már nekünk mindent, mi nem foglalkozunk szervezéssel egyáltalán. Nem is szabadna.

Pedig régebben mindig olyan büszkén mondtátok, hogy mindent magatok intéztek. Túlnőtt rajtatok?

Van egy dolog, amit muszáj volt bevallanunk magunknak – hat évig szerintem nagyon jól csináltuk, meg ma is mindhárman a szerves részei vagyunk, de egyszerűen tudomásul kellett vennünk, hogy ez egy jobban járható út. Niki az első ember, akire én, a gigantikus szkeptikus azt mondtam, hogy oké. Nem beszél mellé, nincs időhúzás, nincs varázslat, szívből csinálja, pont úgy, mint mi. Akkor persze, csinálja! Kell egy ilyen, hogy szintet lépjünk, ez a turné se történt volna meg nélküle. Ha el szeretnénk jutni oda, ahova tart a zenekar, akkor kellenek ilyen emberek.

Mi a helyzet a Trillionnel? Próbáljátok tovább pörgetni, vagy zárójelben van most?

Én nagyon büszke vagyok a lemezre, imádom, csak nagyon nehéz ügy. Szerintem a Trillion abszolút egy kuriózum zenekar itthon, zeneileg is, és egyelőre most ezen a szinten is fog maradni. Nekem most az Apey & the Pea az első, még a saját cuccom előtt is. Ahol vannak lyukak, oda próbálunk csinálni koncerteket – bár én most pont keresztbe tettem az egyetlen májusi koncertnek, szarul is éreztem magam miatta, de nem tudtam mit csinálni. De majd játszunk a Fishing on Orfűn, meg a Tattoo the Sun bulin a Dürerben július 23-án, ezeket nagyon várjuk. Ezek a tervek egyelőre.

Hogy érzitek, zeneileg lenne még töltet ebben a felállásban?

Abszolút. Beszélgettünk is arról, hogy egy második lemezt csináljunk. Ugye van egy negyedik tagunk, Lee Olivér, aki Magyarország egyik legjobb gitárosa, ezt is ki kéne használni. Tervbe van véve, hogy csináljunk még lemezt valamikor, de nekem most az Apey & the Pea hármas lemez a következő állomás. Tanultam az elmúlt egy évben abból, hogy nem szabad ennyi mindent magamra venni, ezzel a Grand-Trillion-Foxes sorozattal egyszerűen túlvállaltam magam.

Akkor térjünk át a Rókákra.

Na végre. [nevetés] Hallgattad?

Persze, még amikor kijött, csak aztán el is tűnt mindenhonnan.

Igen, ugye volt ez a májusi lemezbemutató koncert, de júli 17-én fog megjelenni a lemez hivatalosan, és júli 27-én lesz az igazi lemezmegjelenő buláj a Hajótetőn.

Úgy éreztem, hogy ez egy rétegzettebb anyag.

Nagyon durván. És rajtam kívül egy árva hangot nem játszik rajta senki.

Mi volt a szerepe Bánházi Gabikának, akinek köszönted a dolgokat?

Igazából ugyanaz történt, mint az első komolyabb lemezemnél, a Feathersnél, 2010-ben, amikor mi megismerkedtünk. Akkor odavittem neki egy borzasztó nyers anyagot, amiből ő varázsolta a lemezt. Most nem egészen ugyanez történt, most a lehető legnagyobb profizmussal otthon összeraktam az egészet, amennyire tőlem telt, szenvedtem vele 3 hónapot, hogy meglegyen úgy, ahogy szerintem kész volt. Ezt elvittem neki Zalaszentgrótra, ahol ő szépen megkeverte, és nagyon sok olyan apró dolgot csinált rajta, amitől más lett az egész.  Ezért vagyok neki nagyon hálás. A kedvenc számom, a True Star legvége, ahol a kilencedik percnél már véget ért a szám, de még elhúzódik egy ilyen Beatles-es meditatív dologba, azt is ő csinálta. Kivett dolgokat a számból, megfordította, és úgy egymásra pakolta őket, ebből lett az a hihetetlen fura dolog a végén.

Ezeket élőben nem is próbálod majd visszaadni, marad a nyers egyszálgitáros forma?

Mondja mindenki, hogy legyen zenekar, de nem lesz zenekar.

Nem is feltétlen egész zenekarra gondolok, de például nagyon sok helyen van második gitár.

Nem hogy második gitár, de nagyon sok minden, hegedűszó, ukulele, befőttes üveg végighúzva a gitáron… Érdekes dolgokkal kísérleteztem otthon, amit csak találtam és hangot tudtam vele csinálni, azzal megpróbáltam. A kis csicsergések, azok például szintén ott Zalaszentgróton jöttek, mert az előző lemezen is voltak ilyenek, és akkor legyen ezen is. A zalaszentgróti rókák esti üvöltése, az is benne van.

A Foxes cím már ezelőtt megvolt, és ez csak amolyan para egybeesés volt?

Annyi para egybeesés volt, hogy az elején még vicces volt, aztán ijesztő lett, aztán nevetséges, aztán megint ijesztő. A Foxes cím már akkor megvolt, amikor a lemez háromnegyede még meg se született. De ennyi rókát életemben nem láttam, mint ott az utolsó egy hétben. Meg a lemez elhagyása, az is egy kicsit rókás fíling volt, hogy elvitte a róka.

Szerinted lehetne a Foxes anyaggal többet elérni, mint amit az Apey & the Pea elért itthon? Hisz mégiscsak egy sokkal befogadhatóbb cucc.

Most tesztelem ezt a lemezt. Az internetnek köszönhetően sok barátom van elszórva a világon, Alabamától Kínán keresztül Ausztráliáig, és tesztelgetem, ki hogyan reagál rá, különböző hátterű emberek, és még a saját elvárásaim fölötti reakciók jönnek vissza mindenkitől. Meg tényleg úgy érzem, hogy ez a mesterművem, a legjobb, legszebb, legegyedibb, legőszintébb dolog, amit valaha csináltam. És vannak is elég jó lehetőségek – ez a legszarabb duma, hogy ezt kimondtam… ezt nyugodtan írd le! [nevet] De erre most mindenképp fel fogok tenni mindent, mert bármennyire is úgy tűnik, hogy nagy siker vesz körül, az igazság az, hogy most megint ott vagyok, hogy lehet, visszamegyek a kocsmába dolgozni. De még megnézem, hogy ez a lemez mit tud. Itthoni viszonylatokban nyilván teljesen felesleges beszélni, itthon nem fogsz – fox! – ebből megélni, kivéve, ha elmész és Petőfi-díjra jelölteted magad, de akkor már inkább visszamegyek pultozni. Most a menedzsmenttel nagy melóban vagyunk, hogy merre induljunk el a lemezzel, mert ez a lemez végre az, amivel meg lehet próbálni, ha valamivel. Viszont ha lehetne választásom, hogy mivel próbáljam meg, akkor nyilván az Apey & the Pea lenne, az az, amiben a legjobban érzem otthon magam. Nagyon jó lenne, ha a kettő közül valamelyikkel el tudnék jutni oda, hogy egy fenntartható egzisztenciát ki tudjak alakítani.

Az Apey & the Pea ma este a Barba Negra Track színpadán koncertezik az AWS társaságában – részletek a facebookon!