“Bármid is van, csak próbálj meg alkotni vele” – David Maxim Micic-interjú

david maxim micic

A szerb gitárfenomén David Maxim Micic a szobájában megírt és felvett szólólemezeivel, illetve utóbb a Destiny Potato nevű projektjével az évtized eleje óta világszerte a progresszív zenék rajongóinak egyik nagy kedvencévé nőtte ki magát. A világhírű Berklee egyetemen végzett gitáros több évnyi folyamatos internetes jelenlét és néhány elszórt élő fellépés után idén tavasszal jutott el addig a lépcsőfokig, hogy belevágjon első nagyobb turnéjába, s sok évnyi rajongás után volt szerencsém leücsörögni vele egy kellemes beszélgetésre a múlt havi budapesti debütálása előtt, amikor a Plini és a Disperse előzenekaraként játszott az A38 hajón. Beszélgettünk a karrierjéről, gitárokról, a kelet-európai zenészek nehézségeiről és arról, hogyan írhat valaki tartalmas instrumentális zenét.

Szia David, hogy megy a turné?

Kitűnően! A csapat hihetetlen, és az összes eddigi koncerten rengetegen voltak. A legtöbb telt házas volt, ami nem, ott is nagy volt az érdeklődés. Plini hatalmasat alakít minden este. Hihetetlen, óriási élmény eddig.

Régóta készülőben volt már ez a turné, sokan az online közösségből már évek óta mondogatják, hogy Plininek és neked nyomnotok kéne egy közös turnét. Mondhatjuk, hogy elkerülhetetlen volt?

Igen, ennek a felállásnak a lehetőségéről még úgy három évvel ezelőtt beszéltünk először. Akkoriban azt mondogattuk, hogy „csináljuk meg 2016-ban!” és reméltük, hogy addigra eleget fejlődünk. Késtünk ugyan egy évet, de legalább megvalósul. Szóval igen, régóta terveztük.

Úgy éreztétek, hogy el kell jutnotok a karrieretek egy bizonyos pontjáig, mielőtt elindulhattok egy ilyenre?

Abszolút, mivel egy európai turné elég nagy falat. Ha nem állsz készen rá, akkor könnyen túl nagy is lehet… pénzügyileg értelmetlen.

Többek között ezért is „osztoztok” zenészeken, ahogy Plini is csinálta az Intervals-szel?

Ez javarészt logisztikai okokból kifolyólag van, így van értelme. Ugyanakkor így a legszórakoztatóbb is. Néhány ember, akit jól ismersz, jól érzitek magatokat, és ettől sokkal könnyebb is minden.

Plinivel mindketten „egyszemélyes” zenekarok vagytok, tehát amikor összeraktok egy ilyen turnét, az háttérbe szorítja a többi vendégzenészt?

Nem hiszem. Próbáljuk nem ráerőszakolni a többi zenészre, hogy pontosan úgy játsszanak, ahogy az albumon is van. Szerintem nagyon jól érzik magukat és a közönség is hallhatja ezt az élő előadásban. Nekik emellett jó nyilvánosságot is hoz, ami így fair.

Hogyan hasonlítanád össze a játékstílusod Pliniével? Hol látsz hasonlóságokat, különbségeket?

Nem is tudom, szerintem ezt a közönségnek kell eldöntenie. Eléggé különbözünk, de egyben inspiráljuk is egymást egy nagyon pozitív, természetes módon, ami jól működik. A műfaj is tulajdonképpen hasonló, mert gitárcentrikus a zene, bár néhány korábbi lemezem kevésbé volt az. Az újabb anyagaimon egy kicsit előtérbe is akartam hozni a gitárt, hogy élőben többet játszhassak, és most ez történik.

Te vagy a zenekarod központja. Nem sok néha a menedzselésből, a sajtóból, a szervezésből? Nem sokallsz be tőle néha?

Érdekes, pont pár napja beszélgettem erről Jakubbal [Jakub Zytecki, Disperse-gitáros], hogy most már ez egészen normális. Ha ez öt évvel ezelőtt lett volna így, valószínűleg besokalltam volna. Viszont a kemény munka, a sok kiadott lemez után valahogy természetesen jön, és elfogadod, majd azt nézed, merre tudsz továbbhaladni.

Érezted valaha úgy, hogy a rajongók túl sokat követelnek tőled? Nemrég feltettél egy elég vicces videót egy fickóról, aki azt kérdezte, hogy milyen stúdióhangszórókat vegyen, te válaszoltál neki, majd enyhén szólva udvariatlan választ kaptál tőle. Nem sok ez néha?

Ez napról napra változik. Sokszor van kedvem válaszolgatni a kérdésekre meg a levelekre, bármit is írjanak, ha buta kérdés is, vagy ha olyan, amit könnyen megtalálhatnak az oldalamon vagy Google-lel. Néha tökre élvezem. Ez is a munka része. Manapság az a normális, ha az ember kapcsolatot teremt a hallgatóságával, amennyire csak lehet. Sokan kapnak választ, egyesek mérgelődnek, és vannak, akik megértik. Ez mind benne van a pakliban.

Ebben a konkrét esetben érdekes volt megfigyelni, hogy rengeteg ember egy „varázsmegoldást” vár tőled arra, hogy milyen felszerelést vegyenek. Mintha azt várnák, hogy ha adsz nekik egy bevásárlólistát, azzal majd el tudják érni ugyanazt a hangzásbeli eredményt, amit te. Nem gondolod úgy, hogy az emberek túl sokat hagyatkoznak felszerelésekre?

De, teljes mértékben, és többek között ezért is csináltam a Stock Challenge videósorozatot tavaly, ahol számomra újszerű dalokat csináltam teljesen alap felszereléssel, mint a Cubase Elements, gyári pluginek, a gitárommal és egy kábellel, illetve egy pár közönséges fejhallgatóval. Azok a dalok nem úgy hangzottak, mint a szokásos David Maxim Micic- vagy Destiny Potato-anyagok, de érdekes volt, hogy mennyire inspirálni tud, ha behatárolod magad. A felszerelés tehát nem fontos. Egy bizonyos pont után azzá válhat, ha például élőben akarsz játszani, akkor szükség van egy jó hangzásra, és ahhoz felszerelés kell. Viszont egyre inkább fogyasztói társadalomban élünk. Sok fiatal nagyon szenved ettől, mert azt hiszik, hogy Axe FX kell nekik, vagy Kemper, vagy ez a gitár vagy az a gitár. Pedig tényleg nem ez számít. Jakub az albumait Amplitube-bal vette fel, legalábbis az utolsó kettőt, és hihetetlen, hogy szólnak. Valami ismeretlen sample-öket használt a dobra meg ilyeneket. Bármid is van, csak próbálj meg alkotni vele.

Ezt vissza tudod vezetni, legalábbis részben, a származásodra? Itt Kelet-Európában, figyelembe véve a munkabérek lemaradását a nyugathoz képest, szerintem sok fiatal nem tudja megengedni magának ezeket a felszereléseket, miközben nyugaton – bár ott sem mindenki számára, de – könnyebben elérhetők a jó minőségű stúdiófelszerelések.

Szerencsés vagyok, mivel a család, amiben felnőttem, semmiképp sem mondható szegénynek… nem voltunk sosem gazdagok, de elég pénzünk volt. Az édesapám az első gitáromat háromszáz euróért vette nekem. Viszont sok letöltött, letorrentezett szoftvert használtam éveken keresztül. Tizenkét évesen kezdtem el zenéken dolgozni, de amint eldöntöttem, hogy felveszem az első lemezemet, ami végül a Bilo 1.0 lett, akkor eldöntöttem, hogy megveszem a Cubase-t és teljesen jogtisztára váltok, mert úgy voltam vele, hogy ha valaha bármi pénzt is keresek a zenémmel, nem akarom más kenyerét lopni. Szóval nem tudom biztosra, hogy ez sokat számított volna az én esetemben. Ettől függetlenül rengeteg technikai cucc, gitárok, erősítők, egyéb szolgáltatások sokkal könnyebben elérhetőek Szerbián kívül, főleg figyelembe véve az adókat meg ilyesmiket, ezek nagyon lesújtóak tudnak lenni. De akárhogy is legyen, nem ez fogja eldönteni, hogy jó vagy rossz zenész leszel.

david maxim micicA zenédben egy nagyon érzelmileg nyitott embernek tűnsz, mintha nagyon hatékonyan vezetnéd az érzelmeidet a zenédbe. Ez a neveltetésedből fakad, a családi környezetből, amiben felnőttél?

Lehetséges. Nagyon nyitott családban nőttem fel, egy elég érzelgős család összességében, akik egyébként ma este itt is lesznek, ami nagyon király. Ami a leginkább inspirál engem új zenére, azok a mindennapi dolgok az életemben. Lehet egy hatalmas, mély gondolat, mint például a Wrinkle Maze, amit a szüleimnek írtam. Ezt az öregedésük inspirálta. De ott a When She Crafts a legújabb lemezről, ami mögött viszont a történet annyi, hogy a barátnőm nálam volt öt napig, miközben beköltözött vidékről a városba. Ebben az átmeneti időszakban nálam lakott és papírfigurákon dolgozott. A szobámban ügyködött, ahol én is szoktam dolgozni, és rettenetes rumli volt… papírok, kábelek mindenhol, én a sarokban próbáltam új zenét írni (sikertelenül), a figyelmem mindenfelé. Ezért úgy döntöttem, hogy csak lerakom elé a mikrofont, miközben papírokat vagdosott, és csak elkezdek játszani. Az első dolog ami kijött, az a dal lett végül. Ehhez nem adtam hozzá semmi okosat, ennyi a dal.

Ez nagyon király! Erről a számról szerettelek is volna kérdezni, mivel érdekelne, hogy mennyire nehéz számodra ilyen történeket mesélni egy instrumentális környezetben? A korábbi albumaidon voltak énekes részek, rendes, írt szövegekkel, a Who Bit the Moonon viszont nincsen. Hogyan adsz át történeteket és érzelmeket instrumentális zenében?

Igazából csak úgy csinálom, hogy nekem átjöjjön. Ha el tudom úgy mesélni a történetet, hogy újra azt érezzem, amit írásakor éreztem, akkor jó. Ha boldoggá tesz, akkor jó. Igyekszem nem mindenáron kiteregetni a dalok történeteit, mert szinte minden dalom mögött van egy számomra fontos történet, és szeretném, ha az emberek számára sajátokat hoznának létre. Szerintem elrontja a zenehallgatás élményét, ha egyszerűen elmondják, hogy „ja oké, Dave csaja papírokat vagdos.” Valaki teljesen mást fog abból a dalból hallani. A legtöbbször inkább próbálom kerülni, hogy másokra erőszakoljam ezeket a történeteket. Ha nekem átjön, akkor nekem működik, és remélem, másoknak is fog.

A Who Bit the Moon több dalának a címei is nagyon konkrét történetekre utalnak, például a Someone Else’s Hat, vagy a 687 Days…

A dalcímekkel általában csak néhány tippet akarok adni a történetek lényegére, de nem szeretném a hallgató arcába nyomni.

Van olyan dal a Who Bit the Moonon, ami különösen közel áll hozzád? Számomra a 687 Days és a Damar nagyon személyesnek hangzanak.

A 687 Days egy amolyan „feel good” dal. Nagyon jó helyen voltam érzelmileg, amikor írtam, és úgy voltam vele, hogy írok egy fasza nótát. A címe is tök egyszerű, bárki rá tud guglizni arra, hogy 687 nap, és látni fogja, hogy az a napok száma egy évben a Marson. Amikor írtam, akkor sokkal „digitálisabb” hangzású volt, és amikor úgy döntöttem, hogy a lemezre kerül, még túl elektronikus hangzása volt, ezért átdolgoztam. Viszont a címe maradt, mert gondoltam jól hangzik, ezt megtartom. Ez pont egy olyan dal, aminek nincsen semmilyen komoly üzenete, csak egy jópofa dal. A Damar pedig egy történet a régióról, ahol felnőttem. Sok balkáni elem van benne, amiket azok a népdalok inspiráltak, amiket egész életemben hallgattam, és ezeket akartam közelebb hozni a hallgatókhoz.

Ha már címekről beszélünk, mi a helyzet az album címével, „Who Bit the Moon”? Ez egy kérdés? Hisz nincsen kérdőjel a végén…

Valóban nincs! Viszont igen, kérdés, de kérdőjel nélkül hagytam.

Mint az album címadója, ehhez a dalhoz valami szorosabb érzelmi kötelék fűz?

Abszolút, igen. Ez valószínűleg a legérzelmesebb dal, sok történettel. Amikor egy ilyen bonyolult sztorid van, a végén egy kérdésre bukkansz, és ebben az esetben a kérdés az lett, hogy „ki harapta meg a Holdat?” Igazából egy metafora valami másra, de ez lett végül.

david maxim micicKötődik valahogyan ez az album az EGO és ECO pároshoz?

Az EGO és ECO páros igazából egy kísérlet volt. Az EGO-val különösképpen szenvedtem, mivel szándékosan komplex, súlyos zenét akartam írni, vagy bárhogy is nevezzük. Utáltam rajta dolgozni, szenvedés volt az egész. Ezek után az ECO gyakorlatilag egy nyaralás volt, nem is éreztem munkának, még tíz ilyen albumot tudnék írni fél év alatt. Baromi jó érzés volt. A Who Bit the Moonnal ezt az érzést szerettem volna folytatni, csak instrumentálisan. Sokan kérdezték, hogy ezek kapcsolódnak-e egymáshoz, és igen… a maguk módján igen.

Ezt folytatni is fogod egy jövendőbeli kiadvánnyal vagy nincsen ilyen terved?

A következő lemez valószínűleg a Bilo 4 lesz, szóval nem tudom… kiderül, amint elkezdek dolgozni rajta, haha!

Egy különbség számomra a Bilo, az EGO/ECO páros és a Who Bit the Moon között a visszatérő melódiák és témák voltak, amik gyakran átfolynak dalok között, viszont a Who Bit the Moonon kevésbé vannak jelen. Ez olyasmi, amit folytatni fogsz a Bilo 4-en?

A Bilo 4 a Bilo történet folytatása lesz, tehát biztos sok lesz benne a visszatérő elem. A Who Bit the Moon viszont számomra egy különálló, független kiadvány, és ezért sem igazán tartalmazott sok ilyen visszatérő témát.

A zongorás és nagyzenekaros intróktól a Bilo 3.0-n és az ECO-n mindig libabőrös leszek, szerintem hihetetlen zene, amit semmiképp sem lehet progresszív metalként vagy djentként skatulyázni. Gondolkoztál már, hogy filmzenéken, szimfóniákon, vagy hasonló nagyobb dolgon dolgozz, ami nem “csak” prog metal?

A nagyzenekari hangszerelés a legnagyobb szenvedélyem, amit azóta csinálok, amióta elkezdtem zenét írni tizenként-tizenhárom éves koromban. A régebbi zenéim csak hegedű, gitár és dob. Óriási szenvedélyem a kezdetek óta, volt is szerencsém pár filmen is dolgozni. Csináltam zenét néhány vizsgafilmhez, majd a Berklee [Zeneművészeti Egyetem] után kaptam egy munkát, megcsinálni a zene felét egy Assassin’s Bullet című filmhez. A film nem teljesített túl jól, de a csapat remek volt és óriási élmény. Olyan színészek voltak benne, mint Donald Sutherland meg Christian Slater, ami nagy élmény volt első melónak. Nem sokkal ezután kezdtem el koncentrálni a saját zenémre, majd kiadtam a Bilo 1-et, azután pedig a többit. Nemrégiben zenét írtam egy Hellion nevű videojátékhoz, és valószínűleg a kiadó egyik leendő játékához is én fogok valamikor jövőre. Szóval lassan-lassan belerázódok a zeneiparba, és igazából imádom. Nagyon nagy kihívás és nagyon eltér attól, amihez szoktam, hogy sorban írjam a lemezeket. Nagyon izgalmas.

Tudnál adni egy gyors áttekintést a felszerelésről, amit a Who Bit the Moon felvételeihez használtál? Láttam nemrégiben egy videót, ahogy a NAMM kiállításon egy Kiesel gitáron tartasz demót…

Az a Dunlop kiállító bódéban volt. A dunlopos arcok az utolsó pillanatban felkértek, hogy csináljak egy bemutatót, és annyit kértem tőlük, hogy szerezzenek nekem egy gitárt, mivel rengeteg céggel kapcsolatban vannak. A kieselesek igazi úriemberekként azonnal kölcsönadták az egyik Vader gitárjukat, amik elképesztőek. Egy kicsit beszélgettünk egy közös együttműködésről, de azóta már rengeteg felkérést kaptam cégektől, és várok a megfelelőre.

Van olyan cég, ami különösebben vonz?

Sok érdekes dolog van a láthatáron, de például a Cort gitárok nagyon érdekesek. A hangszereikkel kapcsolatban vegyes érzések merülnek fel, mivel az olcsó hangszereikről ismertek. Viszont amiket összeraknak, mint a „high-end”, magasabb kategóriás gitárjaik, egyszerűen elképesztőek. Próbálnak erre a piacra betörni a következő néhány évben. Rendszeresen beszélgetünk és tényleg hihetetlen cuccaik vannak. Valószínűleg az egyik legnagyobb gitárgyár a világon jelenleg. Aztán vannak az Aristides-es fickók, őket személyesen is jól ismerem. Két éve beszélünk arról, hogy egyszer majd összedolgozunk, de még semmi sem történt, mivel ezek a dolgok mindig sok időt vesznek igénybe. Nekik is zajlik az élet, nekem is, és ezeknél a cégeknél ez sok idő. Sok kisebb céggel is kapcsolatban állok, bár imádom a jelenlegi gitáromat, ami egy Wood Guerilla, egy nagyon-nagyon kicsit gyártótól. Nem is egy gyártó igazából, csak egy fickó, aki hihetetlen hangszereket gyárt Belgrádban

Azt használtad a Who Bit the Moonon?

Igen, és ezt használom most élőben is. Ezt eredetileg egy prototípusnak gyártotta egy leendő signature szériához, de annyira jól szólt, amikor kipróbáltam, hogy úgy döntöttem, nem is kell másik, megtartom a prototípust. Vannak rajta hibák, tudod, de nem érdekel. Amíg jól játszik és jól szól, nekem tökéletes.

Milyen dobgépet használtál az albumon?

Körülbelül egy hónappal azelőtt, hogy elkezdtem írni a lemezt, Misha a Periphery-ből küldött egy példányt a Getgood Drums-ból, és arra kért, hogy véleményezzem, esetleg osszak meg néhány vele készült felvételt, ha van időm.

Erre te egy egész albumot csináltál vele…

Bizony, haha! Szóval Getgood Drums lett. Itt-ott más sample-öket használtam a tamokra, mivel az a tam adatbázis nem igazán az én ízlésem, ezért néhány számhoz a Superior Drummerből nyúltam a tamokat. Minden más viszont nagyon jól passzolt, csak ajánlani tudom.

A basszusgitár ezúttal élőben lett felvéve, vagy programozott, mint a korábbi lemezeken?

Még mindig billentyűkön játszom fel. Mostanra már egyszerűen így kényelmes nekem.

david maxim micicMilyen felszerelést használsz ezen a turnén?

Hoztam egy Axe FX-et, illetve Plinivel osztozunk egy erősítőn, ami egyenesen egy Orange 2×10-es ládába megy, ami nincs is bemikrofonozva, mivel a hang javarészt a koncertterem hangcuccára megy direktben, és a láda csak a színpadi hangzáshoz kell, na meg az első sorban állóknak. Próbáljuk egyszerűsíteni a dolgokat és igazából teljesen jól működik.

Elég minimál felszerelés…

Nagyon minimál, igen. A hangzásom pedig a Who Bit the Moon hangzás, csináltam egy „tone match”-et az albumról, a hangszínekkel együtt. Ezek után egy kicsit még levettem a magasról és mélyről, és végül ez lett.

Mi történik a turné után? Mik a tervek a közeljövőre?

A turné után remélhetőleg lesz egy kis nyaralás, valószínűleg elmegyek Olaszországba a barátnőmmel egy pár napra, majd hazamegyek és rengeteget Playstationözök, mivel hónapok óta nem nyúltam hozzá. Ezek után jönnek a Destiny Potato ügyei. Velük nagyon izgalmas terveink vannak. Van egy fasza költségvetésünk, szóval sok a teendő. Az év hátralevő részére a Destiny Potato lesz az előtérben, jövőre pedig jöhet a Bilo 4.

Szóba került ugyanennek a turnénak a megismétlése Amerikában vagy Ázsiában, akár Plinivel, akár más zenekarokkal?

Felületesen beszéltünk már róla, de még nincsen semmi konkrét. Lehet, hogy egyszer az is megtörténik.

A Berklee egykori hallgatójaként mi a legfontosabb tanács, amit adnál egy feltörekvő zenésznek a zeneírásról, és arról, hogyan fókuszálják a zenei energiáikat?

A 2009-es Berklee-tanuló Davidként mit javasolnék, vagy a mai Davidként?

Mindkettőként.

A Berklee egyvalamit nagyon megtanított, és az a kemény munka. Boston önmagában azt hiszem a legnagyobb egyetemi város a világon, ott van ugye az MIT, a Boston University, a Berklee, a Harvard, rengeteg egyetem. Ott olyan érzésed van, mintha az emberek 99%-a az utcán ugyanúgy diák lenne, akik mind szétdolgozzák magukat. Azelőtt nekem nem volt annyira erős munkahabitusom. Persze sokat zenéltem, de maga a munkahabitus más, amikor igazán fókuszálsz a munkára. Szóval ebből a szempontból a kemény munka a tanács.

Abból a nézőpontból, ahol most vagyok, hogy van egy kis közönségem, olyan emberek, akik bírják, amit csinálok – azt szeretem tanácsolni, amit a gitáróráimon is el szoktam mondani ösztönzésül. Hét és fél milliárd ember él jelenleg a világon, és ebből úgy három és félmilliárd rendelkezik internetkapcsolattal ma. A következő néhány évben ez kétmilliárddal nőni fog. Bármit is csinálsz, ha az minőségi, akkor abból a három és fél-négymilliárd emberből biztosan lesz olyan, aki értékeli amit csinálsz és hajlandó pénzt is áldozni rá, amiből aztán meg tudsz élni. De mindehhez az kell, hogy rengeteg munkát belefektess és minőséget mutass.

David kérésére az interjút angolul is közzétettük, itt olvasható.

Koncertfotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens