“Az Államokban úgy kezelik az ilyen zenét, mint egy múló őrületet” – Stick to Your Guns-interjú

Stick to your guns

A hazai metalcore-rajongók legnagyobb örömére koncertügyben igencsak húzós őszünk van idén, szinte egymást érik a jobbnál-jobb bulik. Ennek a dömpingnek minden bizonnyal az egyik csúcspontja volt az Architects november eleji koncertje, akik a Bury Tomorrow és Stick To Your Guns zenekarokat hozták magukkal a Dürer Kertbe, hogy együtt bontsák le a jelenlévők arcát, ami maradéktalanul sikerült is nekik. A koncert előtt lehetőségünk volt beszélgetni egy szűk fél órát a Stick To Your Guns énekesével, Jesse Barnett-tel, aki egy szál melegítőben, rendkívül szívélyesen fogadott minket, egy nagyon kedves és közvetlen ember benyomását keltve, és készséggel válaszolt a kérdéseinkre. Jó olvasgatást kívánunk!

Kezdjük a nyilvánvaló kérdéssel: hogy megy a turné? Jól érzitek magatok?

Persze. Az Architectsszel turnézni olyan, mint egy álom. Tudod, ha van egy zenekarod, és szeretnél eljutni az emberekhez, szeretnél fellépni különböző helyeken, annak a legkönnyebb módja az, hogy szinte minden turnéajánlatot elfogadsz. Azért nem az összeset, de a legtöbbet. Néha vannak olyan turnéink, amin rohadtul nem érdekelnek a zenekarok, a mondanivalójuk, az Architectsszel viszont tök jó turnézni, mert ők nem csak a barátaink, de egy nagyon inspiráló banda is, nagyon jó dolgokat mondanak, és sok szempontból kötődünk hozzájunk. Szóval ez egy tökéletes helyzet.

Jártatok már párszor Magyarországon, a helyi közönség nagyon jó szívvel gondol vissza például a két évvel ezelőtti bulitokra, amikor ugyanezen a helyen léptetek fel, csak a kisteremben. Nektek van valami különleges emléketek Magyarországról? Volt időtök körbenézni Budapesten?

Elég sokat járunk el sétálni, de az a helyzet, hogy a magunk amerikai tudatlanságában sokszor nem is tudjuk, mit látunk. Főleg egy olyan gazdag történelmű helyen, mint Európa. Sokszor ránézünk egy épületre, és csak annyit látunk, milyen szép, de fogalmunk sincs arról, hogy milyen fontos is. Viszont én nagyon vizuális ember vagyok, Budapest meg egy gyönyörű város. Az ilyen városokban mindig megpróbálunk kimenni és csinálni valamit. Legutóbb egy hajón játszottunk, de ezen a helyen is sokszor voltunk már. Akkor is itt játszottunk, amikor először jártunk Budapesten 2009-ben… az durva volt. De tök király volt, aznap is elmentünk sétálni. Szerencsések vagyunk amúgy, hogy mindig szép napos időt fogunk ki.

Beszéljünk egy kicsit az új kiadványotok hátteréről. Kiadót váltottatok, a Better Ash Than Dustot a Pure Noise adta ki. Mi állt a kiadóváltás hátterében? Mennyire érzitek magatokat otthonsan a Pure Noise-nál?

Annyi történt, hogy a Disobedient után lejárt a szerződésünk a Sumeriannel, és elég sok… nem mondom hogy összeütközésünk de kis vitánk volt velük, így eldöntöttük, hogy nem maradunk náluk. Jake, a Pure Noise tulaja és főnöke meg régóta jó barátunk, mindig marha jól bánt velünk, szóval ez tűnt a logikus lépésnek. Meg ott van az is, hogy ő teljesen DIY módon épített ki egy hatalmas követői bázist, ami egyértelműen inkább a pop-punk felé hajlik, de mostanában jóval több hardcore-bandát is igazol. Szóval tudja, mit csinál. Ő nem csak a kiadó tulaja, de a zenét is szereti. Szerintem sok lemezkiadós arc nem tud úgy kapcsolódni a zenéhez, hogy ne csak az üzletet lássa benne. Jake viszont nem csak remek üzletember, de a zenét is szereti.

A zenekarotokban mindig is jelen volt a politikai vonal, illetve szerepvállalás. Manapság forrong a világ, kezdve a migránsválságtól az amerikai elnökválasztásig, hogyan látjátok ezeket az eseményeket? És hogyan látjátok a zenekar, illetve egyáltalán a hardcore-színtér felelősségét ezek felszínre hozatalában illetve megoldásában?

Én személy szerint úgy gondolom, hogy ezekkel a dolgokkal foglalkozni mindenki felelőssége. De éppen azért éreztem magaménak ezt a zenét, mert ez foglalkozott is velük. Kezdve az olyan bandákkal, mint az Ignite – Zoli ugye idevalósi, és a zenekara mindig is nagyon fontos volt nekem. Fiatalabb koromban inkább a hangzás vagy a vizuális körítés miatt kötődtem a zenéhez, mert mérges volt, mert frusztrált volt, de igazából még nem értettem, miről szól az egész. Aztán ahogy felnőttem, megértettem, miről is beszélnek, és megmutatták nekem a világ egy olyan oldalát, amit sok embernek kellemetlenség látni vagy feldolgozni. Szerintem viszont az a feladatunk, hogy hogy megpróbáljunk tenni valamit. Ami az államokban megy, meg a világszintű bevándorlókérdés, ezek nagyon is valódi dolgok, szóval egyértelműen úgy érzem, hogy egy hardcore-bandának, egy metálbandának vagy egy punkbandának egyformán felelőssége, hogy mondjon valamit. A Better Ash Than Dust első számának a végén van egy idézet Nina Simone-tól: “Hogy lehetsz művész, ha nem a világban történteket fejezed ki?” Szerintem ez teljesen igaz. Ha egy kreatív egyén, egy művész vagy, és a világ az inspirációd, hogy is tudnád ezeket a nyilvánvaló problémákat nem tükrözni a művészetedben?

Amerikában egyre inkább feltörőben van a Black Lives Matter polgárjogi mozgalom, ami a fekete lakosság hátrányos megkülönböztetése ellen lép fel. Rengeteg vita övezi őket, egyesek szerint tényleg pusztán csak egyenlőséget szeretnének, mások szerint ők is csak egy radikális (és rasszista!) csoport. Ti hogyan látjátok ezt?

Ezt a példát már korábban is használtam: tegyük fel, hogy kiállok a színpadra, és azt mondom, “mentsük meg a bálnákat.” Amikor ezt mondom, az alatt azt értem, hogy mentsük meg a bálnákat. Nem azt, hogy “picsába a teknősökkel.” Mikor valaki azt mondja, hogy a fekete életek fontosak, az nem azt jelenti, hogy a fehér, a barna, a sárga, vagy bármilyen életek ne lennének fontosak. Csak azért mondják, mert az amerikai történelemben a fekete életek sosem voltak fontosak. Az én életem, mint egy fehér, legalábbis nagyrészt fehér személy, mindig is fontos volt. Jobb lehetőségeim voltak munkaügyben, oktatásban, minden létező és elképzelhető ügyben, pusztán azért, mert egy fehér ember vagyok. Erre itt vannak ezek az emberek, akik azt mondják, [gúnyos hanghordozással:] “hát Lincoln felszabadította a rabszolgákat, egyenlőség van!” Nem. Nincs. Ha megnézzük a statisztikákat a rendőri erőszakról, vagy a keresetekről, a létminimumról, vagy hogy a katonaság mennyire célozza a kisebbségeket, mármint hogy őket küldik előre meghalni… Ha ezekre a jelekre és tényekre ránézel, nem tudod azt mondani, hogy nem léteznek. Mert léteznek. Szóval mi, az egész zenekar teljes mértékben támogatja a Black Lives Matter mozgalmat. Ahogy mondtam, a mi életünk mindig fontos volt, és éppen ezért nekünk, kiváltságosoknak segítenünk kell abban, hogy az olyanok is hallathassák a hangjukat, akiket soha nem hallanak meg, vagy ha meg is hallanak, akkor nem vesznek komolyan. Szerintem ebben semmi vitatható nincs.

A vitát úgy értettük, hogy eléggé megoszlanak a vélemények az egészről.

Persze, értem, csak azt nem értem, hogy ez egyáltalán hogy lehet. Ahogy mondtam: ha azt mondom, “mentsük meg a bálnákat,” senki nem fog ellenkezni, hogy “és mi lesz a madarakkal? mi lesz a tengeri vidrákkal?” Ők is ugyanezt mondják: a mi életünk is számít. A fekete életek is számítanak. Pont úgy, mint akárkié. De ha valahol olyan sok beszűkült, iskolázatlan, tudatlan ember gyűlik össze kis helyeken, mint az Egyesült Államokban, akkor előjönnek az ilyen vélemények. Nem nehéz kitalálni, hogy az ilyen vélemények honnan jönnek, hogy az ilyen emberek melyik államokban élnek és hogyan gondolkodnak. Persze itt most alighanem én is előítéletes vagyok, mert nyilván nem lehet ennyire általánosítani. Hogy mást ne mondjak, érdekes és frusztráló látni ezt az egész dolgot.

A kortárs hardcore-színtéren rengeteg vita van arról, hogy egy zenekar mitől „adja el magát,” hogy mik azok a dolgok, amiket egy banda megtehet vagy nem tehet meg, mielőtt megkapná ezt a bélyeget. Például felléphet-e egy hardcore-zenekar nagy fesztiválokon, vagy maradjon csak a szigorúan vett undergroundban. Nektek, mint elég komoly nevekkel turnézó, de headlinerként is bőven releváns zenekarnak, mi a véleményetek erről? Van egy konkrét határvonal?12801149_10153237557131012_6734135413023618179_n

Szerintem van egy bizonyos vonal. Vagyis bizonyos vonalak, olyan dolgok, amikre már nemet mondanánk, de ilyenekkel egyelőre nem találkoztunk. De ha van valami mondandónk, és van egy fesztivál egy nagy közönséggel, miért ne használnánk ki ezt a lehetőséget, hogy elmondjuk a mondandónk? Persze az is igaz, hogy ezért pénzt kapunk, de akkor most elmondom, mit szoktam mondani ilyenkor: tegyük fel, hogy az Apple cégnél dolgozom. Ha elég keményen dolgozom, azért jutalmat kapok. Ilyenkor mindenki gratulál, megveregetik a vállad, hogy ez milyen fantasztikus, milyen jó voltál. De ha egy zenekarban játszol, főleg egy hardcore-zenekarban, és ugyanez megtörténik, hirtelen mindenki úgy néz rád, hogy “eladtad magad.” Pedig ugyanannyi időt fektetünk ebbe, ha nem még többet, és ugyanannyi fizikai, érzelmi és mentális terheléssel jár, mintha rendes munkánk lenne. Nagyon tisztelem azokat is, akiknek normális munkájuk van, és nem akarom megmondani, hogy mit vagy mit ne tegyenek, mert így vagy úgy mindannyian a kapitalizmus rabszolgái vagyunk. Csak érdekesnek találom, hogy ha az Apple-nek dolgoznék, akik olyan termékeket gyártanak, amiket mind használunk, de közben rossz dolgokat művelnek a természettel vagy az emberekkel – ott vannak például a gyárak Kínában, ahol annyira szörnyűek a munkaviszonyok, hogy a dolgozók a tetőről ugrálnak le – mégis, ha egy ilyen cégtől kapok fizetésemelést, akkor az emberek gratulálnak hozzá, de ha egyre jobb turnékra jutunk el és egyre több pénzt keresünk velük, akkor meg eladtuk magunkat. Ez egy olyan téma, amibe fiatalabb koromban még jobban belebonyolódtam volna, de idősebb fejjel már átlátok rajta. Annyit mondhatok, hogy megértem, ha valakinek ez zavaró, mert az embernek nagyon személyes kapcsolata lehet egy zenekarral, főleg a hardcore punkban. És ha ez a banda kinövi magát és felsztiválokra kezd járni, az olyan lehet, mintha elvennék tőle. Megértem, hogy ez kellemetlen, de nem igazán foglalkozok azzal, ha valaki azt gondolja, hogy eladtuk magunkat. Nem felelek senkinek, csakis magamnak, szóval… hát… kapd be… [nevet]

Hihetetlen mód megnőtt a népszerűségetek az elmúlt pár évben. Hogyan élitek ezt meg, milyen hatással van rátok? Inspiráló ez, mikor új dalokat írtok, esetleg inkább teher?

Nagyon jó kérdés. Igazából mindkettő lehet. Sokszor vagyunk úgy, hogy “melyik számok működnek jól élőben? Írjunk még egy olyat.” Na, ilyenkor kezd teherré válni, mert túlgondolod miatta a dolgokat, és elfelejted, hogy egyáltalán miért is kezdtél el zenélni. Ilyenkor úgymond behúzzuk a féket: “Tudjátok mit? Le van szarva! Csináljuk, ami jól esik, az embereknek meg vagy tetszik, vagy nem.” Aztán visszaállunk a rendes kerékvágásba. De előfordult már, hogy ülünk a stúdióban, és “Tegyünk már ide egy breakdownt, mert még nincs a számban…” De minek bele breakdown? Ha a dal nem kéri, akkor minek erőltessük bele csak azért, mert úgy érezzük, hogy valaki azt szeretné hallani? Szóval van ilyen, de nem sokszor. Egyébként pedig jó látni, hogy ha már ennyi ünnepről, szülinapról meg egyéb fontos dologról lemaradunk a saját életünkben, meg a szeretteink életében, akkor legalább a kemény munkánk megtérül. Erre büszkék vagyunk, és ők is azok.

7jrdqkr_Rengeteget turnéztok, és szinte mindenütt csak pozitívak a visszajelzések a koncertjeitekről, híresek vagytok a lendületes fellépésekről. Hogyan tartjátok magatokat formában egy hosszú turnén?

Én… én nem tartom. Én csak próbálok lépést tartani. A zenekar nagy része, legalább három ember nem csak a színpadon, de általában is mozognak, formában tartják magukat. Ez nekem is jó, mert én a turnékon sokszor nagyon elengedem magam, ellustulok, fáradt vagyok, meg minden bajom van. Martin meg ott fut hátul, George folyton edz, Josh is folyton edz, állandóan csinálnak valamit. Ettől én tök szarul érzem magam, úgyhogy ilyenkor nekem is muszáj csinálnom valamit. Ez azért jó, mert ha három hozzám hasonló ember lenne még a bandában, akkor semmit nem csinálnék. Így is elég rendszertelen módon végzek testmozgást a színpadon kívül, néha teljesen belelendülök, máskor meg elsumákolom, de ez még mindig jobb, mint a semmi.

Hogy látod, miben más Amerikában turnézni, mint Európában, vagy a világ bármely más részén?

Régen nem volt erre jó válaszom, de már van. Azt vettem észre, hogy Európában erre a fajta zenére úgy tekintenek, mint egy szükséges művészeti ágra. Komolyan veszik. Az Államokban úgy kezelik az ilyen zenét, mint egy múló őrületet vagy valami játékot. “Ő itt a fiam, épp a punk korszakát éli.” Ideát meg 65, 70, 75 éves punkokat látok. “Ezt csinálom, ez az életem.” Ezért gondolom azt, hogy itt jobban magukénak érzik az emberek a zenét. Ha itt játszunk, közelebbinek érezzük a közönséget, mert úgy néznek ki, mint akik tényleg jól érzik magukat, mint akik tényleg itt akarnak lenni. Érdekli őket a zene, érdekli őket, amit mondok… meghallgatják, amit mondok, és elhiszik, amit mondok. Ez nagyon jó érzés. Az Államokban ez nem mindig van így. Van, hogy eljönnek egy csomóan, és úgy az emberek negyede az, akiket tényleg érdekel, amit csinálunk, és – nem biztos, hogy ez így van, de sokszor úgy érződik, hogy – mindenki más csak azért van ott, mert aznap este éppen ott kell lenni, mert ott az “esemény.” Biztos van ilyen Európában is, de úgy tűnik, hogy itt komolyabban veszik az egészet, ami tök jó, mert én is komolyan veszem az egészet.

Erről eszembe jutott még egy utolsó kérdés: mit gondolsz “a szövegekért jövök” srácokról és “a breakdownokért jövök” srácokról?

Mindkettő rendben van. Ha csak a breakdownok érdeklik, akkor is magáénak érzi a zenét. Lehet, hogy csak utálja a főnökét, és bele akar menni valakibe. Megértem, én is voltam már így. Ha meg valaki a szövegekre figyel, az nyilván szintén nagyon jól esik, mert sok időt és gondot fordítok rájuk. Chris vagy Josh vagy George, akik a zenét írják, nekik meg az esik jól, ha azt látják, hogy lent kinyílik a pit. De végül is minden reakció jól esik mindannyiunknak, függetlenül attól, hogy a zene melyik részét írjuk. A breakdownos srácok néha kicsit irritálóbbak, de rájuk is szükség van a zenében, és őket is szeretem.

Az interjút készítette Völgyesi Ádám és Rabotka Gábor, köszönjük a lehetőséget a szervezőknek! A képek nem a Dürerben készültek, alább viszont megnézhetitek a teljes koncertet az Ethereal jóvoltából!