“A tökéletességre való törekvés értelmetlen” – Plini-interjú, második rész

17626134_1319602988119405_8932644042895897467_n[1]

A Sydney-i születésű Plini Roessler-Holgate – művésznevén egyszerűen csak Plini – óriási karriert futott be az alatt a röpke pár év alatt, amióta berobbant a progresszív színtérre a hálószobai stúdiójából. Egy EP-trilógia, több jótékonysági projekt és rengeteg kollaboráció után augusztusban jelent meg az első, Handmade Cities című nagylemeze. Végigturnézta Európát, Észak-Amerikát és szülőkontinensét, márciusban pedig ismét a mi földrészünkön kelt útra, ezúttal már headlinerként, David Maxim Micic és a lengyel Disperse társaságában. A turné budapesti állomásán, az A38 hajón ültünk le vele egy sörre, hogy elbeszélgessünk a karrierjéről, jótékonykodásról, progresszív zenéről, és hogy Steve Vai lenyírná-e a kertjében a füvet, ha erre kéri. Az interjú a Nuskull történetének egyik leghosszabb anyaga lett, így két részletben hoztuk le, az első rész itt olvasható.


Tavaly augusztusban adtad ki a Handmade Cities-t, és azóta folyamatosan úton vagy. A beszélgetésünk elején megemlítetted, hogy egy kicsit el kellett sietni a végső terméket, és úgy vettem ki a szavaidból, mintha bizonyos dolgokat másképp csináltál volna…

Zeneileg semmit sem változtattam volna, mivel számomra nincsen „helyes” megközelítés a zeneíráshoz, az egész csak egy elmeállapot pillanatképe. Semmit sem siettem el, ami a felvételeket illeti. A legeslegvégső keverés és master zajlott az Animals as Leaders-turnén a buszon, mert pont egy olyan időszakban kellett megcsinálnom, amiről azt hittem, otthon tölthetem majd. Van néhány dolog a végső keverésben, amit mondjuk egy kicsit hangosabbra tettem volna, vagy ilyesmi, de nem fog zavarni, ha negyven év múlva visszahallgatom, és azt mondom magamnak, hogy egy kicsit elbasztam a hangzást.

Létezik egyáltalán nálad olyan, hogy valamit felveszel, meghallgatod, azt mondod magadnak, hogy tökéletes, majd egy évvel később is ugyanígy gondolod?

Nem, de szerintem pont az teszi izgalmassá a dolgokat, ha elfogadjuk, hogy a tökéletességre való törekvés értelmetlen.

Egy korábbi interjúban úgy jellemezted a Handmade Cities dalait, mint egy „filmzene különböző narratívákhoz és városi terekhez”. Van egyetlen, központi koncepció az album mögött vagy a számok egymástól teljesen függetlenek?

Valamennyire összekapcsolódnak dallamilag. Szeretek utólagosan jelentést tulajdonítani koncepcióknak. Ez lehet, hogy tök gagyi dolog. Néha mondjuk írok harminc másodpercnyi zenét, ami a világon semmit nem jelent nekem, csak jól hangzik. Onnantól felmerül bennem, hogy „ez merre megy? Mire emlékeztet? Mit érzek tőle?”, majd így tovább. Így azok a dalok nem konkrét ötletekként vagy történetekként jöttek létre, hanem miközben nőttek, valahol rábukkantam, hogy miről szólhatnak.

A „gagyi” kifejezés itt nekem különösen érdekes, mivel gyakran érzem így én is, amikor írok és felveszek valamit és utólag próbálok neki értelmet adni. Például írok egy 3 perces darabot, és adok neki valami monumentális címet, mondjuk egy csillagkép nevét. Viszont szerintem a zeneírás működhet ilyen irányban.

Nekem nagyjából erről szól. Szerintem sokan szeretjük úgy gondolni, hogy egy igaz művész valamiféle őrült, kreatív lény, aki amikor boldog, lefesti a boldogságot egy üres papírra, ezzel megmutatva a művészet esszenciáját. Ez nekem egyáltalán nem megy. Ha mondjuk dühös vagyok, és magamhoz veszem a gitáromat, gyakran valami tök felemelőt és dallamosat írok, és nem tudom, miért van ez így. Más esetben, ha nagyon jókedvű vagyok, akkor is lehet, hogy vidám dallamokat fogok írni. Nem tudom tükörfordításban megjeleníteni az ötleteimet és érzelmeimet. Egy filmzeneíró biztos jobb ebben, mert ők fognak egy ötletet és létrehozzák zeneileg… bár számomra az is kicsit gagyi, mert azzal meghatározzák, hogy abban a pillanatban mit kellene érezni. Ez egy nagyon fura téma.

Nekem úgy hangzik, mintha alábecsülnéd magadat azért, mert utólag tulajdonítasz jelentést a zenédnek. Ez különösen érdekes, mert előtted David Maxim Micic-csel beszélgettem, aki ennek a totálisan az ellenkezője, már ami a zeneírást illeti. Az ő új albuma kapcsán beszélgettünk az egyes dalokról és jelentésükről, amelyek nem hatalmas, univerzális sztorik, hanem nagyon személyes, aprócska történetek, amikből dalokat ír. Szerinted is ilyen ellenkező módon közelítitek meg a zeneírást?

Nem feltétlenül ellenkező módszerek, inkább az a kérdés, hogyan értelmezzük. Mivel én általában nagyon boldog vagyok és viccelődő, nem szeretek leülni és úgy beszélgetni a zenémről mintha valami rettentően komoly dolog lenne… amit akár meg is tehetnék. Megtehetném, hogy egy dalt nagyon részletesen, nagyon komolyan elmesélek, és belemagyarázok egy nagyon aprólékos történetet. Ez is egy megközelítés. Viszont a valóságban itt ücsörgök egy hajón, sörözök a barátaimmal, akikkel épp a világ másik oldalán zenélek, és ha ezt csak megpróbálom felfogni, egzisztenciális krízist élnék át. Szóval próbálok semmit sem túl komolyan venni, haha!

Az album kapcsán még azt is mondtad, hogy van egy nagyon határozott koncepció a zene és az albumborító között. A borítót próbáltad meg visszacsatolni a zenéhez, vagy fordítva?

a2040672325_5[1]Az előbbi. Mivel az albumnak nincsen egy szigorúan körülhatárolt, élesen szabott koncepciója, de mégis van egy átívelő gondolat különböző helyekről és történetekről, a borítónál egyértelmű volt, hogy valamiféle kollázs legyen. Mivel instrumentális, ezért teljesen nyitva áll az értelmezésre, hisz nem szükséges például vizuálisan megjeleníteni a dalszöveget. Mindig is rajongója voltam a szürreális művészetnek, talán ezért is van, hogy a borítónak végül is nincs sok értelme. A grafikusommal oda-vissza hajigáltunk egymásnak ötleteket és képeket. Részben konkrét dolgok inspirálták, például az első észak-amerikai turné után leutaztunk a srácokkal Torontóból New Yorkba eltölteni pár szabadnapot, és egy dolog, ami nagyon megtetszett, azok a tűzlépcsők voltak. Azt hiszem filmekben ezzel egy társadalmi rétegeket is jelölnek. Ezek a tűzlépcsők, illetve a szakadt, öreg, rozsdás víztartályok az épületek tetején. Ez valamiért egy olyan emlék volt, amit hazavittem magammal, és ami sokat hozzáadott számomra New Yorkhoz. Szóval valószínűleg azért mondtam, hogy „hé, tegyél oda egy olyan víztartályt!”, mert jelentős volt számomra és kapcsolódott a zenéhez.

Érezted valaha úgy, hogy nehéz instrumentális zenével elmesélni egy történetet, ráadásul jelentőségteljesen összekötni egy borítóval is?

Igen is meg nem is. Egy dolog, amit elkerültem – javarészt véletlenszerűen, – az egy olyan borító volt, ami az én ízlésemnek tetszene. Ha megnézem azokat a borítókat, amik mostanában jönnek ki, nagyon bírom az ilyen hipszter-elektronikus borítókat, ami egy ilyen minimalista absztrakt cucc és egy apró szó az egyik sarokban. Az én ízlésemnek értelemszerűbb lett volna mondjuk egy kis vizes plecsni egy vonallal, mellette meg a nevem.

Érdekes, hogy ezt mondod. Érezted valaha úgy, akár albumborítóiddal vagy a saját művészeted esztétikáival, hogy tudod, mit szeretsz, de a saját művészetedben mégis teljesen mást kapsz?

Ez tök vicces, mert az én ízlésem annyira más ahhoz képest, ami végül lett a borító, hogy a végén majdnem csak a belső borítóra voltam hajlandó tenni és a rendes borító egy kék kocka lett volna valami kis szimbólummal, ám végül nem így lett. Ez egy furcsa belső harc aközött, hogy mi történik végül és hogy mi az, amit jónak gondolok.

A Handmade Cities koncepció ezennel le van tudva, vagy lesz valamiféle folytatása?

Már elkezdtem írni zenét, amiből talán egy kislemez lesz, talán egy album, még nem teljesen biztos, viszont az igen, hogy nincs köze a Handmade Citieshez. Visszakanyarodva Devin Townsendhez, szerintem ő nagyon sok ötlethez vissza-visszatér. Ő gyakran felvesz egy húsz évvel ezelőtti dalt és tök jó dolog így dolgozni. Vannak ötletek, amikről gyakran nem tudod, honnan jönnek, és szerintem is érdekes dolog lehet visszatérni egy-egy dalhoz vagy témához, és hagyni kibontakozni később az életben. Mindenesetre jelenleg nincsenek terveim folytatni a Handmade Cities koncepciót.

pliniEgy kevéske tech-beszéd mielőtt végeznénk: a .strandberg*-gel való partnerséged lévén idén egy új verziója jön ki a signature szériádnak. Néhány változás a korábbi modellhez képest, hogy más faanyagból van a nyak, mások a hangszedők, a felső fabetét, illetve a tremolo hozzáadása. Volt még olyan, amin változtattál volna?

Számomra a Boden egy álomgitár, így a signature széria számomra egy jó lehetőség volt személyre szabni ezt a típust. Játszottam pár éve egy .strandberg*-en, amiben Suhr hangszedők voltak és az volt a legjobb .strandberg*, amin valaha játszottam, innen pedig egyértelmű volt, hogy mit szeretnék az enyémbe. Az előző észak-amerikai turnén utólag vettem észre, hogy úgy a turné 10%-át úgy játszottam végig, hogy a hangszínszabályzó kicsit el volt állítva. Ezt semmiképp nem akartam, hogy megismétlődjön, így azt kidobtuk. Ötágú poti kapcsoló is volt az előzőben, pedig három pozíciót használok – ahol most a középső pozíció a belső tekercseket aktiválja, – így az is ment a kukába. Ola [Strandberg] újratervezte a tremolo rendszerét és hihetetlenül jó, ezért azt is bele akartam tenni. A felső fabetét ausztrál „blackwood”, ami csak borítás, és ezáltal biztos sok gyűjtőt el fog ijeszteni, mert a gitárosok általában szeretnek öreg fákat kivágni és annyit használni a fájából, amennyit csak lehetséges, hogy drága hatást keltsen. Szerintem viszont tök jó, hogy így jóval kevesebbet kell felhasználni, de megadja ugyanazt az esztétikai hatást. Rengeteg különböző borítást használhatunk, amik miatt nem kell kivágni egész erdőket. Az előzőnél ugye koa borítás volt, mert akkoriban megkérdezték, hogy milyet szeretnék, én pedig rávágtam, hogy a koa faszán néz ki, legyen az. Ezúttal viszont több beleszólásom volt és elsődleges volt számomra, hogy egy fenntartható ausztrál fával tegyem egyedibbé.

Mi volt az oka annak, hogy a Seymour Duncan hangszedőkről Suhr-ra váltottál?

Akkoriban Seymour Duncanek voltak a legtöbb .strandberg* sorozatban, és alapból ezek kerültek bele a gitáromba, mivel nem volt túl sok tudásom és tapasztalatom hangszedőkkel. Miután kipróbáltam egy csomó gitárt, rájöttem, hogy számomra a Suhr a tökéletes.

Mi lesz, amikor hazaérsz erről a turnéról?

Jelenleg úgy néz ki, hogy otthon leszek júliusig, tehát valószínűleg azonnal nekiállok zenét írni és felvenni, mivel rengeteg inspiráció van bennem elzárva. Július végén pedig New Yorkba megyek, ahol Aaronnel csinálunk egy nyári zenetábort.

Végszóként: mit tudsz javasolni a fiatal, feltörekvő zenészeknek, akik nehezen tudnak magukra találni és megkapaszkodni ebben a végtelenül felhígult zeneiparban?

Ez végül is két különböző kérdés, szerintem. Ha azt feltételezzük, hogy a zeneipar nagyon felhígult, azzal egy kicsit azt sugalljuk, hogy önmagad megtalálása egyenlő a befutással. Nem szabad, hogy ez legyen a célod, mert ha mindig csak az alapján döntesz, hogy hogyan tudnál befutni, és nem sikerül, akkor rengeteg időt elpazaroltál. Ellenben, ha zenével töltöd az idődet, és még ha nem is érsz el nagyobb sikereket, de legalább élvezed, akkor legrosszabb esetben is magadra találsz zeneileg, és bár mást nem fog érdekelni, de te legalább élvezed. Meg kell változtatni ezt a fajta gondolkodást. Ne azért akarj olyan lenni, mint a kedvenc zenekarod, mert ők óriási tömegek előtt játszanak és pénzt keresnek, hanem azért legyél olyan, mert ők azt csinálják, ami a szenvedélyük. Ez messze a legértékesebb dolog, amit tehetsz.

Az interjút Plini kérésére angolul, egy darabban is közzétettük, itt olvasható.

Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens