“A legrosszabb zenész vagyok a zenekaromban” – Plini-interjú, első rész

17553535_1319605731452464_7821145771134125366_n[1]

A Sydney-i születésű Plini Roessler-Holgate – művésznevén egyszerűen csak Plini – óriási karriert futott be az alatt a röpke pár év alatt, amióta berobbant a progresszív színtérre a hálószobai stúdiójából. Egy EP-trilógia, több jótékonysági projekt és rengeteg kollaboráció után augusztusban jelent meg az első, Handmade Cities című nagylemeze. Végigturnézta Európát, Észak-Amerikát és szülőkontinensét, márciusban pedig ismét a mi földrészünkön kelt útra, ezúttal már headlinerként, David Maxim Micic és a lengyel Disperse társaságában. A turné budapesti állomásán, az A38 hajón ültünk le vele egy sörre, hogy elbeszélgessünk a karrierjéről, jótékonykodásról, progresszív zenéről, és hogy Steve Vai lenyírná-e a kertjében a füvet, ha erre kéri. A bő háromnegyed órás interjú a Nuskull utóbbi éveinek egyik leghosszabb anyaga lett, így két részletben hozzuk le, a második rész holnap délután jön.


Néhány hónapon belül ez a második utad Európában, és a kettő között volt egy Észak-Amerikai turnéd is. Hogyhogy úgy döntöttél, hogy ilyen hamar visszatérsz?

Az előző turné az Animals As Leadersszel gyakorlatilag meglepetésként jött. Már majdnem készen voltam a Handmade Cities felvételeivel, és úgy gondoltam, hogy júliusban és augusztusban már csak a keveréssel kell foglalkoznom, és hogy egy kicsit még felturbózzam, aztán egyszer csak jött ez a dolog. Ezen a ponton rádöbbentem, hogy „hoppá, ezek szerint befejeztem a lemezt”, ami végül is jól sült el, mert nem kellett elsietnem, volt rá elég időm, csak hát ez két hónapot jelentett, amiről azt hittem, otthon tölthetek. Egy héttel az album megjelenése előtt értem haza, és mivel szeretek mindent kézben tartani, egy kicsit el lett sietve a dolog. Mármint nem az album hangzását illetően, csak a megjelenés kivitelezésében. Ezután volt egy rövid ausztrál turné, majd az Animals elhívott Észak-Amerikába, így gyakorlatilag az lett a hivatalos lemezbemutató turné. Olyan jó visszajelzéseket kaptam az európai közönségtől, hogy az ügynököm és én csak pislogtunk egymásra, hogy „ez után mi jöhet?” A prog világban nem igazán van feljebb, mint az Animalsszel turnézni. Talán egy Devin Townsenddel közös turné a következő célom, mert ő mindenféle gyönyörű színházakban meg operaházakban játszik. Így talán a jelenlegi kimozdulást úgy kellett volna inkább hívni, hogy a „Hé Devin, vigyél el magaddal turnéra! Turné”. Nem is kizárólag Devin Townsend, de az alapötlet az volt, hogy ha headlinerként ez jól sikerül, akkor megbizonyosodnánk arról, hogy elég embert érdekel a produkció, ami üzleti szempontból nagyon jó, és ezt fel tudná használni az ügynököm, hogy berakjon mondjuk Devin vagy a Tesseract elé.

Saját állításod szerint sem lehet nagyon jobb helyzetbe kerülni a prog színtéren, mint az Animals as Leaders előzenekarának lenni – ennek fényében voltak fenntartásaid egy headliner turnéval kapcsolatban?

Igazából egy érzés vezérelt. Nagyon jó élmény volt majdnem az összes koncert, amit eddig játszottam, és úgy érzem, elég jól ráhangolódtam arra, hogy mekkora közönségre számíthatok a koncertjeimen, de mégis meglepetés, hogy mennyire jól megy ez a turné. Ma valószínűleg nem lesz teltház, de ennek ellenére is valószínűleg a turné legnagyobb koncertje lesz. Úgy értem, a hajót kivéve mindenhol kisebb helyeken játszunk, mint az Animalsszel, mivel ők sokkal régebb óta nyomják. Viszont ezek ellenére is úgy tűnik, hogy van elég érdeklődés egy kicsi európai klubturnéra, ami óriási dolog számomra. Sokaknak fog tetszeni ez a közös fellépés Daviddel és a Disperse-szel, mivel mind hasonlóan állunk a zenéléshez, és persze mindannyian közeli jó barátaim. Így számomra a legrosszabb, ami történhet, hogy eljövök Európába a barátaimmal, elégetünk egy csomó pénzt, senki nem jön el a koncertekre, de legalább itt vagyok egy hónapig olyan arcokkal, akiket nagyon bírok… mint egy jó drága nyaralás, haha!

Sok fórumon sokan mondogatták az elmúlt években, hogy egy Plini és David Maxim Micic turné elkerülhetetlen. Megfelelt a várakozásnak a végeredmény?

Számomra kevésbé volt tényező a közönség elvárása, mint az, hogy magunknak csináljuk ezt az utat. Igazából a közönség és mi magunk is úgy éreztük, hogy van értelme ezt megcsinálni. Logikus is igazából, mivel Davidnek nem kell Ausztráliából iderepülnie, a Disperse-ből és az én zenekaromból válogatta össze a zenészeit, ezáltal pedig egy kis család lettünk. Emellett mindannyian olyan zenét játszunk, ami a gitárcentrikus zenében igazi kuriózum.

17553696_1319606858119018_5845061756620251764_n[1]Hasonló a helyzet ahhoz, amit legutóbb az Intervalsszel csináltatok, amikor zenészeken „osztozkodtatok”, és többen több zenekarban játszottak minden este. Ennek pénzügyi vagy logisztikai okai vannak?

Igazából mindkettő. Egyrészt egyértelműen kevesebb embert kell etetni, így olcsóbb, főleg ha ide is kell repülnie valamennyinek. Másrészt, mint ahogyan az Intervals esetében is – ami hiába egy zenekarnév, igazából az egész Aaron [Marshall] kisbabája –, a zene megalkotásakor ragaszkodunk az irányításhoz, de élőben a külsős zenészekkel fel tudjuk kicsit pörgetni a produkciókat. Tehát nem csak logisztikai okai voltak, hanem az is nagyon király volt, ahogy valaki más beleviszi a saját játékát a ritmus- és szólórészekbe. Itt ugyanez a helyzet, elhoztam magammal Jake [Howsam Lowe] barátomat, akivel az elmúlt évben turnéztam a tengerentúlon, és most az európai közönség is láthatja ezt a nagy szakállas ausztrál fickót játszani. Bár részben ugyanazokat a számokat játsszuk, mint legutóbb, mégis más élményt ad, mivel így megváltozik a dinamika. Szerintem ez egy nagyon jó lehetőség, ami egy kicsit ritka, mivel a legtöbb zenekar esetében a konkrét, mindenkori zenekartagokat akarják látni.

Ez a felállás hajlamos háttérbe szorítani a vendégzenészeket? Mennyire egyszemélyes előadás a Plini élőben?

Szerintem ma este látni fogod, hogy szinte inkább a zenekar többi tagjáról szól, mint rólam, amit imádok, mivel a legrosszabb zenész vagyok a zenekaromban, ezért minden este csak hátradőlhetek és élvezhetem a játékukat. Szándékosan sok dobszólót, basszusszólót, másik gitárszólót teszek a műsorba, mivel a felvételeknél én irányítok minden apróságot. Élőben ez nem lenne túl izgalmas, és nem is élvezem, amikor egyetlen tagra összpontosul egy fellépés. Szerintem az egyik legizgalmasabb dolog az, amikor egy olyan zenész kapja a reflektorfényt a koncerten, akire nem is számítasz. Ha elmész egy Opeth-koncertre, az egyik dolog, amire a közönség a legintenzívebben reagál az, amikor bemutatják a zenekart és mind nyomnak egy kis szólót. Ilyen hangulatot szeretnék én is teremteni.

Ne szerénykedj azzal, hogy te lennél a zenekarodban a legrosszabb zenész, hisz nemrégiben egy egészen híres zenész, név szerint Steve Vai mondott nagyon szép dolgokat a zenédről. Ez milyen érzés volt számodra?

Szerintem még mindig nem dolgoztam fel. Ő egy gyerekkori hősöm – kiskoromban megvettem az összes DVD-t amin az ő arca volt és minden vele készült interjút megnéztem. Így elég őrült dolog egy ilyen helyzetbe keveredni ezzel az emberrel, de leginkább inspiráló számomra, hogy amit teszek – ami egyszerűen csak az, ami engem boldoggá tesz – bevonzza egy ilyen tapasztalt ember figyelmét, aki támogat. Még nem ütött be, hogy ez a fickó – akivel már személyesen is beszélgettünk párszor – szereti a zenémet. Amit igazán kiváltott bennem, az az, hogy folytassam az utamat ebben az irányba, és megtaláljam, hogy mit is szeretnék igazán csinálni a zenémmel és a gitározással.

Említetted, hogy személyesen is találkoztatok – ez a „megjegyzései” előtt vagy után történt?

Előtte és utána is találkoztunk. Először 2016 januárjában találkoztunk a NAMM hangszerkiállításon. Ezen a ponton azt hiszem csak néhány részletet hallhatott a zenémből, és volt egy közös barátunk, akinek azt mondhatta, hogy „fasza ez a gyerek, kaphat néhány percet az időmből”, mert szerintem tudta, hogy ez milyen inspiráló lesz számomra. Ő egy száz százalékig őszinte, barátságos fickó. Azóta valószínűleg hallhatta az albumot, és ezek szerint volt rajta olyan, ami tetszett neki.

Van valami készülőben köztetek?

Amikor legutóbb találkoztunk, ahogy épp menni készültem, azt mondta nekem, hogy „ha bármit tehetek érted, csak szólj!”…

Ez azért nem semmi Steve Vai-tól!

Persze, de hát azért csak nem kérem meg, hogy nyírja le a kertemben a füvet…

Pedig ha ezt kérnéd…

Valószínűleg meg is tenné, és csak röhögne, haha! De azt igazából mondtam neki, hogy vigyen turnéra, az pedig majd úgyis kiderül. Egy ilyen embernél annyi színfalak mögötti menedzsment, ügynöki munka van, olyan szinten, ami sokkal nagyobb, mint ahol én tartok. Sajnos nem olyan egyszerű, hogy ő annyit mond, hogy „jól van, vigyük magunkkal ezt az ausztrál fickót!”.

Egy nem oly régi interjúban a Handmade Cities albumod kapcsán a következőt mondtad: „lassan kezdem megtalálni a saját hangomat és írásmódomat a gitározásban.” Mondhatjuk, hogy pont ez kapta fel a legendás Steve Vai figyelmét?

Ha tippelhetnék, valószínűleg igen. Ő bármit le tud játszani, és sok olyan gitárost hallott, akik bármit le tudnak játszani, és abban én egyáltalán nem vagyok jó. Technikailag közel sem tartok ott, mint sok korombeli, akik eszméletlen dolgokat művelnek a hangszereiken. Viszont sok időt töltök zeneírással, és azzal, hogy kitaláljam, mit tudok csinálni, ami érdekes vagy újszerű, és ezáltal lesz számomra sajátos. Szerintem ő meglátta ezt a törekvésemet.

17554529_1319603348119369_8099171044197875070_n[1]Jó volna azt a tanulságot levonni ebből a történetből, hogy a saját játékod felfedezésével fogtad meg egy ilyen gitáristen figyelmét, és nem azáltal, hogy összevásároltál egy több milliós felszerelést, amivel összeraktál egy high-tech stúdiót. Ehelyett a kezeid és egy hozzávetőlegesen egyszerű felszerelés voltak a kulcs. Mondhatjuk, hogy ez képzi a megközelítésedet a zenéhez?

Mindenképpen, hiszen a zene szubjektív. Úgy értem, egyértelműen vannak hangszínek, amiket jobban szeretünk, mint másokat, de nem úgy tekintek a gitározásra, mint valami, aminek lehet egy objektíven „jó” vagy „jobb” kimenetele. A hangzásnál nincs szükségem arra, hogy új pedálokat vagy szuper kábeleket vegyek, mintha attól szólna jobban. Azzal dolgozok, amim már van, kicsit úgy, mint amikor egy kisgyereket beraksz egy játékokkal teli szobába és azokat összerakja meg felhasználja olyan módokon, ami számára izgalmas és érdekes. Nem a játékautó minősége fogja érdekessé tenni az élményt, hanem a kreatív megnyilvánulás. Ez a célom a zenémmel.

Szóval a felszerelésed egyszerűsége segíti a kifejezőkészségedet, ahelyett, hogy bekorlátozná?

Igen is meg nem is. Vannak bizonyos ötletek, amiket szívesen egyre furcsábbá, érdekesebbé tennék, amihez mondjuk jó lenne egy 200 fős énekkar, amit enyhén szólva bonyolult kivitelezni. Viszont nem szabad azt hagyni, hogy a rendelkezésedre álló felszerelésed minősége vagy mennyisége tántorítson el bármitől.

Egyetértek. Mielőtt a Handmade Citiesről beszélnénk, szerettem volna feltenni pár kérdést a jótékonysági munkáidról, amiket a Ko Ki és az Every Piece Matters dalokkal végeztél. Hogyan kerültél kapcsolatba a Raw Impact szervezettel?

Amikor építésznek tanultam az egyetemen, volt egy szemináriumom, ami partnerségben volt a Raw Impacttel. Az óra arról szólt, hogy tervezzünk egy közösségi házat egy szegény kambodzsai falunak. A félév végén volt egy lehetőség arra, hogy bármely diák kimenjen és segítsen felépíteni a győztes tervet. Olyan ember vagyok, aki szeret igent mondani minden új lehetőségre, ezért bevállaltam, és óriási élmény volt, mondhatni megváltoztatta az életemet. Később kaptam tőlük egy körleveles email-t az Every Piece Matters projektről, aminek a célja visszavásárolni olyan földeket az államtól, aminek hiányában rengeteg család szétszakadt volna. Már nem emlékszem pontosan miért – biztos a NAMM kiállításon kockultam és gitároztam – de nem tudtam részt venni ebben a projektben. Ezért viszont úgy gondoltam, hogy jótékonysági gyűjtésbe kezdek. Érdekes dolgokat tenni a zenémmel, ezt tartom a legértékesebbnek, amit tehetek vele. Mint ma: itt ülök egy hajón, sörözök új arcokkal a világ másik felén, ez egy elég jó kimenetele annak, hogy a hálószobámban gitároztam. Ugyanígy látni azt, hogy egy másik országban egy család olyan házban lakhat, amihez hozzájárult a jótékonysági megmozdulásom, elég király eredménye annak, hogy hajlításokat gyakorolgattam.

Egy egészen új dimenzióját nyitja meg a zenélésnek. A legtöbb fiatal zenész úgy gondolja, hogy írsz egy dalt, felveszed, kiadod, megturnéztatod, albumokon keresztül ugyanezt a ciklust eljátszod, bejárod a világot és itt véget is ért a zenészkedés. Fontos számodra hozzátenni ezeket a plusz élményeket?

Abszolút. Szerintem a modern progresszív metal zenekari sablont nagyon egyszerűen le lehet bontani: összeraksz egy zenekart, durván jól kened a hangszereden, brutál számokat összeraksz, abból lesz egy albumod, amit kiad egy kiadó, majd turnézol otthon, aztán a világ többi részén, aztán talán megint otthon, kiadsz egy videoklipet, majd hazamész hullafáradtan, vársz egy kicsit, és megismétled. Én legalábbis úgy érzem, hogy ez a mai prog metal zenekari élet. Ezek ellenére én próbálom magamat teljesen más irányokba tolni.

Számomra ez sokkal „progresszívebb” a szó hagyományos értelmében, mint sok zenekar, akik zeneileg gyakorlatilag csak újra és újra ugyanazt produkálják „prog” címszó alatt. Szerintem ezt a kifejezést már ájulásig verték a zenevilágban.

Átváltozott egy olyan kifejezéssé, ami inkább egy bizonyos hangzást jelöl, mintsem egy értékrendszert, vagy elvet. Ez persze lehet jó vagy rossz, mint a „djent” kifejezés, ami vagy egy műfaj, vagy nem. Számomra csak egy szó, amivel egyszerűen le lehet írni egy bizonyos hangzást vagy zenekart.  Viszont mivel én a zenémet saját magamért írom és próbálok egy olyan életet létrehozni magamnak, ami érdekes és újszerű, igyekszem nem belekerülni ebbe az album-turné mókuskerékbe.

Érdekes egyébként, hogy korábban Devin Townsendet emlegetted, mivel ő nagyon hasonló dolgokat csinál, és már egy ideje mondogatja, hogy egy musicalt szeretne összerakni és ezáltal kilépni ebből a hagyományos turné ciklusból.

Szerintem ő egy komplett géniusz, de azért a sikerei nagy részét ebben az album-turné ciklus körforgásban érte el, mivel olyan időben csöppent a zenevilágba, amikor ez volt a dolgok rendje s módja. Nagyon inspiráló látni, hogy a karrierje későbbi részében így megnyílik és új dolog felé néz, olyan irányokba, amiből nem feltétlenül fog magának új kocsit venni, de létrehoz valami izgalmasat, ami más embereket – köztük engem is – arra sarkall, hogy egyre furcsább és kreatívabb dolgokra törekedjünk.

Szerintem tök érdekes, hogy bizonyos szempontból a spektrum két ellenkező pólusán vagytok. Te fiatal vagy, új dimenziókat keresel a zenélésben, és Steve Vai-t látni a jövődben, miközben ő idősebb, már megvolt neki a Steve Vai élmény, de hasonlóképp új dolgokat keres.

Igen, bár számára sokkal több minden áll rendelkezésre, amikor ilyen nagyzenekaros meg énekkaros dolgokról van szó, de idővel én is elérek oda.

Talán kereszteződnek egyszer útjaitok!

Egy turnén, remélem!

A második rész itt olvasható. Plini kérésére az interjút angolul, egy darabban is közzétettük, az itt található.

Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens