Valamivel több mint két év telt el a War Paint megjelenése óta, és bár ez pont annyi idő, amennyi általános vélekedések szerint éppen ideális két nagylemez elkészülte között, a The Dangerous Summer háza táján több változás is történt ezalatt: gitárost, illetve dobost is cseréltek, ami azt jelenti, hogy a csapat fele kicserélődött, így aztán nem kevés érdeklődésre tarthatott számot az a kérdés, hogy vajon ez milyen változásokat indukál a zene kapcsán. Már csak azért is, mert a srácoknak a War Pain révén a Billboard 200-as listájára is sikerült felkapaszkodniuk (egészen pontosan a 149. helyre), másrészt az eddigi két lemez homogén hanganyaga előzetesen arra engedett következtetni, hogy a marylandi zenekar nem a pálfordulások híve.
Hogy ez mennyire így van, az már abból is sejthető volt, hogy a korábbi gitáros, Bryan Czap helyét az a Matt Kennedy vette át, aki korábban a The Graduate-ban pengetett, aminek zenei világa nem esik nagyon messze a The Dangerous Summer pop rockba hajló hangzásától. Ezzel együtt az is sejthető volt, hogy a War Paint-en hangsúlyossá váló, poszt rockos felhangok erősödhetnek a Golden Record-on, amely nevet egyébként nem a kereskedelmi sikerekkel kapcsolatos ambíció szülte, hanem a Voyager által 1977-ben a világűrbe lőtt aranylemezre utal. Ezek után nem meglepő, hogy amikor az első klipes dal, a Chatolic Girls útjára indítja az albumot, teljesen olyan érzetünk támad, mintha a War Paint-et hallanánk ismételten, csupán a gitártémák esetén érezhetünk hangsúlyeltolódást, ez pedig az imént említett vélelmet igazolja. Ami azt illeti, az introvertált hangvétel mellett ezek az emelkedett kompozíciók egyáltalán nem tűnnek mesterkéltnek vagy giccsesnek, másrészt Kennedy-re eddig is jellemzőek voltak a csapongó megoldások – ez például a The Graduate utódzenekara, a The Sun and the Sea esetén is helytálló megállapításnak számít. Megjegyzendő, hogy állásponttól függetlenül nem ezen áll vagy bukik az, megszereti-e valaki a Golden Record-ot, sokkal inkább azon, hogy a lemez közepe több hallgatás után is menthetetlenül egybefolyik, így a Knives-tól kezdve szinte alig lehet megkülönböztetni egymástól a dalokat. Nagyjából ugyanarra a sémára épül minden: a lassan építkező, egyhangú kezdés után érkezik Perdomo lefojtott agonizálása, ami az Into The Comfort környékére már bőven ásításra készteti a hallgatót. Pedig jól indul a lemez, a második tételként érkező, és egyben a legutóbbi kislemez szerepében tetszelgő Sins érzelmi rezegtetései egészen beszippantanak, a Drowning pedig késői Brand New-ra emlékeztető gitártémájával vésődik be az emlékezetünkbe. Perdomo is itt nyújtja a legjobb teljesítményt, néha már-már üvölt, de ennek ellenére a teljes élvezeti érték ezúttal is csak szövegkönyvvel együtt érhető el. Ez persze nyilván limitálja a megszerezhető szimpatizánsok számát, ráadásul a komplett lemez megkedvelését már ez sem garantálja, ahhoz ugyanis sokkal több (kb. kétszer ennyi) jó dal kellett volna. A potenciál megvolt rá, hogy többet hozzanak ki ebből, de a korábbiakhoz képest egyébként megszaporodó háttérvokált is elég bátortalanul alkalmazzák, pedig ezzel lehetett volna kompenzálni az énektémák ötlettelen szürkeségét. A lemezt záró és helyenként enyhén 30 Seconds to Mars kipárolgású Anchor például erőteljesebb támogatással a korong nagy slágere is lehetett volna. De nem lett az, ahogy a kicsit talán túlságosan is magába temetkező Golden Record sem lett annyira jó lemez, hogy akár idegen civilizációknak is mutogassuk. Talán (remélhetőleg) majd legközelebb. 5/10