A South Jerseyből származó kvartett neve mostanra talán többek számára csenghet ismerősen, mint egy pár hónappal ezelőtt, hiszen a srácok a nyáron a Polar Bear Club előzenekaraként hazánkban is tiszteletüket tették, illetve a Nuskullon is több alkalommal olvashattatok a „Defend Pop Punk” prominens zászlóvivőiről. Az első dolog, ami szembetűnő velük kapcsolatosan az a hihetetlen tempó, amivel ontják magukból a különböző kiadványokat: 2008-as megalakulásuk óta nem kevesebb mint négy EP, két válogatás és immáron két nagylemez díszeleg a nevük mellett, ami akkor is elképesztő, ha vannak azért átfedések a korongok között, illetve ha azt nézzük, hogy maga a műfaj sem a komplikált dalszerzési metódusáról híres.
A szeptember végén megjelent self-titled sem csiszolódhatott túl sokat a műhelyben, hiszen a tavalyi debüt, a Reak Talk piacra dobása óta valamivel több mint egy év, a legutóbbi kiadványuk, a ritkaságokat tartalmazó The Human Highlight Reel óta pedig még fél év sem telt el, és akkor a télen kiadott kislemezt, a The Absolute Worst-öt még nem is említettem. Míg a The Human’ az előző kiadó, a Run For The Cover búcsúkiadványa volt, utóbbi az első anyag volt, ami az új lemezcég, a Janus-arcú Rise Records gondozásában látott napvilágot. Talán ez volt a közelmúlt legnagyobb talánya is, hogy miként fog egy érzelmes hangvételű pop-punk banda a sikerorientált klón-istálló arculatába zökkenőmentesen beilleszkedni, habár előzetesen a zenekar gitárosa, a nem éppen szószátyár Justin Collier biztosította az aggodalmaskodókat afelől, hogy az új környezet nem befolyásolja az alkotói folyamatokat. Azt persze szerintem senki sem gondolhatta komolyan, hogy a Man Overboard a továbbiakban egy rinocérosz hímtagja által inzultált fülcimpákkal, széles terpeszben, Dr. Zoidberg-imitátorként nyomja majd a breakdownokat, sőt, ahogy én látom a dolgokat, amennyiben a Rise a monokróm bandáiból befolyt pénzt arra fordítja, hogy olyan zenekarokat szerződtessen, mint a Loss For Words vagy a Transit, az mindenféleképpen egy üdvözölendő lépés a részükről. Másrészről – mint üzleti modell – felettébb hatékony konstrukcióról beszélhetünk, minek révén stabilabb hátteret is tudnak biztosítani a partnereik számára.
Maga a lemez pedig valóban nem tartalmaz olyan jeleket, amelyek arra utalhatnának, hogy az itt szereplő tételek külső kontroll nyomása alatt születtek volna. Éppen ellenkezőleg: szerintem a ST őszintébb kisugárzású, vagy ha úgy tetszik, autentikusabb pop-punkot tartalmaz elődjénél, ami főként a sok háttérvokállal megtámogatott énektémák kapcsán ütközik ki. A Real Talk több helyen is súrolta a mézes-mázas modorosság határát, ami inkább a pop felé tolta el a hangsúlyt; persze ez leginkább a lemez helyenkénti unalomba fulladása kapcsán jelentett problémát. Jelen dalcsokor esetében nem beszélhetünk ilyesmiről, ezúttal több a gyors tempó, ötletesebbek a hangszeres megoldások és a már említett, rétegzett énektémák megfelelő sodrást biztosítanak az album számára – mindez nem véletlenen, hiszen Steve Klein (New Fond Glory) segítségével zajlottak a felvételek. Meglehetősen homogének az itt sorakozó szerzemények, ebből kifolyólag nem is emelnék ki külön egyet sem (talán a Punishment említhető meg legemlékezetesebb tételként) – amúgy is egyben hallgatva válik igazán megnyerővé a bő félórás hanganyag, így csupán apró hiányérzet maradt bennem. Ez pedig abból fakad, hogy ezúttal nem találtam egy olyan finoman megkomponált, Jimmy Eat Worldre emlékeztető dalt sem, mint amilyen például a debütön a Montrose volt, pedig szerintem nagyon jól állna nekik az a vonal is. Ezzel szemben azt már jóval szívesebben fogadtam, hogy most kihagyták a lehetőséget egy helykitöltő funkciónál többel nem rendelkező akusztikus szerzemény csatasorba állítására, mivel a legutóbbi ilyen jellegű próbálkozás elég felejthető volt.
Noha pop-punkról van szó és ebből adódóan nem róható fel a sablonosság, azért talán egy picivel több változatosságot el tudtam volna viselni, ettől függetlenül egy jól sikerült próbálkozás a második Man Overboard nagylemez. A korong őszinte hangvételű, de a megfelelő pontokon kellően slágeres, és ha meglepő dolgokat nem is tartalmaz, kielégítő szórakozást nyújt a műfaj kedvelői számára – és ezen a párkapcsolati témákat a pubertás felől szemlélő szövegek infantilizmusa sem ront egy cseppet sem.
7/10