Meglehetősen furcsa azt írni, hogy a Man Overboard háza táján alábbhagyott a lemezkiadási láz, hiszen nincs két éve sem, hogy megjelent cím nélküli korongjuk a Rise Records gondozásában. Azonban a nevét a blink-182-tól kölcsönző New Jersey-i csapat eleddig a „jelentessünk meg mindent és lehetőleg azonnal” mozgalom híve volt, ami a gyakorlatban hihetetlen kiadványfolyamot eredményezett. Ehhez képest a Heart Attack piacra dobása egész sokat váratott magára.
Nos, a relatíve hosszú kiéheztetési idő ellenére a színtér osztatlan figyelmét jelenleg biztos, hogy nem a Man Overboard aktuális megjelenése köti le, hiszen a The Wonder Years is mostanság produkált nagylemezt, ami akár egészen más megvilágításba helyezhetné a Heart Attack-et - ám csak helyezhetné. Igen, így, feltételes módban, ugyanis a kicsit túllihegett „defend pop punk” lózung ellenére a Heart Attack értékeit nem feltétenül a The Greatest Generation viszonylatában kell megítélni; sokkal célravezetőbbnek bizonyulhat, ha abból az irányból közelítünk a koronghoz, amiből a srácok is igyekeztek építkezni: ez még mindig a lehető legkomolytalanabb pop punk, ami nem tart igényt arra, hogy bármilyen más, mélyebb tartalmat tulajdonítsunk neki a szórakoztatáson kívül. Ennek ellenére az elődhöz képest egészen sok pozitív fejleményről adhatunk tanúbizonyságot, noha (nyilván) ne gondoljon senki sem drámai pálfordulásra. A self-titled legnagyobb hibája abban rejlett, hogy a dallamvilág homogén jellege a fogósság ellenére is módfelett rövid szavatossági időt kölcsönzött a daloknak, minek révén az esetleges kezdeti lelkesedés ellenére is gyorsan mellőzötté válhatott a lemez. Ezen igyekeztek javítani oly módon, hogy az emlékezetes pillanatok, és ami fontosabb, az egy-két hallgatás után megkülönböztethető énekdallamok tételenkénti arányát megemelték, ami persze egyúttal azzal is járt, hogy a punk helyett most már inkább a popra érdemes helyezni a hangsúlyt, ha róluk beszélünk. Remek példát szolgáltat erre vonatkozóan a How to Hide Your Feelings, amihez akár az All-American Rejects is büszkén forgathatna videoklipet, hiszen azonnal a fülekbe mászik.
Általánosságban elmondható, hogy a korong első fele tartalmazza a hagyományosabb Man Overboard tételeket, a finomságokat pedig a második etap során tálalják fel. Itt hallható a Hoodie Song is, ami talán az eddigi legerőszakosabb szerzeményük (még ha ez némileg ellentmondásban is áll az iménti megállapításokkal), de a kórus itt is azonnal magával ragad, ahogy az őt követő Re Run, illetve Open Season esetében is. Utóbbi egyértelműen a Heart Attack legnagyobb slágere (és talán a legjobb dolog, amit valaha is írtak), amin nyilván az sem ront, hogy ebben a dalban hallhatjuk Geoff Rickly-t is vendégszerepelni. Az ilyen pillanatok okán különösen bosszantó, hogy töltelék is akad azért a palettán, mint például az erősen Green Day szagot árasztó Suppy, ami - még két-három dal társaságában - nyugodtan le is maradhatott volna. Ahogy a dalszövegek is lehettek volna kevésbé infantilisek, habár ez a sekélyesség már lassan a zenekar védjegye, másrészt minimális előrelépés a lehetőségekhez képest ezen a téren is érezhető. Mindazonáltal egy pop-rock zenekar esetében a mélyen szántás nem igazán prioritás, fogósság tekintetében meg tényleg nem érheti szó a ház elejét. Így aztán amennyiben valaki könnyed hallgatnivalót keres, a Heart Attack jó választásnak bizonyulhat, és még az is megeshet, hogy végül benn ragad a lejátszóban. 7,5/10