A Girl On Fire hat évvel megalakulása után küzdötte fel magát odáig, hogy ott áll a nagy dobás lehetőségének kapujában: Not Broken című nagylemezük a Century Media gondozásában kerül a nagyvilág elé. Az elé a nagyvilág elé, aminek az utóbbi időben kijutott a jóból, hiszen számolatlanul próbálták meg letolni a torkán a Nickelback kismilliomodik kópiáját is, amit aztán a legtöbb esetben persze készségesen le is nyelt, ebből következően erős fenntartásokkal érdemes csak megközelíteni mindent, ami a modern/alternatív rock vignettát viseli. Még akkor is, ha egy zenekar frontembere megszólalásig hasonlít Layne Staley-re és slusszpoénként történetesen Seattle-i illetőségű.
A Century tavaly jót húzott a kalapból az Otherwise-zal, így aztán minden okunk megvan rá, hogy legalább egy kör erejéig bizalmat szavazzunk a Not Broken-nek is. Ebben az ominózus első körben már detektálható, hogy szerencsére közel sem áll fenn a Nickelback-szindróma, ugyanakkor ezzel parallel módon az is rögzítésre kerülhet, hogy eredetiséget itt sem érdemes keresni, ez persze nem is a műfaj princípiuma, mindazonáltal különösebben ők maguk sem rejtik véka alá a „sallangmentességet”. Ahogy a legtöbb rock zenekar, úgy a Girl On Fire is abban a vezérlő dinamikában hisz leginkább, hogy amennyiben van egy jó torkú énekesed, akkor már nagy baj nem érhet. És Austin Held-nek jó hangja van, amit hallva egyébiránt tíz emberből kilenc és fél csuklóból rávágná, hogy Chester Bennington énekel éppen, amihez fogható kísérteties hasonlóságot korábban legfeljebb a Dry Cell esetében tapasztalhattunk. Ahogy az anno a Disconnected esetében is volt, itt sem a lágy dalokon van a hangsúly, a lemez háromnegyedét a húzósabb nóták teszik ki, amik között mindenki örömére szép számmal akad sláger is. A nyitó és egyben klipes The Takedown kiváló felütést reprezentál, egyúttal pedig azt is előre vetíti, hogy mire lehet számítani a továbbiakban, illetve deklarálja, hogy akinek nem kenyere az efféle mulatság, az meg se próbálkozzon a maradék negyven perccel. Mert teljesen érthető az, amennyiben valakit zavarba ejt a tény, hogy egy minutumnyi saját ötletet sem hall ennyi idő alatt, ugyanakkor a repetitív áthallások is csupa olyan zenekartól származnak, akik maguk sem gyarapították soha önálló gondolatokkal a műfaj szellemi értékkészletét. Elég ugyanis néhány perc ahhoz, hogy ráismerjünk a Three Days Grace-en át a Shinedown-ig egy tucat zenekarra - a Break These Chains esetében például szinte már látjuk is magunk előtt Trevor McNevan-t (csak ő még mérgében sem mondaná az f-betűs szót, ugyebár). Mindezt nyilván már az is eleve elrendeltté tette, hogy a Not Broken elkészültét Jay Baumgardner (Three Days Grace, Hoobastank, Seether) - Howie Weinberg (Nirvana, Sevendust, Staind) páros segítette elő. Nos, ha ezen túllépünk, és az sem kottyan meg, hogy a dalszövegek is ugyanazt a szűkre szabott szókészletet használják, mint bármelyik másik hasonszőrű zenekar (komolyan, elég csak a dalcímeket megnézni: Believe, Broken, Run stb.), akkor azért bőven szórakoztatónak találhatjuk jelen produkciót, aminek egyetlen igazi ütőkártyája van, azt viszont ügyesen, jól beosztva forgatja.
A helyenként egészen emelkedett énekdallamok annyira fülbemászóak, hogy képesek feledtetni azt a tényt, hogy a zenei alap nem éppen világbajnok. Szerencsére a lágyabb, poposabb szerzemények is könnyen csúsznak, a balladát meg a korong végére dugták, így aztán elejétől a végéig élvezhető a lemez, a magaslati pontnak szánt pillanatok implementálása sikeresnek bizonyult. Anélkül, hogy végigmennénk egyenként a dalokon, elég annyit megállapítani, tizenkettőből legalább hét-nyolc slágernek minősül, ami kevés, ebben a műfajban mozgó kiadványról volt elmondható az elmúlt években. A fent említett negatívumok levonása után tehát nyugodtan summázhatunk úgy: a Not Broken az átlagot meghaladó teljesítmény, amin persze bőven lehet még csiszolni, de a jó dalok kárpótolnak mindenért.
7/10