Valószínűleg az utóbbi évek egyik legötletesebb névválasztása köthető az Alexisonfire énekes-gitárosa, Dallas Green nevéhez, aki mindössze el akarta kerülni azt a helyzetet, hogy szóló lemezeinek borítóján explicite jelenjen meg a polgári neve. Kíváncsi lennék, hogy milyen megoldáshoz folyamodott volna, ha netalántán mondjuk a „George” nevet kapja a keresztségben.
Habár a szélesen értelmezett hardcore szintéren nem ritka, hogy egy zenekar emblematikus figurája akusztikus projektezésre adja a fejét (talán elégendőnek bizonyulhat csak Mike Kinsella vagy Walter Schreifels nevét citálnom), a C&C-hoz fogható elismertség azért nem jellemző, az pedig már egyenesen ritkaságszámba megy, hogy egy efféle kezdeményezés már az anyazenekar népszerűségi indexét verdesse – egyelőre úgy tűnik, hogy csupán alulról. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ennek valószínűsége erős, pozitív korrelációt mutat ama bizonyos fehér holló megjelenésének lehetőségével; és bár az Alexisonfire rajongótábora korántsem áll fedésben a C&C-éval, nem is komplementere annak, így megsüvegelendő az eddig elért teljesítmény. Amennyiben valakinek volt szerencséje a Sometimes című, debütáló korong szenzitív dalaihoz, az jó esetben nem csodálkozik azon, hogy az ott hallható dalokkal hősünk osztatlan sikert aratott olyan körökben is, amelyeket nem éppen a puritán hangszerelésű, érzelmes zenék feltétlen szeretete jellemez. Mindez azzal magyarázható, hogy Dallas őszinte hangvételű szerzeményei olyan hétköznapi érzéseket fejeznek ki, amiket szinte bárki a sajátjának érezhet – kortól, nemtől függetlenül. A szövegvilág egyszerű gondolatközlése, illetve az elragadó melódiák könnyen megtalálták az utat potenciális közönséghez; mindez persze semmit sem ért volna, ha Dallas nem rendelkezne olyan kristálytiszta hanggal (és személyiséggel), ami az egész produkciót hihetővé teszi.
A 2008-as Bring Me Your Love megőrizte elődje értékeit, de hozzácsapott egy nagy adag folk hatást is; ezzel együtt a színvonal nem esett egy hangyabokányit sem. A Little Hell megjelenését megelőző nyilatkozatok szintén változásokra engedtek következtetni. Ennek értelmében egy kicsit tempósabb, hangszerelésében pedig változatosabb albumra lehetett számítani. Nos, arra nyilván senki sem gondolt, hogy a C&C átmegy Foxy Shazambe, de arra már valószínűleg sokkal többen, hogy olyan megoldásokat hallanak majd, amelyek – habitustól függően – napokig, hetekig vagy akár még ennél is hosszabb ideig is motoszkálnak a fejekben. Ugyan valóban gazdagabb lett az instrumentális részleg (dobok, zongora, etc.), ám ezzel párhuzamosan egyhangúbb is lett a produkció. Helyenként olyan érzése van az embernek, mintha az eddig kukázásra került ötletek újrahasznosítására került volna sor.
Pedig jól indul a lemez, a másodikként érkező Natural Disaster és a címadó is az előzetesen ígért, tempósabb szerzemények sorát gyarapítja – előbbi kifejezetten ritmusos szerzemény. Az már itt nyilvánvalóvá válik, hogy a Bring Me Your Love folkja kiesett a pikszisből, helyette érkezett egy adag blues és némi indie hatás. Utóbbira jó példa a slágeres refréndallammal rendelkező Fragile Bird, ami első előzetesként azért furcsán hatott; szerencsére a lemez egészére nem ez a jellemző, és továbbra is a „hagyományosabb” felfogásban fogant tételek vannak túlsúlyban. Példaként felhozható a The Grand Optimist vagy az O’ Sister; utóbbi az egyik személyes kedvencem a lemezről, szerintem ezekből a megkapó, melankolikus szerzeményekből kellett volna több, ugyanis a korong többi dalát tekintve hiányzik az átütőerő. Először azt gondoltam, hogy én hallgatom kellő figyelem nélkül a lemezt, de aztán rájöttem, hogy a dalok többségében nincs ott az a korábbi tűz, ami a lélekkel teli melódiákat igazán elragadóvá tették. Ugyan Dallas hangja továbbra is unikális érték, a szövegei is emberközeliek, de ez a dalcsokor kifejezetten szürke összképet tud csak felmutatni, mellőzve az isteni szikrához hasonlatos ihletettségű magaslati pontokat. Azért azt fontos kiemelnem, hogy a Little Hell egyáltalán nem rossz lemez, csupán arról van szó, hogy az előzmények ismeretében többet várt volna az ember, mint egy háttérben jól elfutó produkciót. A korábbi daloknak ugyanis pont az volt az erőssége, amiből az újak krónikus hiányt mutatnak: megragadta a figyelmet, hatást gyakorolt és szórakoztatott – egy szál gitárral.
6,5/10