Klayton, vagy anyakönyvezett nevén Albert Scott, nem egy kézlegyintéssel elintézhető jelenség. Hiába tűnik úgy, hogy a Celldweller, ami tulajdonképpen ekvivalens Klaytonnal, nem jelentetett meg „normális” sorlemezt 2003 óta, az elmúlt évek nem éppen semmittevéssel teltek, aminek tucatnyi, jórészt talán felesleges remixekkel telepakolt vagy éppen instrumentális kiadvány; egy saját, szinte kizárólag egyféle zenei szegmensre koncentráló kiadó (FiXT) és temérdek, nehezen számon tartható produceri, illetve egyéb jellegű közreműködés volt a hozadéka. Ha ehhez hozzávesszük, hogy jelen cikk tárgya éppenséggel három éven keresztül, 2009 és 2012 között „folyamatosan jelent meg” – és persze készült instrumentális verzió is, no és ne feledkezzünk meg az idén tavasszal a boltok polcaira kerülő Live Upon a Blackstar DVD-ről sem -, akkor meglehetősen kusza, a leüthető karakterkorlátot nehezen tűrő életpálya rajzolódik ki előttünk.
Ha valaki még nem találkozott volna a fenti nevekkel: ugyanolyan egyszemélyes produkcióról beszélhetünk, mint például Trent Reznor és a NIN esetében, azaz a Celldweller nem más, mint Klayton fejében megszülető ötletek hiánytalan megvalósulása, ahol a Reznorral történő párhuzam megvonása utóbbi jelentette erős inspiráció okán is magától értetődően adódik. Mindamellett hasonlatként olyan, éppen a FiXT gondozásában megjelenő produkciók is felhozhatók, mint például a Breat Autrey által kreált Blue Stahli vagy az utóbbi lemezével kicsit az Innerpartysystem-et idéző I Will Never Be The Same. Talán nem meglepő mindezek után, hogy a Wish Upon a Blackstar hanganyaga nehezen kényszeríthető bele egyetlen skatulyába, hiszen szinte azonos arányban keveredik benne a modern metál agresszivitása, a különböző elektronikus irányzatok (pl. a drum and bass vagy a trance) hektikus lüktetése, de a fülbemászó énekdallamok révén mégis olyan érzése van az embernek, mintha egy módfelett fogós, mainstream (rock)banda dalai omlanának rá a hangfalakból (elég csak meghallgatni a The Lucky One-t). Klayton mindemellett mániákusan integrál a Celldweller hangzásvilágába bármit, amit a kortárs áramlatok a felszínre dobnak; így volt ez anno a self-titled erősen nu metal ízű riffjei, illetve így van most, a vastag (mostanság szinte csak szitokszóként előforduló) dubstep hatások esetében is. Persze ez nem valami rögeszmés ráncfelvarrási folyamat, ami általában csak nevetségesebbé teszi a delikvenst, mint a pőre valóság kendőzetlen felvállalása, már a korong esszenciájaként is kezelhető, azt valójában is megnyitó Unshakeable ügyes tördelésein is hallható, hogy az a kaleidoszkópszerű stílus-kavalkád, ami a self-titled világánál is erősebben jellemzi ezt a tizenhat dalt, nem billen ki a végig ügyesen fenntartott egyensúlyi állapotból. Ha valami frappánsnak kevéssé nevezhető, de lakonikus leírást kellene adnom, akkor azt mondanám, hogy a Wish Upon a Blackstar olyan, mint egy dögössé varázsolt, seggrázós NIN, ami csak látszólag akarja magát komolyan venni. Tehát nyilvánvalóan nem ez a XXI. század The Downward Spiral-ja, de piszkosul szórakoztató, annyi szent.
Ami a bevezetőben már pedzegetett marketinget illeti, az album felvezetése sem lett éppenséggel elaprózva: gyakorlatilag öt fejezetre (Chapter 01-05) osztható, amely során nyolc dal látott napvilágot, így a majd’ 75 perces produkció több mint fele már ismert volt a Chapter 05, avagy a komplett anyag kiadása előtt. Egy ilyen hosszú lemez esetén elengedhetetlen a kiemelkedő változatosság a figyelem fenntartásához, ezzel pedig nincs is gond, hiszen a rengeteg apróság, illetve effekt miatt nem találunk két egyforma számot, a sokszínű magaslati pontok egyenletesen kerültek elosztásra, ugyanakkor utóbbiak ismeretében érthetővé válik, miért is telt el ennyi idő a Chapter 01 és a végső megjelenés között: a korábban már említett Unshakeable-t leszámítva az ötödik szakasz dalai a legkevésbé emlékezetesek. A self-titled hangzásához leginkább az Eon, a Wish Upon’ legkeményebb tétele esik közel; a kezdő riff valami olyasmi, ami például az Anger Denial Acceptance-t is nyithatta volna (kár, hogy nem így történt), ellenben olyan ipari nyersességgel, amit többek közt a One Good Reason vagy a lemez nélküli Shapeshifter képviseltek, itt nem találkozhatunk. Nem úgy burkolt vallásos utalásokkal a szövegek esetében (pl. Unshakeable; Blackstar; Against The Tide), ami kevéssé nevezhető meglepőnek - ismerve Klayton szigorú keresztény neveltetését. Összességében elmondható, a Wish Upon a Blackstar úgy képes különböző műfajok olvasztótégelyeként funkcionálni, hogy nem válik szélsőségesen rapszodikussá, fogóssága ellenére sem érezhető rajta hatásvadász mesterkéltség, így pedig egyaránt alkalmas arra, hogy mind az elektronikus, mind pedig a gitáralapú zenék kedvelőit megszólítsa. Szó sincs róla, hogy hibátlan alkotás lenne, ráadásul bőven átlag feletti játékideje sem éppen a könnyen emészthetőséget szolgálja, ugyanakkor sokszínűsége révén mindenféleképpen kiemelkedik az idei év megjelenései közül.
8,5/10