Vérfagyasztóan hangzanak a Dillinger Escape Plan vokáljai zene nélkül

Belegondoltál valaha is, hogy vajon milyen lehet egy The Dillinger Escape Plan-számból kivenni Greg Puciato énekét, és csak azt hallgatni? A Revolver magazin belegondolt, aztán szépen el is kérte az épp az utolsó búcsúkoncertjeire készülő zenekartól az utolsó lemez teljesen teljesen háborodott nyitódalának, a Limerent Death-nek az éneksávjait, és közzé is tette azokat mindenki számára. Sőt, a felvételek mellé még egy interjút is készítettek Puciatóval a szöveg- és vokálírási módszereiről, meg konkrétan magáról a dalról. Erősen ajánljuk elolvasni az eredeti anyagot, de a legérdekesebb részeket most át is vesszük belőle, a dal után jönnek.

A frontember így mesél a dalok meghallgatástól az írásig vezető útról:

Nincs egy konkrét út – egyes dolgok nagyon gyorsan megvannak, más dolgokkal meg szöszölni kell, sorról-sorra. Néha elkapom a fonalat és egyszerre csomó minden kijön belőlem, máskor meg elakadok és később kell folytatnom. Általában két dolgot teszek: amikor legelőször hallok egy dalt, rögtönzök rá pár tagolást és dallamot, utána végigmegyek rajta még egyszer, majd egy időre félrerakom. Ezután rengetegszer meghallgatom a dalt, újra meg újra, több százszor, különböző helyzetekben, amíg be nem épül a tudatalattimba. Onnantól folyton ott kering az agyamban, bármit is csinálok éppen. Ilyenkor szokott jönni valamiféle áttörés. Ez bármikor megtörténhet, reggel amikor felébredek, vezetés közben, az éjszaka közepén, egy utcasarkon egy Uberre várva, bármikor. Ha ez az áttörés megvan, ami lehet akár csak egyetlen sornyi szöveg is, onnantól elkaptam a fonal végét és tudok mibe kapaszkodni, úgymond. Innentől általában elég gyorsan megvagyok.

Először általában a tagolások, a ritmusok, a dallamok vannak meg, vagy valami körülbelüli elképzelés, hogy ezek milyenek lesznek. Inkább egy laza vázlat, nem pedig egy alaposan kidolgozott dialógus. Néha az elejétől a végéig sikerül végigírni egy dalt, egy tagolás/szöveg kombó szüléssel. Ilyen volt a One of Us Is the Killer, ilyen volt a Black Queennél a The End Where We Start, ilyen volt a Dissociation, ilyen volt a Milk Lizard. Ez mindig tök jó érzés, de nagyon ritka. De általában még ha nem is írom meg az egész dalt, akkor is megírok, ahogy mondtam, egy random sort, ami aztán kulcsfontosságú lesz.

A tavalyi Dissociation lemeznél pedig pontosan a Limerent Death írásakor született meg ez a kulcsfontosságú sor:

Az utolsó DEP-lemezen a nagy “Úristen!” rádöbbenés ennek a dalnak a végén volt, az “I gave you everything you wanted, you were everything to me” sor. Hirtelen felébredtem alvás közben, és ott keringett a levegőben, szóval gyorsan fel is írtam az iPhone-omba, mielőtt elfelejtettem volna, aztán amikor később leültem írni, ez a sor volt a kulcs a dal többi részéhez, igazából a lemez sok más részéhez is. Egyszerűen baromi erős hatással volt rám. Egy rettentő erős töltetű sor, amellett, hogy fonetikusan nagyon folyékony is. Rengeteg minden összegződik benne. Harag, szomorúság, frusztráció, elkeseredettség, neheztelés, csalódás, veszteség.

A dal vége felé Puciato teljesen kikel magából, és ezt a részt a stúdióban is egyetlenegyszer nyomta csak fel, ezt az egy felvételt halljuk a lemezen is. A Revolver kérdésére, hogy perfekcionista-e, vagy hisz a hibák szépségében, az énekes azt mondja, az előbbi:

Perfekcionista vagyok, de ennyi idő után már felismerem, hogy melyik hibák a jó hibák, azok, amelyeknek személyiségük és karakterük van, és melyikek a ronda hibák, amelyeket lustaság lenne nem belátni. A 2:42 és 3:56 közötti rész egyetlen felvétel, egy sima SM-58 egy 1176-on keresztül, ha esetleg valakit érdekel vagy ért az ilyesmihez. Ez volt a legutolsó dolog, amit felvettünk a lemezhez. A legvégére akartam hagyni, mert azt akartam, hogy fel legyen véve egy teljesen őszinte érzelmi ördögűzés. Azt akartam érezni, hogy egy tűzgolyóvá változok. Hogy ezután semmi ne maradjon bennem. Első nekifutás volt, és a végére a földön feküdtem, majdnem ájultan, csukott szemmel próbáltam enyhíteni a duzzadó migrénhullámokat, mindenfelé félig hányással kevert ragacsos nyálcsíkokat hagytam magam után. Egy pillanatnyi csend után Steve [Evetts, a zenekar állandó producere] nevetve beleszólt a visszajelző mikrofonba: “Megpróbálod még egyszer?”, én meg csak annyit tudtam krákogni, hogy “áh, ennyi”, és ezzel be is fejeztük a lemezt. Ez a rész volt a legutolsó cseppek kifacsarása.

Greg az eredeti cikkben bővebben is mesél a Evettsszel közös sok évnyi munkáról, illetve hogy hogyan lehet rengeteg különböző énekstílust belesűríteni egyetlen dalba, és hogyan találja meg, hogy mikor melyik stílus fog a legjobban működni. Tényleg nagyon érdekes anyag, menjetek rá!