2017. június 6.
Az angol Independent a napokban lehozott egy interjút a Korn énekesével, Jonathan Davisszel, ami igazából nem is egy konkrét kérdés-válasz szerkezetű beszélgetés, sokkal inkább egy átfogó életműcikk Bakersfield önjelölt fekete bárányainak pályafutásáról, amiben a frontember rövid történetekkel kommentálja az egyes korszakokat és epizódokat. A cikkben Jon többek között azt is kifejti, hogy a zenekar melyik lemezére a legbüszkébb mai fejjel, és hogy melyik volt az az anyag, amit visszanézve már egy ballépésnek tart.
Az énekes szerint az életmű ékköve a 2002-es Untouchables album, amiről így mesélt:
Az Untouchables lemezre vagyok a legbüszkébb. Még mindig úgy gondolom, hogy úgy szól, mint egy heavy metalos Asia.
– jegyezte meg, utalva ezzel a híres ’80-as évekbeli angol progrock-szupergruppra.
Ugyanolyan kaliberű rajta a produceri munka hangminőség tekintetében. Rengeteg pénzt költöttünk arra a lemezre, és két évünkbe telt megcsinálni. Emlékszem, csak a dobhangzások próbálgatásával elment egy hónap. Michael Beinhorn az örökös kedvenc producerem, nagyszerű füle van és nem fél megmondani, ha szar vagy. Volt olyan, hogy felénekeltem valamit abban a hitben, hogy ennél jobban már nem mehet, ő meg közölte, hogy menjek haza, mert szerinte nem volt rendben a hangom. Ilyenkor rohadt mérges voltam rá, de nagyon szeretem. Rengeteg munka volt. Ha megtalálom hozzá az anyagot, akkor össze fogok rakni egy dokumentumfilmet arról a lemezről, mert egy egyszeri és megismételhetetlen dolog volt.
A másik véglet pedig a 2010-es Korn III: Remember Who You Are. Ugye ez volt az a lemez, amikor a Korn újra összeállt a korai lemezeiket is felügyelő Ross Robinson producerrel, és megpróbálták újra felvenni azt a bizonyos kilencvenes évek közepi sötét, sivár hangulatvilágot – és Jon szerint épp ez az, amit nem kellett volna:
Szerintem sokkal jobb album is lehetett volna, ha Ross nem lett volna olyan kurva kemény velünk, és hagyta volna, hogy egy kicsit szórakozzunk. Volt egy szám, [az Are You Ready to Live?], amit arról írtam, amikor a feleségem gyógyszerfüggő volt. Ross meg fogta magát és a tudtom nélkül felhívta őt, behívta a stúdióba, és neki kellett elénekelnem! Szándékosan ilyeneket csinál az emberrel, hogy kihozza belőlük az ilyen performanszokat. Direkt azt akarja, hogy megháborodj és kibukjanak belőled az érzelmek. Értem, hogy ezt miért csinálja, de nem akarok ebben részt venni most, hogy már túl vagyok a dolgokon. Szeretem őt, tisztelem őt, elképesztőnek tartom, tényleg ő az egyik utolsó nagy lemezproducer, de az a lemez nekem erőltetettnek hangzik, és egy olyan sötét helyre vitt vissza, ahova nem akartam visszamenni. Szerintem az, hogy az előrelépés helyett hátrafelé tettünk egy lépést, talán a legnagyobb hiba volt, amit elkövethettünk a zenekarral.
Érdekességként megjegyeznénk, hogy pár éve, a The Path of Totality megjelenése után a Noisey már csinált Jonnal egy „rangsorold a lemezeid” cikket, amiben az énekes sem az első, sem az utolsó helyre nem a most említett lemezeket tette: az Untouchables azon a listán a második volt, a Remember pedig az utolsó előtti, ugyanakkor alapvetően mindkettőről ugyanezeket a dolgokat mondta el akkor is. Érdemes amúgy azt a cikket is elolvasni, érdekes sztorik vannak benne az összes albumról.
Nálatok mi volt a csúcs és a mélypont?
