#Hírek
április 19.
2013. március 17.
Az elmúlt héten a tél még egyszer utoljára lecsapott hazánkra, a most érkező tavasz így viszont annál nagyobb öröm lehet mindenki számára. Habár minden bizonnyal véletlenül, de talán pont emiatt is gyűlt össze annyi friss mozgókép a tizenegyedik héten: a három év után új lemezzel jelentkező Volbeat betekintést enged az új dalok közé friss klipje által, ahogy hasonló volt a célja a tizenhárom éve minket új nagylemez híján hagyó Suicidal Tendencies-nek, a hazai Subliminal Mergernek, a nemsokára ismét hazánkba érkező Ressurretionnek, és nem utolsó sorban a dekoratív hölgyek által vezetett The Letter Blacknek és a Tonight Alive-nak. Közben Daniel Tompkins egy dal erejéig összeállt Jon Gomm-mal, korunk egyik legizgalmasabb gitártehetségével, az Our Last Night pedig a metal zenekarok legjobb Adele feldolgozásával igyekezte felfokozni maga körül a kedélyeket. Eseményeknek tehát nem voltunk híján. A teljes lista a következő: Subliminal Merger, Volbeat, Ektomorf, Mumford & Sons, Jon Gomm & Daniel Tompkins, Tear Out the Heart, Nothing, House Vs. Hurricane, Awaken the Empire, Tonight Alive, Odessa, Mallory Knox, SynchrOnring, The Letter Black, Suicidal Tendencies, Óriás, Morningkill, The Story So Far, NightShade, Iced Earth, The Amenta, Just Four, Oceans Ate Alaska, Resurrection, Hate, Junkies, Our Last Night. Ezúttal neked kik az eheti videoklip kedvenceid?
Dal. Defiler – Cryomancer. Breakdown. Breakdown. Dubstep. Dubstep. Breakdown és dubstep. Breakdown és dubstep. Lágy gitártéma, lágy elektronika, hörgés. 1.0 metalcore. Refrén tiszta énekkel. Lágy rész. 1.0 metalcore. Refrén tiszta énekkel. Refrén üvöltéssel. Elektronikus betét. Rapbetét. 1.0 metalcore. Klip. Defiler – Cryomancer. Köpés. Breakdown koreográfia. A dubstepes srác intenzíven próbálja megvakarni a hátát. Egy csomó srác egyedül harlemsékezik. Kung-fu. Breaktánc. Exercise Book Ferike. Szélmalom. Szélmalom. Hollandia? A gitáros Alex Erian. Ja mégsem. Az énekes eltapos egy bogarat. Még mindig kung-fu. Az énekes büszke a taposásra. A másik gitáros a Replika bőgőse. Ja mégsem. További bogarak halála. További láthatatlan emberek arconvágása. Az a hát még mindig viszket. A dubstepes srác a mellkasát veri. Az énekes szereti tornából a krisztusfüggést, de talajon. Egy ikerpár a levegőben akar úszni. Valaki szóljon nekik, hogy nem fog menni. A gitáros észrevesz egy bogarat a plafonon. Megrázza a fejét, mégsem az volt. A dubstepes srácnak rohama van. Most már a gyomrát fogja. Nagy együtt harlemsékezés, underground capoeira bemutató. Ugyanezek 2:45-ig. MOSHMADÁR. Még mindig MOSHMADÁR, az eszmei értéke egy Emmure DVD. A moshmadár olyan rideg, hogy gitáros Alex Erian felteszi a kapucniját, és előveszi másik hangszerét, egy trombitát. Kórusrap. Őrült pantomimezés. Nagy hajlongások 3:30-ig. MOSHMADÁR. A harlemsékeseket egy darázs zavarja meg, vad hadonászás, biztos allergiásak. Vége. (JÁ)
Meglepő fordulat az élettől, hogy a többnyire a bulidalairól ismert Volbeattól kapjuk a hét legmeghatóbb videoklipjét, ahogy az is, hogy egy Volbeat video a hét legjobban sikerült darabja, pedig ez a helyzet: a dán banda ötödik lemeze április 9-én fut be, és egy középtempós, viszonylag ártalmatlan dal, a Cape Of Our Hero kapott egy remek klipet, amelyben azt látjuk, hogy mit jelent egy kissrácnak a képregények és szuperhősök világa akkor, mikor az apját elszólítja a háború. Semmi váratlan nincs benne, de aranyosan és profin van megcsinálva, akár egy sírós Christina Aguilera slágerhez is illene a színvonala, és a dal sem rossz. (JÁ)
Signature gitár, fehér háttér előtt feketébe öltözött, hosszú hajú emberek: mi más kéne még egy jó imidzskliphez? Így gondolhatta hazánk leghíresebb metalzenésze, és így születhetett meg az új Ektomorf videó. Mivel a klipről bővebben nem lehet, ezért beszéljünk a lemezről és a dalról: a legutóbbi, Black Flag című albumon (melyről itt írtuk le, amit le kellet írni) sem bírták maguk mögött hagyni a tribal/thrash skatulyát, ami már a címadó nóta első perce után nyilvánvaló. A zenekar vérprofi, de a műfaj sajnos lerágott csont, főleg, ha egy banda nem is nagyon akar újításokkal próbálkozni. (BG)
A bluegrass elemeket indie-vel keverő Mumford & Sons népszerűsége napról-napra exponenciálisan növekszik és nem úgy látszik, mintha a folyamat apadni akarna. Pont erről tesz tanúbizonyságot a múlt heti telt házas budapesti koncert, illetve a most megjelent harmadik sláger a tavaly megjelent Babel lemezről. A Whispers In The Dark egyszerre négy szálon, a négy tag külön történetét meséli el: hogyan jutnak el a koncertterembe, ahol már egy óriási tömeg várja őket. A két és fél perc után összekapcsolódó eseménysorozatok miatt négyszer biztosan ajánlott megnézni, egészen addig míg fel nem tűnik az a bizonyos nagy szürke ajtó. A zenekar két korábbi klipje az alábbi linkeken érhető el: I Will Wait, Lover of the Light. (BK)
Daniel Tompkins nevével bizonyára rengetegszer találkozhattatok már az utóbbi évek során– és talán egyike is azon zenészek szűk táborának, akik megérdemlik az ilyen gyakran előforduló kellemes hangvételű említéseket. A TesseracT egykori énekese sajnálatos kilépése óta egy percet sem töltött ölbe tett kézzel: jelenleg az In Colour, a Skyharbor, a White Moth Black Butterfly és az Absent Hearts kötelékében tevékenykedik. Jon Gomm neve már valamivel kevésbé csenghet ismerősen, ugyanis a gitárművész úriember főként a lágyabb vizeken mozog otthonosan. Andy McKee és Prestor Reed oldalán klasszikus és akusztikus szerzeményeivel járul hozzá a világ zenei egyensúlyához. A két brit zenész most egy közös feldolgozással állt ki a nagyérdemű elé, melyben Chaka Khan ’Ain’t Nobody’ című klasszikusát formálták a saját szájízük szerint. Nektek hogy tetszik az eredmény? (FB)
A Victory Records gyárából legújabban kigördülő banda, a Tear Out The Heart is úgy gondolta, hogy megfilmesíti egyik nótáját a sok közül, amely a napokban megjelenő Violence című nagylemezen lesz majd hallható. A srácok sok sminkkel, vérszegény, kastélyszerű környezettel és borzalmas jelmezekkel/effektekkel próbálták feltornázni a „creepy-faktort”, amely ugyan csak a műanyag scene lány miatt nem esik bele a nézhetetlen kategóriába, de így sem válik olyan unalmassá, mint ha mondjuk épp a réten táncolós figurát választották volna. (JB)
Ha az A389 Records egy új csapatot szerződtet, akkor a sötét, zajos, extravagáns hangzások szerelmesei egész biztosan lázba jönnek, elvégre egy olyan csapatokat gondozó kiadóról van szó, mint a Full of Hell, aHomewrecker, a Masakari,a Xibalba vagy épp a Young and in the Way. A philadelphiai Nothing egy új-keletű poszt-rock csapat, akiknek felemelő zenéje és a hozzáilleszkedő letargikus videója tökéletesen testesíti meg azt a kettőséget, amire az A389-nek szükséges van. (BK)
A kezdetben hallható kellemes szintetizátoros emocore-ja után nagy nehezen összeizzadt egy újabb nagylemezt az ausztrál House vs. Hurricane is Crooked Teeth címmel, amelyen ahelyett, hogy zenéltek volna, inkább csak megmutatták a „nullanullázós” breakdownok és riffek végeláthatatlan kombinációit. Aztán kiválasztottak egy random dalt, kimentek a legközelebbi gyártelephez zenélni, majd felvették kamerára abban a reményben, hogy nem kapunk ingert az első perc után, hogy másik dal és/vagy klip után nézzünk. Bármelyik másik után. (JB)
Nehezen fogadták az Awaken The Empire puszta létezését is a Century Media rajongói, miután a kiadó leigazolta a kaliforniai bandát. A döntés valóban érdekesnek tűnik, miután a honlapjukon óriási betűmérettel állítják magukról, hogy ők a „világ első számú metál kiadója”, ám jobban körülnézve (pl. Sumerian) láthatjuk, hogy nem szokatlan az, ha a döngölések közé egy kis slágert is akarnak csöpögtetni a fejesek, hiszen hihetetlen módon abból is jön a pénz. Az Awaken The Empire tagjai pedig akárhogy is tagadjuk, tudnak jó rockslágereket írni, amelyet a Rise And Fall című nótához készült klipben remekül láthatunk/hallhatunk. Ha lehetőségünk van, inkább csak hallgassuk. (JB)
A Tonight Alive esetében beszélnünk kell egy olyan tulajdonságról, amelyet úgy hívunk, hogy valami viszonylagosan vagy esetleg teljesen, de attraktív. Az olyan csaj vezette bandáknál, mint az ausztrál Tonight Alive is fontos felmérni, hogy miben is lakozik egy ilyen zenekar sikere, hiszen az olyan panel- és prototípustengerben, mint amelyben a megboldogult Hey Monday, We Are The In Crowd, Darling Parade stb. diktálták/diktálják az iramot a legfontosabb húzótényező a frontember megnyerő külseje, attitűdje (természetesen a kellemes orgánum mellett), amelyekkel azonosulni tudunk. A Breakdown videójában ezt a rendező pontosan tudta, így az arcunkba tolja Jenna McDougallt, és ezzel eladja nekünk a videót és még talán a számot is, hiába gyenguska (de aranyos és szerethető) az egész. Ezt az idilli képet gondoltuk addig, ameddig meg nem jelent Benji Madden, aki rajta van egy képzeletbeli halállistán a zeneipar tönkretételének részleges hozzájárulásáért. Így már sajnos sokkal rosszabb az összkép. (BB)
A brit Odessa egy viszonylag frissnek mondható metalcore formáció, ám új utak keresése helyett inkább a jól bevált megoldások tökéletes vegyítésével próbálnak sikereket elérni. Pattogó ritmusok, dünnyögő breakdownok, ide-oda futkosó, elveszett lelkű lányalak a klipben, de a szerzemény érzelmi csúcspontján még a tiszta énektől sem riadtak vissza. A kérdés már csak az, Nektek mennyire nyeri el a tetszéseteket ez a jól bejáratott felépítés? (FB)
A Mallory Knox bemutatkozó albuma a hangzásuk elődjeivel ellentétben rögtön a rockslágereket hozta, nem is rosszakat, és amilyen tempóban forgatják a klipeket és nő népszerűségük, a következő lemezükkel ott lesznek a Young Guns és a We Are the Ocean mellett az ismertségüket tekintve. A Beggars klipjében a Mechanikus narancs c. Kubrick-film (ill. Burgess-könyv) főszereplőinek öltöznek be, ami elsőre nagyon rossz ötletnek tűnik, mivel ők meglehetősen langyos rockzenét játszanak, Alex és haverjai pedig körülbelül olyan szintű rémálomnak számítanak, amihez az Integrity illene, de a klip fordulata valamelyest megmenti a helyzetet. Ugyan nem mondanánk a „ne a külső alapján ítélj” üzenetet túl eredetinek, de azért így is jól sikerült a video. (JÁ)
A fővárosi SynchrOnring is egy olyan csapat, akiknek a nevét felvenném azon hazai csapatok listájára, amit azoknak az egyéneknek mutogatnék előszeretettel, akik folyton arról panaszkodnak, hogy itthon nincsenek jó csapatok. A faszt nincsenek. Nagyon sok van, csak senki nem ismeri őket, míg felejthető produkciók folynak egész nap a csapból is. A srácok tavalyi nagylemezéről érkezett meg most a második klip, a Heroic Salvage című dalra, mely a kortárs tánc és a művészi beállítások kedvelői számára jelenthet igazi katarzist. (BK)
Bár a Tooth&Nail Records nagy reményeket fűzött a The Letter Black-hez – hiszen ők is ki akarták termelni a saját kis Flyleaf-üket – , nem hozta teljesen azt a csapat, amit vártak tőlük. Pedig a legtöbb bandával ellentétben ők nem csak arra építették sikerüket, hogy csinos énekesnővel pózolva eladják az összes lemezt, hanem kisebb-nagyobb sikerrel megpróbáltak fülbemászó nótákat is írni. Mindenesetre a lehetőséget ismét megkapták, így három év után új lemezzel lep meg minket a csapat, amelynek a címe egyelőre ismeretlen, de a The Only One biztosan hallható lesz rajta. A klip 80%-ában a persze Sarah-t láthatjuk, mert valószínűleg ők sem akarják már úszni hagyni a bandában levő extra „potenciált”. (JB)
Nem vagyunk benne biztosak, hogy a világnak szüksége van egy újabb Suicidal Tendencies nagylemezre, de ezt majd a cycók eldöntik. A Cyco Style-hoz forgatott klip amúgy döbbenetes korai ’90-es évek hangulattal bír, a rács mögött zenélés, az extázisban lévő brazil közönség és a dobok mögött ülő Biggie Eric Moore lazán elviszik a klipet, bár nyilván minden ST klip szerethető, amiben Mike Muir a kép felét eltakarva, félőrülten nyomja a vakert a kamerának. (JÁ)
Az Óriás zenekar ritkán jelentkezik rossz klippel, rossz dallal meg még ritkábban, és a Helyet tudni sem ront a statisztikán: ismét bizonyítja, hogy van itthon igényes alternatív rockzene, és a klippel sincsen gond, bár nem lett Fát dönteni vagy Az egyikben ott típusú királyság. Akár történhetne is benne valami, de végül csak nem, és nem találunk magyarázatot arra sem, mit keresett Forrest Gump (magyar hangja: Egyedi Péter) Budapesten. Ja, áprilisban pedig új lemez jön, úgyhogy izgatott várakozás legyen úrrá az Égen s a Földön! (BG)
A miskolci Morningkill friss videó felvétele kapcsán az első, ami sokkal inkább szembetűnik az a kellően minőségi hangzás. Miért? Nekem volt szerencsém ezeket a teljesen őrült srácokat látni már élőben és azt kell, hogy mondjam ennél sokkal élhetőbben szólaltak meg, mindamellett, hogy a színpadon teljesen elmebetegek módjára zenéltek. A False Dreams klipje pár jó ötletet leszámítva azonban még túlságosan is kezdetleges, de kellő kitartással és egy minőségibb felvétellel ebből még bármi kisülhet. Én kíváncsian várom. (BK)
A The Story So Far azon zenekarok közé tartozik, amelyek még mindig felhívják a figyelmünket arra, hogy a sokak által lesajnált pop-punkban is megvan a kellő kakaó ahhoz, hogy létjogosult műfajként kezeljük. Ugyan nagyon jó dolognak tartjuk, hogy a TSTF – egyelőre – megmaradt underground sztárzenekarnak, de nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy mennyivel szívesebben néznénk meg őket a Hopeless rosterében, mint a (tavaly ugyan félelmetesen erősítő) Pure Noise-éban. Az Empty Space a friss lemez egyik legjobb dala, éppen ezért szívesebben néztünk volna hozzá egy nagyobb költségvetésű videót történettel és jobb operatőri munkával, hiszen egy háromperces youtube koncertvideóban sem történik kevesebb, mint az Empty Space múltheti With the Punches-ra emlékeztető videójában. Kiadóváltást sürgetünk, a zenekar neve már szinte önmagában garantált a sikerre. (BB)
A feltörekvő Bullet Tooth Records gondozásában érkezik a Nightshade legújabb nagylemeze, mely felett már az a Jason Suceof fog felvigyázni, aki a Whitchapel hangzásért is felel. Erről kaptunk most egy ízelítőt a Betrayal világmegváltó klipjében, ahol a rendőri erőszakra és a politikai korrupcióra igyekszenek felhívni a figyelmet a rendkívül fiatal tagok. A kellően izgalmas zene mellé pedig a videó is jól sikerült és egy meglehetősen komoly csapat érzetét kelti. Meglátjuk! (BK)
Live In Ancient Kourion címmel jelenik meg a heavy / thrash / power metal elemekkel operáló klasszikus csapat, az Iced Earth új DVD-je, melyhez meg is érkezett a 2011-es címadójának az élő klippel felturbózott változata. A Dystopia vonalán a zenekar idő közben pedig már az idén megjelenő új nagylemezére is készül, de addig is álljon is ciprusi koncert egyik izgalmas szelete. Csak klasszikus metal fejeknek! (BK)
Ugyan, ha a naptárra nézünk, azt láthatjuk, hogy beköszöntött a várva várt tavasz, az elmúlt napokban azonban a fél ország mégis a hó fogságában sínylődött. Ehhez a letaglózó élményhez nyújthat kellemes háttérzenét a The Amenta ’Teeth’ című szerzeménye: korrekt mennyiségű kicsavarodott pózból énekléssel, láncokba kapaszkodással és egy teherautónyi blast beattel. A csapat új nagylemeze, a Flesh Is Heir március 22-én kerül a boltok polcaira, így akinek felkeltette az érdeklődését az alábbi klip, hamarosan benevezhet a teljes korongra is. (FB)
A piliscsabai Just Four klipjével kapcsolatban az első gondolatom az volt, hogy „nahát, ők még léteznek?”, az utóbbi években ugyanis elég kevés infó jutott el hozzám a csapattal kapcsolatban. Ennek az lehet az oka, hogy a banda neve valahogy nem tudott úgy gyökeret verni a köztudatban, mint több más kortárs metalzenekaré. Ennek sok oka lehet, például, hogy a divatosabb metalcore-ról groove/thrash zenére álltak át, de a dalt végighallgatva is úgy tűnhet, hogy valami hiányzik. Nem találgatnék (pedig ötletem lenne), inkább megvárom a közelgő nagylemezt(!), de ha ti igen, a kommentek közt megtehetitek! (BG)
Nem szabad a „random metalcore-bandanév generátorral” sokat szórakozni, mert a végén olyan borzalmakat kaphat az ember, mint mondjuk az Oceans Ate Alaska. „Na nem baj, majd a zene jobb lesz” – gondolhatja szegény naiv ember, de legalábbis azt, hogy az a nóta jó lesz, aminek klipjére pénzt költenek, azonban bármilyen elkeserítő is, az első tíz másodperc után már hallottunk mindent, amit a banda képes nyújtani. Az erdőben éneklésért és házban zenélgetésért mínusz 1 pont, a néhány másodpercekre bevillantott, sprintelő kutyás snittek létjogosultsága pedig bekerül a Nagy Rejtélyek Könyvébe. (JB)
Térjünk a lényegre: a belga Ressurection tagjai modern metalcoreban utaznak. A 2008-ban alakult csapat azóta két EP-vel kedveskedett a zenéjük iránt fogékony közönségének, idén márciusban pedig jön a jól megérdemelt teljes értékű bemutatkozás is. Erről érkezett most a ’Chances’ című szerzemény, melyhez összeollózták az elmúlt időszak fellépéseiről készült felvételeket – mivel tavaly hazánkban két koncertet is adtak, így több honi helyszínt is észrevehetünk. Ráadásul, ha valaki annak idején lemaradt a bulikról, egy percig se búsuljon, ugyanis idén júliusban ismét Szegeden adnak koncertet. (FB)
Ha az ember nem emelkedik Behemoth szintű magasságokba, akkor a black metal közeli hangzások művelői számára a klipek szintjén a Hate új videója jelenthet csak kizárólag minőségi és nem túl költséges választást. Ellenkező esetben az biztosan rosszul fog elsülni és mindenki csak a fejét fogja majd. A szintén lengyel zenekar idén februárban jelentette meg legutóbbi Solarflesh című nagylemezét, mely joggal lehet majd űrkitöltő a honfitársak új albumáig. (BK)
A Junkies egykoron még a magyar punkzene egyik meghatározó alakja volt (olyan bandák mellett, mint az Alvin és a mókusok, Macskanadrág, Fürgerókalábak, HétköznaPI CSAlódások, Hatóságilag Tilos, Auróra stb.), azonban el kell könyvelnünk a tényt, hogy ahogy öregszik az ember úgy találja meg a megnyugvást végül inkább a rockzenében. A Junkies jelenlegi helyzetét jól jelzi, hogy a Mi van veled? Semmi?-ről másodiknak megfilmesített A szerelmedtől lettem ilyen a legjobb dal a lemezen, s talán nem nehéz megjósolni, hogy hamarosan örök pihenőre vonul a banda: a videó megtekintőjét elgondolkodtathatja a mozgóképen (főleg Szekeres András által) végigcipelt kereszt, szinte érezni, ahogy a srácok megjárják a golgotát. Ugyanakkor a videóban remek (a zenekar múltjára visszanézve remekül passzoló) színvilág és vágás található, néhol egészen ötletes megoldásokkal. Magyar viszonylatban pedig ez egy nagyon szerethető darab. (BB)
Néhány hete, az idei Oscar-gála legjobb betétdal kategóriájának győzteseként ünnepelhettük Adele ’Skyfall’ című szerzeményét – persze ez az eredmény azt hiszem senkinek sem jelenthetett túl nagy meglepetést. Ahogy az egy népszerű, és jelen esetben egyben kellemes populáris alkotás esetében lenni szokott, többen is arra adják a fejüket, hogy saját stílusukkal ötvözzék a már megszokott taktusokat. Ez alkalommal az Our Last Night gárdája próbált maradandót alkotni, – a közepén feltűnő, kissé erőltetett metalcore részlettől eltekintve – mondhatni meglehetősen sikeresen és minőségi formában tették mindezt. (FB)
