#Hírek
április 19.
2013. március 10.
Új vasárnap, friss klipözön. Ezúttal huszonegy vadonatúj videót szedtünk össze mindenki legnagyobb örömére az év tizedik hetéből, amelyek közül pont a hét legelején érkezett a legnagyobb szenzáció is: ez volt a Bring Me the Horizon vadonatúj slágere. A hagyományosabb hangzások kedvelőinek itt a death metal kedvenc Devourment, a zajkirály Steve Austin által vezetett Today Is The Day vagy a tegnapi napon koncertet adó Long Distance Calling friss klipje. A különlegesebbek között kell megemlítenünk az Escape The Fate albumfelvezető videóját, de az Adept nagy visszatérést is. A magyar csapatokat ezúttal a The [Hated] Tomorrow, a Hangovers és a Depresszió képviseli. A teljes lista a következő: Bring Me the Horizon, Devourment, As They Burn, Hangovers, Depresszió, Frank Turner, Mureau, Today Is The Day, Funeral For A Friend, Biffy Clyro, The [Hated] Tomorrow, With The Punches, Fall City Fall, Long Distance Calling, Escape The Fate, Alkaline Trio, Damnation Plan, Rolo Tomassi, Adept, The Used, Fit For a King. A ti listáitokat hozzászólásban várjuk! Neked ezen a héten kik voltak a kedvenceid?
A Bring Me the Horizon, valamint kiadója, az RCA számítása szerint a Sleepwalker klipjével tetőzött volna az új albummal kapcsolatos várakozás (ami reményeik szerint még másfél hónapig tartott volna), ehhez képest már egy ideje az egész világ a Sempiternalt hallgatja egy kellemetlen leaknek köszönhetően – nem volt mit tenni, azóta van stream és előrehozott megjelenés is. Azzal, hogy az egyik legtúlértékeltebb deathcore zenekarból hogy lett az új Linkin Park, hamarosan egy kritikában foglalkozunk majd, de addig sem az egyébként elég slágeres Sleepwalker videóját fogjuk nézni, mivel igazi blöffklip: álmos, és teljesen semmitmondó jelenetek törik meg a zenekarról készült felvételeket, nem nézhetetlen, de azért unalmas. (JÁ)
Nagyon sok ember nagyon sokat dolgozott a The [Hated] Tomorrow új videóján, és végre a kitartás és a beleölt pénz olyan hazai klipet eredményezett, amit élmény végignézni még akkor is, ha valaki nem szereti a pop-rock csapat zenéjét. Itt aztán nincs gagyi imidzsklip érzés: gyakorlatilag egy kisköltségvetésű hollywoodi film sokat eláruló trailerét látjuk profi operatőri munkával, akcióval, szerelemmel, történettel, igényes megvalósítással, slágeres zenével, és ahogy azt a Hollywood Hírügynökség is elmondta, árad belőle a filmezés iránti szeretet (ráadásul végre elmondhatjuk, hogy forgattak tavaly jó mozgóképet Budapesten – igen, Die Hard 5, ez neked szólt). Gratulálunk Derzsy András rendezőnek és a zenekarnak, és hozzátesszük, hogy a klipben felbukkan nagymenőként a Fish! énekese, Kovács Krisztián (illetve Fluor Tomi is), valamint hogy mennyivel jobb már ez, mint a Pure Love hasonló „akcióklip” próbálkozása. (JÁ)
A Relapse Records kötelékébe tartozó Devourment gárdáját a legtöbben talán csak szerethetően brutális és megfelelő mértékben groteszk death metal nagymestereiként tartják számon, teljes joggal persze. A négytagú csapat legutóbbi, februárban megjelent nagylemezéről származó Parasitic Eruption című tétel természetesen egy kellően sötét színvilágú klipet kapott, melyben a tagok féktelen darálásának lehetünk szem, illetve fültanúi – az szinte biztos, hogy nem a mozgókép eredetisége és ötletessége fogja felkelteni az ember figyelmét, sokkal inkább érdemes a felcsendülő témákra hagyatkozni. (FB)
Az As They Burn személyében egy 2007-ben alakult francia csapatot tisztelhetünk, akik idén már második nagylemezüket jelentették meg Will, Love, Life címmel – ráadásul a Victory Records szárnyai alatt. Természetesen a Dream Collapse is az új korongról érkezett, bepillantást engedve annak hangulatába. A csapat zenéjében fellelhetőek a metal kétezres évek elején aktuálisnak számító stílusjegyei is, de ugyanúgy ráakadhatunk a modernebb érából érkezett megoldások valamelyikére. A klipben főként a csapat tagjait figyelhetjük, miközben az érdekesen villódzó fények okozta sokkot próbáljuk leküzdeni. (FB)
Az öttagú budapesti Hangovers részéről ez az első videóval is megtámogatott bemutatkozás, mely egy korrekt csapat képét vetíti előre, azzal a kikötéssel, hogy még hosszú út áll lőttük, ahhoz, hogy elérjék azt a szintet, amiről álmodoznak. A hírnév növelése érdekében jó öltet volt AWS Örsöt meghívni egy pár sor erejéig, de még jobb lenne az igényességet és a professzionalitást pár szinttel feljebb növelni és a komolyabb, már beérett produkciótól még több trükköt ellesni. (BK)
Bár nem feltétlenül érzi úgy a búskomor ember, hogy szalad az idő, mégis, szinte hihetetlen, hogy már két éve, hogy megjelent a hatodik(!) Depresszió sorlemez. A Vízválasztó címet viselő korong elnevezése csöppet megtévesztő, mert az eddigi klippes dalok alapján nem sokban térhet el a zenekar dicső múltjának termésétől (arra meg csak komolyabb összeg fejében lennék hajlandó, hogy végigpörgessem a legfrissebb korongot). A Megyek előre című dal amúgy nagyságrendekkel jobb a korábban mozgóképesített Te vagy a szeremnél, a klip pedig mozgalmas, szép meg jó, úgyhogy Depresszió fanok, nem is tudom… előre? (BG)
Tíz éve jelent meg a Million Dead remek nagylemeze, de Frank Turner énekes elképesztó tempóban kinőtte saját múltját, és ma már nagyon ritkán emlegetik vele kapcsolatban az elmúlt tíz év egyik legjobb hardcore punk bandáját: az undergroundból induló szólókarrierje tavaly tetőzött, mikor az Olimpia megnyitóján is fellépett, és az áprilisban megjelenő Tape Deck Heart így már egyből az év egyik legvártabb albuma lett. A Recovery klipje ötletes, ügyes, olyan, amit az ember végignéz, és másodjára sem csak a fogós dallamok miatt kattint rá – persze láttunk már ilyet párszor, de a három részre osztott képben azért van még lehetőség, amit ki is használt a rendező. (JÁ)
A Mureau legénységének egyik legmeghatározóbb életélménye valószínűleg az alkoholfogyasztás következtében az emberen eluralkodó határtalan boldogság és mámor lehetett, így karrierjük során mindent az állandó bulizásnak szentelnek. Persze ennél azért valamivel többről van szó: a ma divatosnak számító groove metal/djent pattogó ritmusai és breakdownjai keverednek melodikusabb megoldásokkal, helyenként tiszta énekkel is megspékelve a dolgokat. Mérhetetlen eredetiségtől senkinek sem kell tartania, de aki fogékony az efféle dolgokra, annak érdemes lehet megpróbálkoznia a munkásságuk befogadásával. (FB)
Jött egy roppant bosszantó klip a kies Nashville-ből származó noise brigádtól, a Today Is The Day-től is, melyet ezer százalék, hogy a drogfogyasztó rajongók kedvéért készítettek Steve Austinék. Jött egy roppant bosszantó klip a kies Nashville-ből származó noise brigádtól, a Today Is The Day-től is, melyet ezer százalék, hogy a drogfogyasztó rajongók kedvéért készítettek Steve Austinék. Jött egy roppant bosszantó klip… igen a videó is pont olyan, mint a kísérőszöveg: önismétlő, kifolyik tőle a szemed, és hova a francba tettem az öngyújtómat? (BG)
Egy valami biztos: a Funeral For A Friend nem sorolható azon a zenekarok közé, amelyek hiánytalanul és zeneileg megtörve vészelték át az évezred eleji emocore kimerülését, hiszen nem csak rajtuk, de zenekarok sokaságán is tapasztaltuk (The Used, az éppen újjáalakult Story of the Year stb.), hogy a rockzene felé történő kacérkodás nagyon is jól áll és működik a hasonszőrű bandák esetében. A Conduit idén a Memory and Humanity örökségét lebegette tovább, és igaz nem sikerült olyan jóra és slágeresre, mint az emocore-osabb átmenet, azt attól még bőven kijelenthetjük, hogy az FFAF végre megtalálta azt az utat, amelyen érdemes továbbhaladnia. A Nails volt a harmadik megosztott (és egyben egyik legjobb) dal a lemezről, és mivel saját bevallásuk alapján is ez volt a legszórakoztatóbb felvenni, így egy – az album színes borítójához különösen illő – klippel fel is dobták a tétel megítélését. Sokat nem tudunk elmondani róla: mindenképpen váratlan (és talán ezért is szerethető), de azért a színpatronos szivacsok kissé megmosolyogtatóak. (BB)
A tavaly nyári nagy pop-punk rohamban nekünk eléggé bejött a With the Punches nagylemez, így örültünk, hogy a Doghouse tavalyi talán legjobb kiadványa mozgóképes támogatást is kap. A Face Value-t egy tavalyi brit bulin filmezték, amely során betekintést nyerhetünk a srácok színfalak mögötti életébe: előkerül a turné alatti élet, a bulik, a promóciós fotók és persze a hangulat. Lazaság és pop-punkos egyszerűség, de legalább szerethető az összkép a Face Value videójában (az meg főleg biztos, hogy a srácok talán „túlzottan” is szerethetik a Real Friends-es arccokat – mi azért igyekszünk inkább a zenei ízlés hasonlóságára gondolni). Legközelebb azért többet várunk. (BB)
Második videoklipjét is elkészítette a kanadai Fall City Fall, így most a szokásos imidzsklip helyett egy élő koncertfelvételekből összevágott filmecskével is megpromóztatta magát a Victory Records legújabb üdvöskéje. A kaotikus metalcore fiatal trónkövetelőinek Victus névre hallgató lemeze nemrégiben jelent meg, amely már a harmadik a sorban, hiszen 2010-ben és tavaly is kiadtak egy EP-t a srácok. A videóban pedig azt is láthatjuk, hogy élőben is legalább olyan erősen próbálkoznak, mint az albumon, hogy frissnek és újítónak hasson az, amit csinálnak.
Ugyan nem tudom, élőben mennyire játsszák ügyesen progos szomorúrockjukat, mert nem tudtam ott lenni a tegnapi, magas Sólstafir/négyzetméter értéket produkáló düreres bulin, de felvételről mindenképp kellemes hallgatnivaló a Long Distance Calling. A klip viszont (a Today Is The Day-hez hasonlóan) újra eszébe juttathatja bárkinek, hogy voltaképp nem is szeret videóklippeket nézni, és azt is, hogy miért. Úgyhogy nincs is más hátra, mint hogy hüllő, rovar és/vagy ifjú Szarumán fétisekkel rendelkezők figyelmébe ajánljam a videót. Ja, az utolsó snitt tetszett, bár lehet, hogy csak az egyébként általános unalom miatt. (BG)
Az Escape the Fate valamit nagyon jól csinál, de ez nem a dalszerzés: úgy van hétjegyű lájkszámuk, hogy igazából közepesnél jobb albumot sosem adtak ki, és nagyon gyanús, hogy ez a májusban megjelenő Ungrateful c. lemezzel sem fog változni. A címadó dalhoz készített klip a mostanában elég sok figyelmet kapó iskolai szívatásokról szól (mióta számos öngyilkosságról kiderült, hogy ez állt a hátterükben, elkezdett vele foglalkozni a zenei világ, pl. a Rise Against is), pontosabban arról, hogy ezek hátterében mi állhat. A klip addig teljesen elfogadható, amíg a családon belüli erőszakot azzal nem próbálja magyarázni, hogy a 110 kilós családapát a hentesüzemben a 120 kilós kollégái verik agyon, de így legalább (nem túl meglepő módon) össze tudnak érni az „erőszak erőszakot szül” körök. Sokkal könnyebb lenne szeretni az egy szem félrecastingolást leszámítva jó videót, ha a dal nem lenne rossz, de sajnos az. (JÁ)
Áprilisban fut be az új Alkaline Trio lemez My Shame Is True címmel, és az I Wanna Be A Warhol című sláger hivatott felverni a várakozásokat, ami már a dallal is összejött volna, a klip viszont bebiztosította a sikert: nehéz nem szeretni egy olyan videót, aminek a felében Milla Jovovichot mutatják (akiről két Resident Evil film közt egész könnyen elfelejtette a világ, hogy igazából egy gyönyörű topmodell). A klip ügyesen sok dolgot homályban tart, egyedül annyi biztos, hogy egy férfi leskelődik a száját becsukni képtelen (Fox-kóros) Jovovich után, aki ugyan rájön erre, de ettől csak még látványosabban folytatja azt, amit elkezdett. Hogy ez egyedül, vagy a házban lévő másik hölggyel történik-e, és ruhában, vagy anélkül, arra Matt Skiba is csak szeretné tudni a választ. (JÁ)
A Damnation Plan kapcsán a Scar Symmetry mindenkori rajongói csaphatják össze elsősorban a sarkaikat, ugyanis egy olyan két énekessel operáló progresszív dallamos death metal csapattal van dolgunk, amelyik bár majdnem tíz éve alakult csak most sikerült úgy megújulniuk, hogy érdemesek legyenek a figyelemre. A myGrainből is ismerős torok felel az üvöltésekért és a Kiuas ex-énekese pedig a tiszta dallamokért. Nálad hányasra vizsgáznak az újkori SS mellett? (BK)
Hogy miért szeretjük a Rolo Tomassit? Nyilván elsősorban azért, mert ők világ egyik legérthetőbb mathcore csapata, de komoly szerepe van a dologban Eva Spence-nek is, aki a Maria Brinkek és Krysta Cameronok válogatott (és amúgy módjával elviselhető) ripacskodásai közepette meg tudott maradni hamisítatlan tömeggyilkos „girl next door”-nak (nem lehet véletlen, hogy a tavalyi, Ex Lune Scientia című dalhoz készült, animált videó alatt a gyanútlan júzerek esetleges korai magömléseiről érdeklődött valamelyik hirdető). Ugyanez igaz amúgy az egész zenekarra: semmi manír vagy eltúlzott póz, agresszió és lendület viszont annál több, úgyhogy legyetek szívesek kedvelni a tavalyi nagylemez kezdődalaként megjelent Howl-t és a hozzá készített koncertklippet! (BG)
A Biffy Clyro egy kiváló rockzenekar, és ezt idén egy remekül sikerült duplalemezzel bizonyították be sokadjára – egy ilyen óriási sikerre érdemes felhívni a figyelmet, és a csapat ezt többek közt kiváló klipekkel éri el. A Biblical ugye önmagában egy olyan sláger, ami miatt mindenki megnézi a videót, de maga a kisfilm is jól sikerült: belógatja egy szentimentális fordulat lehetőséget, és aztán szépen elveszi azt tőlünk, ráadásul a dalhoz van igazítva, szépek a képek, szóval elégedettek lehetünk, nem hibázott a banda. Ilyennek kell lennie egy mainstream rockbandának. (JÁ)
Ahhoz kétség sem férhet, hogy az Adept legnagyobb vágya, hogy Svédország vezető modern emocore/metalcore zenekarává váljon: ehhez pedig egy remek lépés a Secrets zenei összképe, hiszen egyesíti a metalcore-ba forduló, keményebb Death Dealers hangzását, valamint a debüt Another Year of Disaster modern emocore-ra hajazó melódiáit. A hozzá készült – kissé unalmas és repetitív – imidzsvideóból megtudhatjuk, hogy milyen jó buli diszkó fényekre ugrálni és milyen menő dolog a lassított felvétel (főleg ha a cintányért ütjük). Az „I fuckin’ miss you” szóösszetételt pedig inkább támogatjuk, mint a Sound the Alarm „cunt”-ozását. Egy-kétszer megnézhető, de üressége miatt nem túl időtálló videó. (BB)
Tavaly a The Used egy akkora szemetet rakott az asztalra, hogy amellett nagyon nehezen tudtunk mi is elmenni. Ha kiosztottuk volna az év végi citromdíjakat, akkor garantált lett volna Bertéknek egy szép sárgára fújt szobor, de legalább egy helyezés a „hogyan tegyük tönkre a megítélésünket egy alaplemez után” című életműdíj kiosztóján. A Vulnerable pocsék lett, ezért is álltunk értetlenül a idei Hopeless-féle – Vulnerable (II) című – rókabőr kiadása előtt, a Hands And Faces videója viszont megértette velünk, hogy nem csak a kiadónál, de a rendezői székben is átálltak az anyagra, hiába a biztos anyagi haszon, a Hopeless neve valahogy jobban csengett az elmúlt években. A 2009-es Say Anything borító ihlette szuper Bert és az oda nem illő balett táncosok már önmagában röhejesek egy félig-meddig imidzsklipnek beillő videóban, de a mozgókép páratlan tanulsága, hogy ha „szuperhős” (vagy bármilyen ember, aki a baj közelében van és tud segíteni) vagy, akkor a vízben fuldokló embert a biztonság kedvéért még meg is kell fojtani: egyszerűen briliáns. És énekesek ne felejtsétek: a klip végén érdemes megnyalni az egyik kezeteket, nehogy piszkos maradjon a mikrofontól! (BB)
A Solid State Records az idei évet a Fit For A King új lemezével, a Creation/Destructionnel nyitja, ami legalább olyan eredetire sikerült, mint a Hollow Kingre készült klipjük. A sztorinál már ha akarnánk se lehetne egyszerűbbet és értelmetlenebbet találni, valószínűleg sokat izzadott a rendező, hogy mivel töltse ki azt a néhány másodpercnyi üresjáratot, ahova már nem sikerült sablonos „szabadbanzenélős” snitteket találnia a nyersanyagból. A srácok persze örülhetnek, hogy 2013-ban eljutott oda a kiadó, hogy a legsablonosabb metalcorejukat is megpróbálja szép körítéssel eladni, amit 10 évvel ezelőtt mondjuk vígan hajított volna ki az ablakon. (JB)
