2018. május 28.
Négy évnyi tetszhalott állapot után idén új lemezzel tért vissza a kaliforniai metalcore-színtér egyik bástyája, a Bleeding Through. A banda friss anyaga a múlt hétvégén jelent meg Love Will Kill All címmel a SharpTone kiadásában. A megjelenés előtti hetekben Brandan Schieppati frontember elég sokat nyilatkozott arról, hogy hogyan látja a műfaj helyzetét azóta, amióta a Bleeding Through eltűnt a színről, és annak ellenére, hogy alapvetően kissé túlértékeli a saját zenekara jelentőségét, azért nem teljesen elveszett dolgokat szokott összehordani. Egy friss podcastban például így foglalta össze a 2010-es évek metalcore-ját:
Szerintem ami az utóbbi 4-5 évben történt, az a „Bring Me the Horizon-effektus”. Itt vannak ezek a bandák, amik béna metalcore-bandaként kezdték, aztán később észrevették magukat. Emiatt úgy érzem, hogy talán ez a metalcore/death metal keverék dolog, amit csináltak, eleve nem is igazán volt a sajátjuk. De például az utolsó két [BMTH] lemez nálam a legjobb dolgok között van, amik ebből a műfajból kijöttek az utóbbi időben. Viszont amikor ilyen történik, és amikor egy ilyennel valaki népszerűbbé válik, akkor automatikusan jönnek azok a bandák is, akik megpróbálják lemásolni ezt a hangzást és megközelítést. Ezzel együtt ott vannak az olyan zenekarok, mint az Architects és a While She Sleeps, akiket szintén nagyon bírok, nagyjából ők őrzik ennek a hangzásnak a lángját. És azt vettem észre, hogy mostanában az ilyen zenék terjednek, ezek a djentcore-os, technikás cuccok, ordítós-éneklős hangzással, fogós dallamokkal. Emellett pedig azt is észrevettem az elmúlt négy évben, hogy amelyik banda nem a Bring Me the Horizonre hasonlít, az mind úgy szól, mint az Emmure, csak A Day to Remember-ös refrénekkel.
Minden lemez pontosan ugyanúgy szól, egyformák a dobhangzások, egyformák a gitárok, egyformák a dalszerkezetek, minden dal 3 perc 15 másodperc. Pontosan ugyanazt a zajt hallani minden lemezen. És a zajt itt most nem úgy értem, hogy ez valami rossz dolog lenne. De egyszerűen nincs már nyersség a lemezekben. A zenekarok rájöttek, hogyan kell a szarra masnit kötni, és nagyon szépen meg is csinálják. Aztán amikor elmész megnézni őket, azt érzed, hogy „baszki, ezek a csávók nem is tudnak játszani a saját hangszerükön.” Őrület, bassza meg. Tudod, ezek azok a bandák, akinek a lemezein mindig szét vannak autotune-olva a vokálok. Ez egyszerűen elveszi a lemezek hitelességét. És azt látom, hogy ez az új norma, minél inkább tökéletesnek lenni.
Itt jön a képbe a Bring Me the Horizon-effektus, mert az ő lemezeik egyszerűen tökéletesek. De mindenki más őket próbálja másolni. Mert a kiadók tudják, hogy ezt lehet eladni, a zenekarok meg tudják, hogy hogyan lehet így megszólalni… Azt vettem észre az utóbbi években, hogy van pár király banda, de mindenkinek pontosan ugyanúgy szólnak a lemezei, és ez nagyon furcsa nekem.
És hogy kik lennének ezek a király új bandák? Az új lemez egyik promóvideójában Brandan ezt is kifejtette:
Az olyan bandák, mint a Knocked Loose, azt a bandát nagyon élvezem. Van egyfajta nyers hangulata a lemezeiknek, láttam őket élőben is, és hatalmasat mennek. Mindig az jut róluk eszembe, hogy ez olyan, mint annak idején, 2002-2003 körül, amikor a metalcore-bandák kibaszott könyvesboltokban játszottak valahol Iowa közepén. Amikor őket hallgatom, újra előjönnek az emlékeim az ilyen koncertekről. Még vannak még náluk nagyobb bandák is. Én metalcore-bandának tartom a Code Orange-et is. Van egy zenekar a keleti parton, a nevük Old Wounds, egy elég király metalcore-os hangzású zenekar, egy kis goth-os beütéssel, amilyen a Bleeding Through-nak is mindig volt. Ez a három csapat kapásból. Aztán mindig is metalcore-bandának tartottam a Stick to Your Gunst is. Viszik a fáklyát, életben tartják az egészet. […] Ezeknek a bandáknak sokszor őrült, nyers, karcos lemezeik vannak, egyszerűen kurva kemények, és van bennük érzelem. Szóval úgy érzem, hogy ez is kezd azért visszajönni.
Ha eddig kimaradt volna, legyen itt az új Love Will Kill All album is teljes egészében:
