A NuSkull évértékelése: 2017 legjobb hazai lemezei

2017-nagylemezek

2018 eleje van, túl vagyunk egy újabb éven, ami alatt megint rengeteg minden történt, megint rengeteg jó vagy kevésbé jó zene jelent meg, a NuSkull szerkesztőségben pedig úgy gondoltuk, a tavalyi kimaradás után ideje ismét összeszedni az előző év legerősebb kiadványait. Legnagyobb örömünkre a hazai színtéren is egyre nagyobb számban születnek kiváló produkciók, így a külföldi felhozatal objektív értékelésének egyébként is lehetetlen feladatát elengedve inkább az itthoni termésben néztünk szét a lehető legalaposabban. Nyilván mint általában semmit, ezt sem kapkodtuk el, de január utolsó napjaira végre összeszedtük a tavalyi toplistáinkat, és a kislemezes válogatás után most azt is megmondjuk, mik voltak szerintünk 2017 legjobb hazai nagylemezei.

A hardcore által dominált EP-rangsorral szemben az albumok között jóval változatosabb a felhozatal, műfajilag van itt pop, punk, metál, alter, grunge, prog, screamo, deathcore, extrém metál és mindezeknek a legkülönbözőbb vegyületei. Egyesek remekül sikerült stílusgyakorlatokat mutattak be, mások egészen meglepő műfaji kísérletekre adták a fejüket; találni a listán több mint ígéretes bemutatkozásokat, többen pedig eddigi életműveik legkiforrottabb anyagát rakták le az asztalra. Lássuk a pontos sorrendet!

15. Perihelion – Örvény

perihelion

Ha valaki teljesen ismeretlenül végighallgatja a Perihelion második nagylemezét, az Örvényt, az magától valószínűleg sosem fogja kitalálni, hogy a debreceni hangulatmágus zenekar pár évvel ezelőtt még black metalban nyomult, és onnan jutott el – egy névváltással aláhúzva – a mai, egészen egyedi és nehezen leírható hangzásvilágáig. Adják persze magukat az olyan címkék, mint a progresszív, atmoszferikus vagy poszt-metal, bár igazából amit a Vasvári Gyula vezette formáció képvisel, azt sokszor már metálnak sem nagyon lehet nevezni. Az Örvény 38 perce olyan, mint egy hosszú utazás, amely során sokkal nagyobb szerepe van a hangulatoknak és érzéseknek, mint a daloknak, melyek egyébként teljesen organikusan, szünetek nélkül bontakoznak ki egymásból, egyetlen nagy zenefolyammá téve a lemezt. Lebegő, úszó gitártémák, éteri énekek, amelyeket leginkább a hol egészen sodró, hol visszafogottabb dobjáték visz előre. Mint egy hegytetőre kihelyezett kamera timelapse videója, amiben egymást váltják a nappalok és éjszakák, a napsütéses és beborult időszakok. Éppen ezért az Örvény nem feltétlenül a tipikus “leülök és odafigyelek rá” album, hangulatkeltésnek viszont több mint kitűnő. (Völgyesi)

14. Óriás – Minden villany ég

orias

Az Óriás mindig is a hazai alternatívrock-színtér egyik legkreatívabb és legszerethetőbb zenekara volt. A budapesti trióra nem csak az erős, időtálló dalok és az ötletes videók és egyéb figyelemfelkeltő húzások jellemzők, hanem az is, hogy mindig szerettek variálni a saját hangzásukkal (nem ritkán további zenészek bevonásával), ez pedig sosem volt még annyira szembetűnő, mint a 2017 legelején kiadott Minden villany ég albumon. Kis lesarkítással azt is lehetne mondani, hogy fogták a megszokott stílusukat, kivonták belőle a legutóbbi kislemezen is előtérbe tolt Foo Fighters-féle, grandzsos karcosságot, és betöltöttek a helyére egy nagy adag határfeszegetést. A tíz új dal minden eddiginél változatosabb, újra előkerülnek a billentyűs témák, némi szolid elektronika, de még fúvósok is. Hangulatát tekintve szintén elég sokfelé megy az anyag, a Kezdjük el felszabadultságától és a Máshol játékosságától a Soha ne menj vissza riffelős komorságáig vagy a Fény merengéséig, de Egyedi Peti jellegzetes hangja és szövegei mégis sikeresen egyben tartják az albumot. Talán a debütáló Jön. óta nem volt ennyire megkapó egy Óriás-lemez sem. (Völgyesi)

13. Rákosi – VI

rakosi

A hazai punkkorszak ’80-as évekbeli virágzását követően a következő évtized mindenképpen visszaesésnek tekinthető, nem úgy mint a kétezres évek és napjaink időszaka, melynek legerősebb és legkarakteresebb punkzenekara a RákosiAz ország elszalasztott lehetőségeit, a hazai (főleg vidéki) életszínvonalat és az ellopott rendszerváltást nem is lehetne jobban megfogalmazni, mint a mezőtúri banda rövid, lényegre törő elszabadult csapkodásával. A 2008 óta aktív csapat pályafutása eddigi legjobb lemezét készítette el az egyszerűen csak VI címen futó anyaggal, amelynek 11 száma pont ugyanennyi perc alatt rohan át a hallgatón. A kitaszított kispolgár embertelen létének ábrázolása és a kilátástalan élet profán megjelenése nagy valószínűséggel sokaknak kibassza az álmot csipás szeméből, és rádöbbent arra, hogy nagyobb a baj, mint gondoltuk. Valahogy így kell itthon megszólalni ma egy társadalomkritikus zenekarnak. (Simon)

12. Counter Clockwise – Látszatfoltok

counterclockwise

Az utóbbi időben kevés olyan hagyományos punk anyag jelent meg itthon, amire felkaptuk volna a fejünket, így már nagyon vártuk a Counter Clockwise első nagylemezét. Már a bemutatkozó single-nél lehetett tudni, hogy nagy dolog indul útjára, aztán jött két kislemez, amelyekkel a srácok még feljebb tették a kezdetnek is magasra tett lécet, továbbá az megírtak egy zseniálisan egyszerű punkhimnuszt is. A Karácsony előtt megérkezett Látszatfoltok pedig az elmúlt évek egyik, és 2017 egyértelműen legjobb magyar punklemeze lett. A srácok zenéjükben okosan ötvözik a hihetetlenül gyorsan fülbemászó punktémákat metal- és hardcore-elemekkel. A szavalós, kiabálós kiállások is rendkívül jól működnek. Az album lendületét csak az utolsó előtti akusztikus dal töri meg, de a záró darabbal visszarántanak a pörgésbe. A szövegek nyersen, mellébeszélés nélkül pofán vágják azt, akit/amit kell, és újabb példái annak, hogyan kell forgatni a szavakat, az anyag igazi különlegessége pedig Petőfi Sándor Akasszátok föl a királyokat című versének kiválóan sikerült megzenésítése. Mikor jön a következő lemez? (Kiss Tamás)

11. Archaic – How Much Blood Would You Shed to Stay Alive?

archaic_band

Mindig fejcsóválva nézzük, amikor neves magazinok már december elején elsütik az évértékelő listáikat, hisz minden évben van pár olyan anyag, amely az utolsó pillanatban ront be ajtóstul a házba. Tavalyról erre a legjobb példa a fővárosi thrasher Archaic visszatérő nagylemeze, a How Much Blood Would You Shed to Stay Alive? volt, ami mindössze két héttel az év vége előtt jelent meg, mégis minden kétséget kizáróan itt a helye a listán. A kétezres évek elején alakult brigád a Slayer és a Testament vonalán mozog, ám egy jóval modernebb köntösben, a stílust saját képükre formálva, nemzetközi színvonalon és profi körítéssel szállítják a saját dalaikat. Az egész lemez eszméletlen erővel és lendülettel húz végig, annak ellenére, hogy a majd’ ötven perces hosszúsággal a banda kissé túllőtt a célon. A tagok teljesítményei közül felesleges is bárkit külön kiemelni a lemezről, mindenki a legjobb formáját hozza. Sajnos ritkán hallunk ennyire kiemelkedő anyagot a hazai színtéren, épp ezért is üdítő az Archaic legújabb anyaga, mely az elmúlt évek egyik legkomolyabb thrash-megjelenése. (Simon)

10. All But One – Square One

All But One_promo_02_photo_Bodnár Dávid

Itthon is érezhető, hogy a modern metal/dallamos metalcore irányzat teljesen kiégett, de még ezzel együtt is van pár olyan zenekarunk erről a vonalról, akik igen meggyőzően adják elő magukat. Közülük pedig tavaly a legmeggyőzőbb a Bodor Máté gitáros (Alestorm, ex-Leander Kills, ex-Wisdom) által alapított All But One csapata volt, akik – tegyük hozzá: némi hathatós nemzetközi segítséggel – az utóbbi idők legerősebb slágermetál-lemezét hozták össze a Square One című bemutatkozó anyagukkal. Bodor és a belga-magyar Alapi Károly mozgalmas gitárjátéka sokszor egészen olyan, mintha valami elveszett Darkest Hour-lemezt hallanánk a kétezres évek közepéről, a nagyívű, tekerős szólók meg különösen káprázatosak. Pontosan az ilyen zenei villantások azok, amik a legtöbb hasonló stílusú hazai csapatnál szörnyen hiányoznak. De az All But One kezében ott lapul még egy adu, nevezetesen az angol Joe Carter-Hawkins énekes is, aki bár magas, kicsit Spencer Sotelo-i hangfekvése miatt sokaknak megosztó pont lehet, de végig remek, fogós dallamokat hoz a lemezen. Való igaz, hogy műfaji értelemben vett újdonságot aligha mutatnak a Square One dalai, a kivitelezés színvonala mégis kiemeli az albumot a mezőnyből. (Völgyesi)

9. Special Providence – Will

special_providence[1]A sokat látott Special Providence jelenléte a listán megkérdőjelezhetetlen: ők hazánk talán egyetlen olyan formációja, amely képes arra, hogy nemzetközi viszonylatban is elismert, klasszikus értelemben vett progresszív metált játsszon, úgy, hogy az komplex, mégis fogyasztható, a klasszikus és a modern elemeket egy egyedi megszólalásban tálalja. A nemzeti ünnepünkön kiadott ötödik album, a Will megjelenése ha nem is egy egész ország, de az erre fogékony progfanok számára biztosan örömünnepként volt számon tartva – és nem hiába. Az album hozott mindent, amit elvárhattunk tőlük, sőt, többet is: a dalok egységesedtek és a zenekar végre megkapta azt a hangzást, amelyet már régóta megérdemelt, a zenészek pedig ismét csak brillíroznak. Közülük is ki kell emelni azonban Kertész Mártont, akinek gitárjátéka a korábbi anyagon még esetleg bizonytalannak tűnhetett olykor – itt ennek nyoma sincs: vezérszerepben ontja a jobbnál jobb riffeket, melyek a ’theateri old school és a grúvos djent-riffelések között lavíroznak harmonikusan, mérnöki pontossággal. A Will még mindig nem hibátlan – előfordul időnként üresjárat –, de egyértelműen a zenekar eddigi legjobbja, amely rengeteg aprósággal ajándékozza az odafigyelő hallgatóját. (Korpusz Ádám)

8. Wrong Side – Érdektelen istenek

wrong side

Az évtized elején a Wrong Side az egyik legígéretesebb hazai metálbanda volt, akik grunge-os modern metáljukkal elég hamar elég sok embert állítottak maguk mellé, de néhány év után kifogyott a vitorlájukból a szél. Ezen hivatott változtatni a rengeteg halogatás után ősszel kihozott második nagylemez, az Érdektelen Istenek, amelynek legfőbb erőssége az, hogy a csapat immár magyar nyelvre váltott. A banda karaktere ugyanakkor maradt a régi, mind zeneileg – éljenek a mélyre hangolt, keményen riffelős, grúvos, fogós metálnóták –, mind pedig szövegileg, csak éppen Knapp Oszkár az anyanyelvén még a korábbinál is sokkal letaglózóbban tud arról énekelni és bömbölni, hogy mi minden nyomja az ember szívét-lelkét-vállát ebben a mocskos szemét nagyvárosi életben. Iszonyat súlyos és velős megmondások tárháza a lemez, és a legjobb példa arra, hogy hogyan kell sok év után angolról magyar nyelvre váltani. (Völgyesi)

7. Tündérvese – Tündérvese

tündérvese

Döner metál? Ők mondták! Kicsit próbáljuk meg másképp: a Tündérvese zenéjében a System of a Downra hajazó keleties alternatív metál keveredik grunge-dzsal, pöcsös stoner riffekkel és a poszt-kispáli szabadbölcsészet vadhajtásának beillő szövegvilággal. Eklektikusnak tűnik, és az is. A debütáló album dalai ellenben precízen megírtak, kiváló hangzással és arányérzékkel, néhol csipetnyit túlhúzva az amúgy kerek egészet (pl. Altató), de az anyag a rengeteg különböző hatás mellett is végig egységes, izgalmas és egyedi. Talán pont ez is a szépsége a Szeiler Bálint (avagy a turkulógus frontember) által életre hívott zenekarnak: sokféle ízt vegyít, különleges egységet alkotva, mely ismert összetevőkből készült, mégis újszerű élményt ad, úgy, hogy közben illedelmesen odabaszni sem rest időnként (pl. 1 korty eleje). Ha ezt jelenti a döner metál, akkor mi kajáljuk! (Korpusz Ádám)

6. Tej – Pénztelenség, sikertelenség, csillogás

tej

Nehéz lenne Pálinkás Tamás aktuális projektjéről úgy beszélni, hogy nem említjük meg az Isten Háta Mögöttet, ami sokunk fiatalkorának meghatározó bandája volt: hittünk benne, énekeltük, követtük, megértettük, és ahogy elment, elment vele egy rész belőlünk is. Szerencsére Tamás nem hagyta annyiban a zenélést, és bár másik terepen, de újra bebizonyította, hogy mennyire zseniális dalszerző. A Tej tavaly egy olyan erős poplemezzel terhelt meg minket, amire nem nagyon lehetett számítani, és bár elsőre nem hittem volna, hogy egy poprock-anyag ennyire le tud kötni, hetek alatt sikerült benne jobban elvesznem, mint amennyire kellett volna. A régóta várt Pénztelenség, sikertelenség, csillogás tökéletesen egyben van, és bár a dalok jó részét már lehetett hallani korábban, a teljes hangszereléssel súlyosbított számok sokkal könnyebben működnek: a mérnöki precizitással összerakott, érzékien feldíszített, mégsem giccses album hallgattatja magát, táncba hív és kikapcsol, amire nagy szükségünk is van, miközben megbasz minket a sűrű élet. (Simon)

5. Skore – Missing Chapter

skore

A szegedi Skore tavaly végre végleg bekerült az igényes metálkedvelők tudatába. A zeneileg régi motorosokból álló brigád összehozott egy olyan progmetál-lemezt, amelyre az Opeth elretrósodása és a Subscribe pihenése óta ki van élezve a hallgatóság. A subis párhuzam nem véletlen: őket idézi dalok tudatosan felépített szélsőségessége (hanyag elszállás és tördelt bedurvulás), a néhol meglepően direkt, jó értelemben véve nyers szövegvilág (pl. Dark Twin) és bizonyos énektémák is gyakran Bálintékra hajaznak (pl. Lose Myself to You). A Skore azonban nem csak ennyi: zenéjük érett, egyedi melankólia hatja át, olykor pszichedelikus, máskor pedig hanyagul szarva a címkékre szimplán csak rockos és fogós. Ha egyszer végre a zenekar megkapja a keverést, amit megérdemel, és kicsivel feszesebbre veszik a dalokat, akkor minden a helyére kerül és nem győzünk majd ennél is előkelőbb helyezést adni nekik! (Korpusz Ádám)

4. Anchorless Bodies – Testet ölt

Az Anchorless Bodies legénységének legfőképp azért jár az előkelő hely, mert amellett, hogy a Testet ölt képében egy kiváló albumot készítettek, le mertek lépni a dallamos hardcore már jól kitaposott útjáról, és úgy kísérletezték át magukat egy sötétebb és komplexebb dimenzióba, hogy mindvégig hűek maradtak magukhoz. A hardcore, a screamo és a black metal fúzióját a srácok a rájuk jellemző éjfekete és kilátástalan környezettel tették barátságtalanná, mintegy kijelölve az irányt Orwell 101-es szobájába. Az album nem mindennapi fizikai megjelenését követően röviddel a zenekar és dobosuk útjai szétváltak, de szerencsére a banda már meg is találta már az (eddig titokban tartott) utódot. Bízunk benne, hogy a srácok folytatják ezt a valódi, gyomorbajos utazást – ránk számíthatnak útitársként. (Simon)

3. Sleepless – Emily Doe

sleepless

2017-re egyértelművé vált: ha hazai deathcore, akkor Sleepless. Ahhoz képest, hogy a székesfehérvári csapatnak elég sok belső zűrje támadt az első nagylemez 2015-ös megjelenése után, mégis meglepően gyors ütemben, bő másfél év alatt össze is rakták a folytatást, amit tavaly tavasszal szabadítottak ránk Emily Doe címmel. A köztes idő tagságbeli változásai egy új zenei irányt is hoztak: az Elysian Fields progos-dallamos megközelítésével szemben az új számokkal egy jóval lényegretörőbb, szigorúbb, mondhatni bunkóbb hangzásra ment rá a csapat, nagyjából a Thy Art Is Murder és a Whitechapel felségterületén, de itt-ott akár a legutóbbi Architects-lemezekre emlékeztető részletekre is felfigyelhetünk. Az album írásakor basszusról gitárra váltó Kelemen Janiról pedig kiderült, hogy irtó tehetséges dalszerző, aki dugig pakolta a lemezt emlékezetes témákkal, legyen szó akár a gyors riffelésekről, akár a combos grúvokról, emellett pedig a szólói is figyelemre méltók, még ha jóval kevesebb is lett belőlük a korábbi anyagokhoz képest. Ami viszont változatlan, az az, hogy a Sleeplessnél erősebb death/metalcore-dalokat továbbra sem nagyon ír itthon senki. (Völgyesi)

2. Absent Distance – From Deep Red to Infinite Black

absent distance

A székesfehérvári székhelyű Absent Distance alighanem az ország egyik legalulértékeltebb zenekara, akik hiába alkotnak példásan magas színvonalon évek óta, a hébe-hóba koncertezés és a még annál is szórványosabb hírverés miatt mégis megmaradtak néhány beavatott közös kincsének. Pedig a djent felől érkezett progmetál-bandának már az öt évvel ezelőtti debütlemeze is egy elég komoly, hazai szinten úttörő munka volt, a tavalyi második albummal pedig még azt is messze lekörözték. A From Deep Red to Infinite Black gyakorlatilag minden szempontból hibátlan: elképesztően erős dalszerzés, kitörölhetetlen riffek, könnyfakasztó szólók, Bencze Márton énekes jól hallhatóan egy magasabb szintre lépett az első lemez óta, és a házilag készült hangzás is tökéletesen megállja a helyét. És még egyszer: a dalok, a dalok, a dalok! A One Destination elsöprő kezdése után a Dark Sun rögtön a tavalyi év hazai metálslágere, kicsit később az Origót meg a “djentbe oltott Ace of Base“-szerű (igen, tényleg, komolyan) főtémája teszi ellenállhatatlanná. És hiába tizenhárom szám hosszú a lemez, a színvonal nem hogy nem csökken a végére sem, de simán a legnagyobb csúcspontok közé kívánkozik még az utolsó két dal, a hatalmas refrént felvonultató Astromancer és a félig magyar szöveget rejtő, epikus Abysmal is. Nem sűrűn szoktam hazai cuccokra elfogultan olyat mondani, hogy “na igen, ez nemzetközi viszonylatban is megállná a helyét”, de az Absent Distance esetében túlzás nélkül igaz a közhely. (Völgyesi)

1. Apey & the Pea – Hex

apeyandthepea-bodnar2

Jó ideje errefelé tartottunk már, de a Hex megjelenésével végleg kijelenthető, hogy az Apey & the Pea lett itthon az abszolút menő metálzenekar. Áron Andrisék a grunge, a stoner és a doom háromszögéből elindulva az évek alatt sikeresen kiforraltak maguknak egy egyre sötétebb, gonoszabb, és ami még fontosabb: messziről felismerhető hangzásvilágot, az ősszel kiadott harmadik nagylemezükkel pedig megint feljebb ugrottak egy szintet ahogy népszerűségben, úgy zeneileg is. A Hex egyértelműen a trió eddigi magnum opusza, amely egyszerre szélsőségesebb és fogósabb is, mint az elődei: a pokoljárások még pokolibbak (Death, Methusalem), a bunkó módon arcba taposások még bunkóbbak (Black November), a füstös sztónerség még füstösebb (Golden Goat), ezek ellenpólusaként pedig megjelentek az eszköztárban a thrashes, sőt, egyenesen grindos gyorsítások is (Slaves, Birth, Belphegor). Ha pedig mindehhez hozzáadjuk a csapat sziklaszilárd kiállását, az alaposan kitalált és felépített imázst és a lehengerlő élő teljesítményt, akkor meg is kapjuk eredményként Magyarország vitán felül legnyugatképesebb metálzenekarát. A srácok valószínűleg épp az utolsó lépéseiket teszik mostanában a komolyabb kinti sikerek kapuja felé, és tényleg szívből drukkolunk, hogy azt a bizonyos kaput minél előbb izomból be is rúgják. Megdolgoztak érte. (Völgyesi)

Szóval ezek voltak a NuSkull szerkesztősége szerint 2017 legerősebb hazai nagylemezei. Még egyszer gratulálunk mindenkinek!