2011: szerkesztőségi vélemények II/II

Mivel a Top 20 lemezei csupán a "pontösszeadás, sorbarendezés, érmefeldobás" folyamata révén álltak össze, így mindenképp teret akartunk biztosítani annak is, hogy minden szerkesztőnk önállóan is kifejthesse a véleményét, hiszen a sok egyetértés és közös meglátás mellett a különbségek is az oldal mozgatórugói közé tartoznak, elvégre az ízlésbeli különbségek miatt tudtunk idén is számos különböző műfajról beszámolni. Sok eltérést fogok majd látni a toplisták közt, és nem is lesz a legrövidebb a több, mint egy tucat véleményt elolvasni, de semmiképp sem akartuk azt, hogy mindössze 20 lemezre hívjuk fel az év végén a figyelmet, hiszen ennél jóval több kiemelkedő kiadvány jelent meg idén.

JAKAB ZOLTÁN

01. Amebix – Sonic Mass
02. Ghost – Opus Eponymous
03. Chuck Ragan – Covering Ground
04. Touché Amoré – Parting the Sea Between Brightness and Me
05. Jedi Mind Tricks – Violence Begets Violence
06. Century – Red Giant
07. In Desperation – In Desperation
08. By A Thread – By A Thread
09. Mastodon – The Hunter
10. Immortal Technique – The Martyr

2011, mindent összevetve erős év volt, mert ugyan a tizes listára befért két hip-hop album, viszont lemaradt róla pár ígéretes próbálkozás, amely részeiben igen, teljes egészében nem érdemelte ki a részvételt. Mondom erős volt 2011, még akkor is, ha továbbra is sajnálom a minőségi hardcore punk hiányát, hiszen egyre kevesebb az a zenekar, akik tudnak valami olyat nyújtani, mondani, valahogy úgy kitűnni, mint azon zenekarok, amelyek egy egész világot voltak képesek megmozgatni bennem. Persze lehet, hogy csak én vagyok túl öreg és morózus. A mondanivaló hiányának ellensúlyozására  került be a két, némileg testidegen hip-hop album, a Jedi Mind Tricks, valamint Immortal Technique új anyaga. A Mastodon még mindig a Mastodon, viszont a listára kerülésben szerepe volt a nagyszerű Hegyaljás koncertjüknek is, amely egy végtelenül profi munka volt, nagyszerű megszólalással, remek dalokkal. A By A Thread régi motoros és számomra külön öröm volt őket újra az élő(halotta)k sorában látni, hiszen több, mint tíz éve már, hogy The Last of the Daydreams albumuk meghatározta a post-hardcore/emo világát és minden idők egyik legfontosabb ilyen albuma volt. Bár a mostani azért elmarad attól, cserében van egy-két bombasláger rajta. A friss vért képviseli az In Desperation, akik a két 7” után még inkább súlyosodtak és a címnélküli albumuk a sötét, apokaliptikus hardcore egyik nagyszerű anyaga idén. A Century esetében sokaknál kiverték a biztosítékot a szövegek és nem biztos, hogy az “I am not pleased with you. I will remove your head, and have intercourse with the remaining portion of your neck area” sorok alapján ne lenne igazuk, azonban a Century a hangzásuk ellenére (mondjuk azt, hogy találkozik a Botch, a Coalesce és egy kis korai Cave In) egy ízig-vérig hardcore zenekar, nyers, egyszerű, őszinte és ugyan egy betontömb egyszerűségével, de megmondja a megmondani-valót. Sokak számára meglepetés lehet listámon a Touché Amoré új lemeze, amit előszeretettel bántott mindenki, mert túl jól szól a debüt-albumhoz képest. Bár nem vagyok ellenére a pizzás-, konzerv- és fémdoboz hangzásoknak, a zenekar lépett egyet előre és mire meg lehetne unni az albumot, már vége is van. Cserében az nem volt szép, hogy nem adtak a Negative Approach-nak backline-t (éljen az internetes pletyka-hadjárat!) és azért a mai napig nem bocsátom meg nekik meg a Defeater-nek, hogy miattuk van tele a fél világ vászoncipős és (dioptria-nélküli) badihali szemüvegkeretes tumblr-nyomogató hülyegyerekekkel. Viszont most elérkeztünk a szentháromsághoz. Chuck Ragan-nek életem végéig hálás leszek emberségéért, közvetlenségéért, őszinteségéért, a Covering Ground pedig feljebb is kúszhatott volna, de a Ghost Opus Eponymous-a nagyon jó lett és rácsaltam az amúgy 2010-es lemezt a 2011-es listára, ugyanis kevés zenekar tud ennyire jól megfogni egy hangulatot, amely sötét, amúgy letűnt, de mégsem, mert a Ghost-nak hála frissnek hat. A nyertes pedig toronymagasan az Amebix és a Sonic Mass. Írhatnám azt, hogy akinél nem lett ez a lemez toptízben, az hülye, de akkor véleményfasisztának jönnék le (mondjuk az vagyok), valamint megbántanék sok jeles-kedves kollégát, akik azért értenek a zenéhez. Ettől függetlenül mérhetetlenül szomorúnak tartom, hogy eltűnőfélben vannak és a lemez szinte a semmibe érkezett és sok, hozzáértő fül mellett elment. Huszonnégy év távollét után többet, jobbat érdemelnének, és beérni ugyan ezzel nem fogják, de egy véleményfasiszta listájának első helyén azért ott vannak!

Ígéretes próbálkozás volt idén még a Close Your Eyes, a Stray From The Path és a Counterparts nagylemeze, a Powerwolves félig-meddig nagylemeze, valamint a Born Of Osiris-től a The Discovery is jó hallgatnivaló. A Between Earth And Sky Of Roots And Wings EP-je pedig az egyik legjobb hardcore anyag, ami az elmúlt években kijött, ha jövőre lesz nagylemez, akkor előre kiosztom a 2012-es lista első helyét nekik. Hazai lemezekről részrehajlás miatt pedig nem lenne illendő nyilatkoznom, így egyedüliként álljon itt a Téveszme anyaga, akik hihetetlen fejlődésen mentek keresztül és ha ez a fejlődés töretlen marad, egy újabb olyan zenekarral leszünk gazdagabbak, akikre méltán lehetünk büszkék. Koncertek terén a Boysetsfire, a Make Do And Mend, a Hot Water Music, a God Is An Astronaut, a Trial, valamint a Darkest Hour két alkalommal is maradandó élményt nyújtott és már most biztos vagyok benne, hogy kihagytam valamit, de azt hiszem egyszerre ennyi elég is volt belőlem.

Zárásként boldog új évet kívánnék, a Nuskull munkatársainak meg köszönöm, hogy vannak, mert munkájuk értéke felbecsülhetetlen!

JÁVORKÚTI ÁDÁM

1. By A Thread – By A Thread
2. The Wonder Years – Suburbia, I’Ve Given You All and Now I’m Nothing
3. Balance & Composure – Separation
4. Hands – Give Me Rest
5. Maylene and the Sons of Disaster – IV
6. I Am The Avalanche – Avalanche United
7. Aliases – Safer Than Reality
8. I Hate Our Freedom – Seriously
9. Counterparts – The Current Will Carry Us
10. Fallujah – The Harvest Wombs

Határozottan jó év volt 2011, és ez leginkább akkor derült ki, mikor az évzáró cikk alfa-verziójában műfajok szerint sepertük össze a lemezeket. Bár néhány zsáner idén is gyengélkedett, különösebb hiány egyikben sem volt, és olyan remek albumok érkeztek például dallamos hardcore-on belül, mint a Counterparts, a Defeater, vagy a Life In Your Way korongjai, de a pop-punk idén is odatette magát a Fireworks, a Story So Far, illetve a Wonder Years legújabb albumaival. Bár már évek óta temetjük a metalcore előadókat, de a Century idén is jó albumot tudott összehozni, a This Is Hell rendkívül szórakoztatóan idézte meg a szebb napokat is megélt Metallicát, az Oh, Sleeper pedig a műfaj idei nyerteseként nálam csak egy hajszálnyival maradt ki a legjobb tízből. Ha már meglepetések, akkor a debütálókról mindenképp szót kell ejteni: a Sainthood Reps, a Decoder, a City Light Thief, és I Hate Our Freedom albumok az év nagy meglepetései voltak, a Daytrader pedig minden tavalyi ígéretét kétszer is beváltotta az EP-jel, ahogy a djent-sztárok, a Tesseract és az Aliases is a legjobbak közt voltak idén. A djent mellett a progresszív, és a technikás death metal egy-két képviselője is utat találta a metallal szemben oly rezisztens szívemhez, így került fel a listára a Faceless labdáját leütő Fallujah, és így történt az, hogy a Born of Osiris, valamint a Beyond Creation is csak kemény küzdelemben szorult ki a legjobbak közül. Az év legpozitívabb élményei közül a poszt-rock/metal kínálat egy-két darabja sem maradhat ki, a telített mezőnyből idén a City of Ships emelkedett ki leginkább, de az And So I Watch You From Afar pofátlanul szórakoztató nagylemeze, és a *shels maratoni albuma is remek lett. Ha különdíjakat is kioszthatnék, akkor a következőek lennének a díjazottak: az év legbűnösebb élménye a Dead By April popgazmikus metallemeze volt, az év legjobb lassú dalát a Defeater (I Don’t Mind), a legjobb gyors dalát pedig a Wonder Years (You Made Me Want to Be A Saint) írta meg, az év slágere a By A Thread lemezéről került ki (Bloodshed, majdnem holtversenyben a fél lemezzel), az év pillanatát pedig a Born of Osirisnek köszönhetem (Singularity eleje). Ami a hazai bandákat illeti, az év eleje a Grand Mexican Warlockról, közepe a Southern Oracle-ről, vége pedig a Téveszméről szólt, mellettük csupán a Fuseism két kislemeze, illetve az új Shell Beach tudott itthonról érdemi játékidőt szerezni. Sok volt a jó lemez, de a csalódás sem volt kevés (Polar Bear Club, La Dispute, Make Do and Mend), ám igazán nagy pofáraesés csak párszor történt az évben: Thursday, Set Your Goals, Taking Back Sunday. Az albumos rész zárásaként mindenképp szót kell ejtenem a hip-hop szebb perceiről is, melyekért felváltva voltak felelősek Weeknd, a Heavy Metal Kings, az Outerspace, a Random Axe, Drake és Kanye Westék. A koncertekről annyit, hogy hatalmas élmény volt a La Dispute és az A Wilhelm Scream koncertje is, de a Boysetsfire-rel egyik se tudott versenyezni, és a kihagyott bulik közül is csak néhány lett volna erre esélyes: a MDAM & HWM,  a 12XU, valamint a Gods & Queens koncertek.

JENE BALÁZS

1. Red – Until We Have Faces
2. Tesseract – One
3. Hands – Give Me Rest
4. 3 Doors Down – Time Of My Life
5. Life On Your Way – Kingdoms
6. Dead By April – Incomparable
7. Oh, Sleeper – Children Of Fire
8. Holding Onto Hope – Holding Onto Hope
9. Blueneck – Repetitions
10. Preson Phillips – Wrath

A listámat bogarászva még magam is meglepődök, hogy mennyi régi kedvencnek sikerült egy újabb kiemelkedő lemezt összehoznia ebben az évben, hiszen 2010 leginkább az új bandákról szólt és arról, hogy a régi szerelmek rózsaszín ködje odaveszni látszott. Ennek ellenére minden stílusban voltak olyan bandák, amik napokra, hetekre, hónapokra velem voltak és a jövőben is úgy fogom emlegetni őket, mint alaplemezek. A legszűkebb listát talán az egyéni előadók esetében tudnám leírni, hiszen Chuck Ragan és Preson Phillips új lemezén kívül nem nagyon tudott semmi a közelembe férkőzni, még a közönségkedvenc City And Colour is csak egy enyhe sóhajt váltott ki, főként annak tudatában, hogy az Alexisonfire bedobta a törölközőt. A post-rock vonal is érdekes téma az én szemszögemből, hiszen leginkább csak azt a hangzásvilágot tudom előnyben részesíteni, amelyet például a Blueneck is képvisel. Behúz, lerongyol, tönkretesz és a lemez végére az ember életkedvéből csak morzsák maradnak, amelyeket az Our Ceasing Voice kissé zajosabb, kissé elborultabb, de még mindig szerethető hangzása csipked fel végleg. Az emo/metalcore vonalon megindulva sok remek alkotás született idén, elég csak a Holding Onto Hope, Oh Sleeper, Silent Screams, Dance Gavin Dance, Born Of Osiris, A Lot Like Birds nevét példaként felhozni. A Hands és az A Hope For Home szenvedős post-metalja is ugyanúgy elrabolta a szívemet, mint a “gay-metal” Dead By April, vagy a dallamos hardcore újraértelmezésével visszatérő Life In Your Way, illetve az ex-Oceana tagokkal felálló Decoder. Elképesztően slágeres lemezt kaptunk a Red-től illetve a 3 Doors Down-tól is, bár míg előbbitől szinte “kötelező” volt az év lemeze, utóbbi igazán kitett magáért az előző album egyhangúsága után. Az év egyik legérzelmesebb és egyben legjobb lemezét adta ki a djent hatásokkal is operáló Tesseract, amely pillanatok alatt vált úgy kedvencemmé, hogy a hasonló hangzással bíró, sokak által szeretett Fellsilent egyetlen nagylemezéről csak egy-két számot tudok újra- és újra meghallgatni, mert itt valahogy minden egyes hangszer (beleértve az éneket is) annyira együtt van, hogy az szavakkal leírhatatlan. A magyar vonal elképesztő meglepetéseket tartogatott számomra idén, hiszen eddig a Szükségállapot, Képzelt Város, Nova Prospect triót tartottam érdemesnek, hogy a külföldi kedvencekkel egy lapon említsem, azonban a Téveszme hihetetlenül fogós punkja, a Marionette ID gyönyörű post-rockja, vagy az Orient Fall technikás metálja mind érdemesek arra, hogy a jövőben rajtuk tartsam a szemem. Azonban a legnagyobb döbbenetet nem ők, hanem a The Southern Oracle nagylemeze okozta, amely az At The Throne Of Judgment három évvel ezelőtti lemeze után a második olyan death metal album az életemben, ami egyszerűen megöl. Ami pedig a csalódásokat illeti, egy jobb A Loss For Words, Emery, Staind, La Dispute lemezt elviseltem volna többek közt, de nem bánkódok, hiszen mint látható, más bandáktól bőven kaptunk olyan albumokat, amik a rossz szájízt elveszik.

KOLLÁTH BENJÁMIN

1. Death Toll 80k – Harsh Realities
2. Wormrot – Dirge
3. Origin – Entity
4. Ed Gein – Bad Luck
5. 40 Watt Sun – The Inside Room
6. All Pigs Must Die – God is War
7. Benighted – Asylum Cave
8. Weekend Nachos – Worthless
9. Brutal Truth – End Time
10. Rotten Sound – Cursed

2011-ben sem váltotta meg senki a világot sajnos, de nekem még így is folyamatosan fülig ért a szám, annyi király anyag jött ki az idén. Hol is kezdjem? A legkevésbé örvendetes, sőt, elszomorító tény számomra mindenképpen az volt, hogy egyre inkább kezdenek eltűnni a klasszikus matek/grind zenekarok. Tavaly még ott volt egy Demeanor, akik letettek valamit az asztalra, de idén egy Meek is Murderen kívül gyakorlatilag semmi sem volt (lapzárta – értsd: éjfél – után még ráakadtam azért egy új Sawtooth Grin demóra). Viszont melankolikus nagyon lassú doomból jelesre vizsgázott az év. Ott van ugye az új Jesu, ami ugyan egyes kísérletezései miatt kevésbé volt emlékezetes, de a derült égből villámcsapásként érkező 40 Watt Sun debütalbum kárpótolt mindenért. A death metal mezőnyt két részre osztanám. A hagyományoktól elrugaszkodóknál az Origin számomra utcahosszal vert mindenkit, Beyond Creation ide, Baring Teeth oda. A Swarm meg az év dala címet is besöpörte nálam. Hagyományos death metalból is el voltunk kényeztetve, volt új Deicide (kevésbé sikerült), új Gorgasm (egész jól sikerült), de nem sikerült megközelíteniük a teljesen elmeháborodott Benighted öndefinitív (Asylum=elmegyógyintézet) próbálkozását. A deathcore mezőny nagy része a saját hányásában vergődéssel volt elfoglalva sajnos, de azért üdítő kivételek (ASP, Fit for an Autopsy) akadtak most is. Sajnos én a Born of Osirisszel nem élek. Talán nem néznétek ki belőlem (a listám alapján semmiképp), de néha még pop-punkot is hallgatok, és ezen a fronton nálam a The Wonder Years vitte a prímet, de felhívnám a figyelmet a kanadai !Attention!-re, akik a régi idők pop-punkját játsszák, megfelelően szőrös körítéssel (ezt majd megértitek). Na, de hogy végre hazai pályára érjek: A 2011-es év a grindcore-ban nem a Rotten Sound egyeduralkodásáról szólt, de erről a legkevésbé ők tehetnek. De idén volt egy Brutal Truth lemez, ami rettenetes hangzása ellenére a top 10-be verekedte magát. Volt egy Weekend Nachos, akik az általam újsulis powerviolence-nek nevezett hullám egyik élharcosai, és a Worthless legalább olyan gyakori vendég a lejátszómon, mint a 2009-es Unforgivable. Volt egy All Pigs Must Die, amely 2011 talán legdühösebb és legerőszakosabb produktumát tették le az asztalra. Mit tették, odavágták kétszer. Össze is roskadt. Mármint az asztal. Volt egy Wormrot, a távoli Szingapúrból, akik kinőtték az “Insect Warfare-tribute banda” titulust, és egyre inkább kezdik megtalálni a saját stílusukat. De mindez nem volt elég az elsőséghez, és idén nem a Rotten Sound volt a Nagy Finn Daráló, hanem a Death Toll 80k. Szerény véleményem szerint valahol ott kéne tartani a grindnak 2011 végén, ahol ők. És az itthoni színtérről sem szabad megfeledkezni: A Human Error új EP-je új EP-je, az Another Way és a Yack OEF-re való kijutása, a Dance or Die splitjei mind-mind kalapemelésre adnak indokot, és bizakodásra a hasonló folytatásban.

LOSSOS GÁBOR

1. Defeater – Empty Days & Sleepless Nights
2. Meek is Murder – Algorithms
3. Amon Tobin – ISAM
4. Aliases – Safer Than Reality
5. Raein – Sulla Linea D’orizzonte Tra Questa Mia Vita  E Quella Di Tutti
6. All Shall Perish – This Is Where It Ends
7. Touché Amoré – Parting the Sea Between Brightness and Me
8. Submotion Orchestra – Finest hour
9. Pianos Become the Teeth – The Lack long After
10. Thomas Giles – Pulse

Vegyes érzelmeim vannak zenei szempontból az idei évvel kapcsolatban. Sok jó lemez megjelent idén, de néhány kivételtől eltekintve kevés emelkedett ki úgy istenigazán. Amikor volt a szerkesztőségi szavazás, és be kellett küldeni egy húszas listát, én csak tizennyolc olyat tudtam összeszedni, amire őszintén rámondanám, hogy listára való, és nem csak futottak még kategória. Kellemes meglepetés volt Thomas Giles kísérletezgető szólólemeze, valamint Submotion Orchestra gyönyörű trip-hopja, mely gyakran társ volt nyári éjszakákon. Eme kategóriából viszont Amon Tobin álomszerű ISAM-ja győzött, mely el is vitte a harmadik helyet a listámon. No de mielőtt még ellenőriznétek a böngészősáv tartalmát, kanyarodjunk a Nuskull pozitív zenék irányába. Nagyon jól sikerült a Pianos Become the Teeth lemez, a tavalyi The Saddest Landscape-hez tudnám hasonlítani, de az utóbbi azért jobb. Amennyire nem tartottam semmi extrának eleinte az új Touche Amore-t annyira megszerettem az új lemezt, és most már jobban is tetszik mint az előző. A Raein viszont nagyon nagyot alakított visszatérésükkel, amit aztán egy majdnem hibátlan koncerttel meg is koronáztak. Az érzelmes zenék kategóriából hipszter, nem hipszter, egyértelműen a Defeater került ki nálam győztesen. A hátrahagyott idősebb testvér szívbemarkoló története, az aláfestéssel együtt olyan hatással voltak rám, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy bemasíroztak szépen az első helyre. A technikás zenék terén ez a djent dolog nekem még egyelőre nem igazán jön át, tény, hogy hangszeres tudás szinten zseniális, de túlságosan élettelen nekem, és csak bizonyos hangulatban fekszik. Erre cáfolt rá az Aliases debüt, amely a technikai tudás megtartása mellett slágerességével, energikusságával, és nem utolsó sorban emészthető hosszával egy olyan djent lemez lett, amelyet nem csak, hogy élveztem, de kifejezetten imádtam, gyakori vendég a lejátszóban. Kiválóan sikerült az új All Shall Perish is, bár igazából ez várható volt. Hatalmas meglepetésként ért a Meek is Murder debüt albuma, a maga huszonkét percével folyamatosan fenntartva a figyelmet, hatalmas energiával, pont megfelelő hosszú témáival. Második hely, jövök! Jól sikerült még nagyon a BTBAM kislemez, a Trophy Scars idei kiadványa, és én azok közé tartozom, akiknek nagyon tetszik a Carbon Based Anatomy is, bár lehet azért, mert én nem olyan régen kezdtem csak el hallgatni Cynic-et. Számomra az év legnagyobb csalódása a Fear Before feloszlása, lévén, hogy az egyik kedvenc zenekarom volt. Azóta se sikerült megszeretnem az új Maylenet‘, és bár a Darkest Hour azért jobb volt sokkal mint az előző, még mindig nem az igazi. Lehetne még sorolni, de inkább ne ezekről emlékezzünk az évre. Koncertek közül nálam verhetetlen a bécsi BTBAM koncertje főzenekarként, hatalmas katarzis volt, azóta is libabőrös leszek ha rágondolok.

 

SZABÓ NÁNDOR

01. Born of Osiris – The Discovery
02. Fallujah – The Harvest Wombs
03. Defeater – Empty Days & Sleepless Nights
04. Fleshgod Apocalypse – Agony
05. Deafheaven – Roads to Judah
06. Lower Than Atlantis – World Record
07. Obscura – Omnivium
08. The Black Dahlia Murder – Ritual
09. Architects – The Here And Now
10. Beyond Creation – The Aura

Sokan szidták 2011-et, pedig akadt bőven hallgatnivaló, és szerencsére ezek közül bőven találhattunk jó albumokat. Emellett számomra a tavalyi év a más stílusok irányába való nyitás miatt volt még meghatározó, rengeteg olyan zenekarral ismerkedtem meg, akiket maximum hírből (vagy még abból sem) ismertem, és sokat meg is szerettem annak ellenére, hogy milyen egysíkú volt a zenei gondolkodásom. De ez talán így is van rendjén. Ettől függetlenül az idei lista első helyén egy olyan zenekar végzett, akiket ugyan nem idén ismertem meg, de most nőttek teljesen a szívemhez, mind emberileg, mind pedig zenéjükkel. A listát tovább nézve így is azért inkább a death metal közeli zenék dominálnak, de közel sem olyan szinten voltak ezek az albumok jelen a hétköznapjaimban, mint az elmúlt években. Ennek pedig a legkézenfekvőbb oka, hogy nagyon sok régebbi albumot fedeztem fel magamnak. Viszont ezt a tízes listát így sem volt könnyű összeállítani, mert bőven akad ezek mellett még említésre méltó album, de a legerősebb tíz azért ha nehezen is, de kirajzolódott. És itt említeném meg egy másik fontos dolgot 2011-gyel kapcsolatban, ez pedig a temérdek mennyiségű koncert, amire eljutottam, illetve dolgoztam, és így volt szerencsém megismerkedni sok olyan zenésszel, akiket legjobb esetben is csak képről ismertem. Illetve olyan zenekarokkal is, akik nagyon távol állnak a zenei világomtól. Sok mindenbe beleláthattam, és sok hülyeséget tapasztaltam, de ezek közül is sikerült örök emlékekkel gazdagodnom. Koncertek terén erős évet zárhattunk, holtversenyben áll a dobogó legtetején a bécsi Between the Buried and Me / Animals As Leaders koncert, illetve a pesti And So I Watch You From Afar, mindkét buli beleégett az agyamba az első hangtól az utolsóig. Második helyen a Mono idei hajós bulija áll, harmadikként pedig az After The Burial első pesti szereplését említeném. De emellett még számtalan kisebb buli volt, ami emlékezetes marad számomra. 2012-től pedig semmit sem várok, lesz ami lesz.

VAD ENDRE

1. By A Thread – By A Thread
2. Foo Fighters – Wasting Light
3. Four Year Strong – In Some Way, Shape, Or Form
4. Red – Until We Have Faces
5. Dead By April – Incomparable
6. The Dangerous Summer – War Paint
7. Skindred – Union Black
8. Tesseract – One
9. Coldrain – The Enemy Inside
10. Yellowcard – When You’re Through Thinking, Say Yes

Az évzáró összegzések során illik némileg ünnepélyes hangnemet megütni, így hiába érzem úgy évről évre, hogy egyre kevesebb lemezt zárok úgy istenigazából a szívembe, most főként csak a kellemes emlékeket idézném fel. Feltétlen a mondandóm elejére kívánkozik a By A Thread korongja, ami idén minden más próbálkozást elhomályosított, a letűnt idők megidézése tehát telitalálatnak bizonyult. Ami a post-hardcore dobozkát illeti, szerencsére jöttek ki 2011-ben is emlékezetes lemezek; ezek közül a The Blackout ArgumentI Hate Our Freedom, Memorial hármast kedveltem a legjobban. Amennyiben valaki olvasgatta az irományaimat, feltűnhetett neki az énekdallamokhoz fűződő perverzióm, ami a dúdolható rockzene fetisizálásában ölt testet; habár ez nyilván barokkos túlzás a részemről, abban talán még a vájtfülűek is egyetértenek velem, hogy Dave Grohl ismét bizonyította, jelenleg ő a hard rock istenségek földi helytartója. A Foo Fighters mellett 2011-ben a nu-metalból merítő Red, az ausztrál szálat erősítő, sallangmentes Calling All Cars rúghatott még labdába; a pálforduló kiadványok közül a Maylene’ és a Four Year Strong produkciója okozott függőséget – traktorok és pop-punk nélkül is -, a fiúbandákat megszégyenítő Dead By April viszont az eredeti receptnél maradva is behálózott szinte mindenkit, akit csak lehetett. Ha már pop és punk, a Yellowcard két szürkébb korong után végre azt hozta, amit sokan vártak már; míg a The Swellers nosztalgiázva, a Fireworks pedig finomkodva hagyott nyomot a hallójárataimban. Az érzelmeimmel idén a The Dangerous Summer játszott a leghatásosabban; a War Paint mélabúját még a Hands morózus lélekgyilkolásánál is jobban megszerettem. Persze a post-rock sem maradhatott ki a merítésből, nálam az enyhén mesterkélt Maybeshewill, illetve a space-es Exxasens pörgött a legtöbbet. A tomboló djent hullám – még ha minimálisan is, de – engem sem hagyott hidegen: a Tesseract mesterműve befészkelte magát a fejembe, de a Corelia EP is okozott kellemes perceket. Mindezeken kívül a progos Fair to Midland, a hamvaiból feltámadó, dallamos hardcore Life In Your Way és a ragga metal keresztapa Skindred is toplistás teljesítményt nyújtott, ami pedig az egzotikumot illeti, a japán Coldrain második nagylemeze is kellően fogósra sikeredett (plusz a Fact EP is zsáner volt). A hazai felhozatallal kapcsolatban örömmel jelenthetem, csupa szépet és jót tudok csak mondani: a Grand Mexican Warlock szuggesztív és exportképes dalcsokorral ajándékozott meg minket, a Téveszme immáron bizonyíték, nem ígéret, a Rivals in the Fall pedig újfent igazolásul szolgál arra, hogy van itthon is igényes popzene. Mellettük a Nova Prospect érdemel még szót, akik egy újabb remek EP-jel erősítették meg, hogy tőlük számíthatunk még izgalmas dolgokra a közeljövőben. A csalódásokról csupán tömören nyilatkoznék; a TBA és az Innerpartysystem feloszlása (az idei kiváló, gitármentes EP után) érzékenyen érintett, a New Found Glory és a blink-182 nem hallgattatta magát, a Thrice és a Thursday is csak a bejelentéseikkel okoztak torokszorulást. Soha rosszabb évet!

ZAHORÁN CSABA

1. Counterparts – The Current Will Carry Us
2. Will Haven – Voir Dire
3. Glassjaw – Coloring Book EP
4. Scarred By Beauty – Sutra
5. Nova Prospect – Minden nap háború EP
6. Tesseract – One
7. Uneven Structure – Februus
8. Hands – Give Me Rest
9. The Southern Oracle – Hellwakening
10. Century – Red Giant

Amikor először merült fel szerkesztőségen belül egy 20-as lista összeállítása, erős kétség lett úrrá rajtam abban a tekintetben, hogy mégis mely lemezeket vegyem fel a legjobbak közé, hiszen az idei esztendőben számomra csalódásokban (pl.: August Burns Red) nem volt hiány, ahogy közepes/közönyös teljesítményekben sem. De aztán ahogy módszeresen újrahallgattam bizonyos lemezeket, illetve sok méltatlanul mellőzött albummal is megismerkedtem még az utolsó két hónapban, nyugodtan állíthatom, hogy bizony jó kis zenékben gazdag év volt ez. Így aztán a 10-es lista végképp komoly fejtörést okozott a számomra, de azok a lemezek, amik ide bekerültek minden bizonnyal a legtöbbször és a legszívesebben kerültek lejátszásra 2011-ben. Persze volt még ezeken kívül is bőven sok jóság, mint például a Born Of Osiris produkciója, ami meg is kapja a kiemelt +1 szerepét, hiszen rongyosra hallgattam a The Discoveryt idén, és mindenképpen egy rendkívül fontos albumnak tartom. A csalódások már jó ideje nem rázkódtatnak meg túlságosan, szerencsére rengeteg igazán nagyszerű muzsikát kaptunk 2011-ben is számos zenekartól, legyen szó a Century vagy az új néven debütáló hazánk fiai, a The Southern Oracle nyers brutalitásáról. A Hands epikus utazásában a legnagyobb örömmel vettem részt én is, ami nálam év végi hiánypótlás volt, de mindenképp örülök a megismerkedésnek, ahogy a két djentes dalcsokor, a Tesseract és az Uneven Structure esetében is, rövid időn belül kialakult szűnni nem akaró függőség kíséretében. Elfogultság ide vagy oda, a Nova Prospect új ep-je engem teljesen elvarázsolt, míg a dán Scarred by Beauty az idei év nagy felfedezése számomra, előbb koncerten, majd lemezen is. Két diadalmas visszatérőt üdvözölhetünk a képzeletbeli dobogóm harmadik és második fokán. A Glassjaw EP-jére igazán érdemes volt ennyit várni, míg a Will Haven esetében feltehetően jót tett az eredeti énekes visszatérése, miközben egy minden eddiginél kiábrándultabb, sötét világot varázsol a hangszeres szekció Grady elkínzott vokalizálása alá. Az idei esztendő győztese pedig nálam nem más, mint a dallamos hardcore ifjú titánjai, a kanadai Counterparts, akik ismét egy rendkívül fogós, lendületes dalcsokorral ajándékoztak meg bennünket a tavalyi közönségkedvenc debüt után. A lemezzel kapcsolatos magvasabb gondolataimat pedig már kifejtettem a szerkesztői top 20-ban, illetve az anyacikkben is. Mindent összevetve, én csak a szépre emlékszem, így igazából nincs okom panaszra, a csalódások ellenére is el voltam látva bőségesen remekbeszabott friss hallgatnivalóval, arról nem is beszélve, hogy koncertek terén is elég rendesen el voltunk kényeztetve. A két fantasztikus budapesti fellépése miatt az év zenekara nálam határozottan a The Ghost Inside volt, akiknek új lemezét epekedve várom. Fesztiválok terén pedig a Hegyalján eltöltött egy hét alatt gazdagodtam a legtöbb felejthetetlen élménnyel. Soha ennél rosszabb évet!