Volt Fesztivál 2009 (2. rész)

…a 2009-es VOLT Fesztivál beszámoló első két napjáról ide kattintva olvashatsz.

3. Nap, Péntek

A csütörtöki nap minden tekintetben felülmúlta az összes többi napot együttvéve, így kicsit szomorúan, de mégis megelégedve vártam mit hoz a harmadik nap koncertek tekintetében. Az előre összeírt megnézendő koncertek listáját böngészve, azonban realizáltam, hogy elérkeztünk a mélyponthoz. Program híján körbenézve a fesztivál sátraiban, a számos kaland mellett (óvszerért intim szexualitással kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolni; ördöglakatok és kvízjátékok ezreit oldottam meg; megnéztem a „kulmann-összeesküvés” végeredményét) az egyik sátorban a Sopronkőhidai Fegyház és Börtön Intézet poliészter kunyhójára lettem figyelmes, akik utakat szerveztek „főhadiszállásukra” a fesztiválozóknak. Első éves jogász tanonc létemre persze kapva kaptam az alkalmon, így a rabomobil kényelemit élvezve benyerést engedtem az ország egyik legkeményebb büntetés-végrehajtási intézetébe. Részletekbe ezúttal nem bocsátkozom, de, aki nem volt annak ajánlom, hogy jövőre éljen a lehetőséggel, mert különleges egy élmény volt.

A koncertek szempontjából halványabb nap egyetlen egy olyan fellépővel kecsegtetett, ami valóban érdekelt. A délután 17:30-kor a nagyszínpadon fellépő brazil származású második korszakos Sepultura, gyakorlatilag két elektro alapú előadónak és a Tankcsapdának volt az előzenekara. A finoman szólva is megalázó időpont persze valahol tükrözi azt is, hogy hol tart ma a kilencvenes évek elején még tündöklő groovy thrash csapat. Az egykoron a Cavalera testvérek által vezérelt zenekar mára már csupán egy eredeti tagot számlál (Paulo Jr.), de ez persze nem tántorítja el őket se a koncertezéstől, se a dalírástól. Ez valahol dícséretes, valahol pedig nem. A változó minőségű albumokkal előrukkoló négyes-fogat legutóbbi lemeze a Stanley Kubrick által megfilmesített Anthony Burgess tollából származó Mechanikus Narancsot próbálta tizennyolc dalba sűríteni A-Lex címszó alatt. A lemez talán jobb lett, mint elődje, de még mindig hiányzik belőle az, az íz, ami pl. a Chaos A.D. korongban benne volt anno. Az új lemezről származó introval indító csapat első igazi dala a szintén új albumos Moloko Mesto volt. Az égiek aznap nem voltak túlzottan Sepu’ pártiak ugyanis a tűző napsütés a még a fejüket odakapó nézelődőket is eltántorította, de az első pár dal után éltetőnk is visszavonult, így a tömeg egyre csak gyűlni kezdett. A régi és új daloknak egyaránt kedvező repertoárban olyan dalok kerültek elő, mint az Arise, Dead Embryonic Cells, Infected Voice a ’91-es Arise korongról, a Nationos „öklöket fel” Sepulnation vagy a Morbid Visionsos klasszikus, a Troops of Doom. A tömeg a szenzoraim érzékelés alapján egyértelműen jelezte, hogy melyik az az időszak, ahonnan dalokat szeretnének hallani; ekként óriás üdvrivalgás fogadta a Chaos A.D. két legnagyobb klasszikusát a Territoryt és a Refuse/Resistet vagy épp az Inner Self címűt még régebbről. Az alighanem nem éppen csúcspontján lévő zenekar állapotát nem csak az jelezte, hogy az A-Lex dalainál (Filthy Rot, Conform) mindenki nézett, mintha nem látott volna még fekete énekest, hanem, az is, hogy gyakorlatilag két alkalom, ha volt, amikor hozzánk szólt Derrick Green (aki mellesleg kiegészítve a nem akármilyen dobszerkót egy-két dal erejéig külön saját „egyes” dobját ütötte-verte halálra). Továbbá elég megnézni a régi/új dalok arányát az albumok függvényében (4-8). Ennek ellenére a közönség nagy részét kitevő rasztás fenegyerekek nagyon élvezték a koncertet és igazság szerint én is meg voltam velük elégedve (bár titkon reménykedtem, hogy azért eljátsszák a Ratamahattat), „Soha rosszabb koncertet!” mondtam magamban, mire már azon kaptam magam, hogy én is az ég felé tartom öklömet és azt üvöltöm teli torokból jó pár száz másik emberrel, hogy Roots, Bloody Roots!

 

Aznap este még belenéztem az Irie Maffia és a Kiscsillag programjába, továbbá megnéztem magamnak (utolsó 20 percet), hogy a nem rég Londonban is fellépett Tankcsapda még mindig ugyanazzal szúrja-e ki a rajongók szemét, mint tíz évvel ezelőtt. Jelentem, igen, DE (!) legalább kiváló pirotechnikai effekttel elégítették ki az összegyűlt tömeg vizuális igényeit. Sebaj, így szeretjük!

4. Nap, Szombat

A negyedik nap egy fokkal izgalmasabbnak bizonyult, mint a pénteki, de ennek kizárólag az esti szár fellépő, Marilyn Manson adott okot. Hogy miért? Hát nem is a zenéje miatt, hanem sokkal inkább az egyre-másra gyülekező furcsábbnál furcsább mansonista szerzetek miatt. A gót alatti és a gótnál még kellemetlenebb szubkultúra utolsó élő példányát is minimum négy éve látták utoljára. A tömeges mennyiségben feltámadt vámpír/bukott angyal szerkóban megjelenő tizenéves ifjoncok legalább a ruhakölcsönzőknek csinált egy szép estét. Az enyhén black metalosra festett, bűn ronda fiatalok nagy része felkapta a szekrénye hátuljába begyömöszölt Manson / Slipknot / Cradle Of Filth pólóját (tudjátok azt a kopott, ócska színezésű fajtát), hogy a ki a legextrémebb a mansonista szépségversenyen besöpörhesse az első helyezéséért járó díjat. Persze az igényesebbek közül a lányok általában egy késő újkori lerövidített szoknyájú csipkés ruhácskában vonultak fekete-fehérre mázolt arccal. Míg a fiúk valami extrém módszerrel összeöltött öltönyben flangáltak a fesztivál területén óriási utánuk fordulást keltve maguk körül. Délutánra már mindenki megszokta a látványt és az arra járó mondjuk felemás kontaktlencséjű egyéneket könnyedén, egy-két kósza mosollyal nyugtázták a volt-bérletes kollégák.

Gyanítom jó pár negatív irányú hozzászólás fog érni ezért, de a negyedik nap Marilyn Manson után a főszerep egyértelműen a programfüzetben elgépelt nevű Kovbojok zenekaré volt. A rendszeres internet felhasználók között óriási ismeretségre szert tevő banda nem rég jelentette meg első lemezét a frappáns címmel ellátott Kaksi Atomerőművet. Aki eddig nem ismerte őket az, az album címét olvasva nyilván sejti, hogy ezúttal nem a gitárvirgáké vagy a blastbeateké a főszerep, hanem a humoré. Az eredetileg kéttagú, de végül kvartetté duplikálódott banda legfőbb inspirációja; a fekália. Szó sincs arról, hogy a beszámolóm is felvegye ezt a vulgáris stílust sokkal inkább, mint érdekesség írok róluk. A YouTube segítségével elhíresült budapesti poén csapat szerintem álmába sem hitte volna, hogy egyszer a VOLT Fesztivál Cool Teraszán fognak fellépni telt ház+ előtt. A kíváncsiskodó tömeg folyamatos éljenzéssel biztatta a csapatot a mihamarabbi kezdésre, ami öt órára volt esedékes. A rendkívül amatőr zenekar (annak ellenére, hogy létezik egy másik ’Bodom által inspirált melodic death metal bandájuk) a kezdeti nehézségeket nehezen megoldva végül gyorsan belecsapott a lecsóba. A hangszerek tekintetében az Aljas Kúszóbab / Nefogazz! világra emlékeztető, de mondanivalóilag sokkal viccesebb és ötletesebb banda gyakorlatilag teljes egészében eljátszotta a debüt lemezét. Felcsendült a Hóember, a Házibuli, a B*zerátor Bolha, a Rejsz Felügyelő és közkívánatra a teljes Egérfejű trilógia beleértve a kultikus P*csaszar Topánka címűt is. A záródal pedig mi más is lehetett volna, mint a méltán híres Télapó. A hibátlan hangulatú bulit tovább fokozta az énekes (ideiglenes basszeros) számok közötti spontán verselése a zenekartól jól megszokott stílusban. A show végén a barátnőm odafordult hozzám és megkérdezte: „Hogy bírsz ilyet hallgatni?” Mire én nevetve azt válaszoltam: „Ezek a srácok mérhetetlen egyszerűséggel foglalják össze az élet esszenciáját. Plusz, kurva vicces.”

Induláskor bár előre elhatároztam, hogy, nem, én bizony bármennyire is jó a hangulat, bármennyire is vonz az egyik koncert, akármi is történjék én bizony a hajnali hármas (02:50) vonattal haza megyek. Miért is? Mert indulás előtt láttam magam előtt, hogy a másnap reggel tíz órás fesztivál elhagyási határidőt, ami akkora tömeggel, nyomorgással járt volna, hogy inkább beáldoztam az utolsó estémet, így a kora esti koncert sávot nélkülözve pakolással, sátorbontással ütöttem el az időm (megjegyzem: egyik éjjel megtámadott minket egy vakond!). A pókok és hangyák tengeréből kimentett sátrat és cuccokat pedig az ingyenes értékmegőrzőben hagyva gyorsan rohantam is vissza a színpadokhoz, hátha el tudom még kapni a nemrég új albummal jelentkezett Turbo zenekart. Sajnálatos módon viszont így is csak az utolsó pár dalra értem oda. A koncerten hangulatilag southernes ízekkel operáló rock and roll csapat teljes átéléssel élvezte saját muzsikját a színpadon és önmagukból kifordulva teljesen megőrültek. Legalább ők, ha már a közönség nem, ugyanis az ultra alacsony számú audiencia engem is annyira meghökkentett, mint valószínűleg őket is. Emberek, a Turbo menő! Hol voltatok? A választ kutatva gyorsan átevickéltem a nagyszínpadhoz, hogy belenézzek a kultikus számba menő tizenhárom taggal muzsikáló Earth, Wind & Fire kollektíva produkciójába. A tipikus „sláger rádiós” dalokat játszó Maurice White által vezetett tizenkilenc stúdióalbummal büszkélkedhető zenekar dalait címről általában senki nem ismeri, viszont, ha meghallja egyből dúdolni kezdi őket. Ez a sláger rádió effektus. Fúvós, ütős, billentyűs hangszerek, gitárokat, és minden egyebet felsorakoztattak, hogy még igényesebb még, kellemesebb hangulatot varázsoljanak a nézőtérre. Táncoló párok, egymásba kapaszkodó dalolászó társaságok vagy csak mosolygó szőke ciklont vedelő érdeklődők élvezték a hatvanas éveiket taposó társaság muzsikáját. Kiváló volt, kár, hogy nem hallottam belőle többet.

Az órámra nézve konstatáltam, hogy még jó két óra van hátra a VOLT végső bulijáig, így elhatároztam, hogy a régi szép idők emlékére elmegyek egy Moby Dick koncertre, pláne, hogy még soha nem láttam őket élőben. A honi thrash metal élbolyába tartozó (hozzájuk írt tribute lemezzel rendelkező) jövőre már a harmincéves fennállást celebráló nagy hatású zenekar fél kilenckor rezegtette be a hallójártainkat a Körhinta album címadójával, melyet csak egy star warsos felvezető előzött meg, utána darálták tovább dalaikat. Volt Múló Álom; Káosz és Zűrzavar; Mennyből Az Angyal; Na, Mi Van?; Ilyen Ez A Század, Good Bye, Pokolrock, Gazember, Ámen és Beteg a Föld. Az évtizedek óta ugyanazt receptet alkalmazó Moby Dick észrevehetően a kilencvenes évek elején megjelent lemezeit helyezte előtérbe, tény, hogy a kultikus státuszú lemezek sokkal jobbak, mint bármelyik másik, de én úgy érzem, hogy a hazai pályán lévő négyes nyugodtan játszhatott volna többet a két újabb keletűről. A thrash reneszánsz őket is visszahozta a süllyesztőből, így most erősebben – és felháborító módon beképzeltebben – mint valaha a Moby Dick még mindig képes fejeket szakítani, így volt ez a záró nemrég újra kiadott Ugass Kutya! lemezes Keresztes Vitéz című dalnál. Én hiszem, hogy az egykoron még nagyszínpadon játszó ’Dick jobb, mint a tipikus magyar „zúzós metál” bandák, bár tény, hogy a rajongótábor 80%-a Ossian rajongó is. Sebaj, én támogatom őket, mert tényleg jók.

 

Na végre, eljött a várva várt pillanat, Marilyn Manson másodszor is fellép Magyarországon, de ezúttal én is ott lehetek. Nem mindegy. Az utoljára 2005 nyarán az Against All Gods turné keretin belül itt járt kiégett rokksztár a VOLT utolsó napjára sokak – de nem a soproni polgárok – bánatára, de még többek örömére elfogadta a szervezők ajánlatát. Az első alkalommal is botrányt kiváltó zeneszerző jötte ezúttal is hagyott némi felfordulást maga után. Jómagam is csak utólag lettem fültanúja a történteknek, de itt és most leszögezem minden, amit írok azt, mint a vallását gyakorló, hívő római katolikus ember teszem. Kérem szépen, először is szögezzük le, hogy Marilyn Manson a legmegcsináltabb rock figura a történelemben, aki nem mellesleg a századfordulón környékén írt egy két kiváló dalt egy két magából kifordult tininek, mint amilyen én is, de azt hiszem a legtöbb olvasónk is volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a nagy amerikai multik elleni kampányának ellenére kiderült, hogy a koncert után a soproni Mekiben étkezett, ahelyett, hogy valami ízletes magyar specialitást választott volna. Manson himnuszait mindenki szerette, a lázadás a kamaszkor velejárója, ehhez pedig a bekezdésünk tárgya kiváló táptalajt nyújtott, mind a külcsínt, mind a belbecst szemlélve. Persze az idősebbek teljesen érthetően próbáltak a szélsőségekbe eső fiatalokat eltántorítani, de erre a 2004-es esztendőt követően már nem nagyon volt szükség. A 2001-es Holywood albummal magát csúcsra járató anti-hősünk, az azt követő években szélsebesen elindult a lejtőn, persze a ’Grotesque lemez még óriási siker volt, de utána már nem volt menekvés. A média kiszállt mögüle, a tinik is szétszéledtek és egy-két esszenciálisabb „manson-himnusznál” nagyon több nem maradt utána. A menő turné elnevezések és a már égőnek számító botrányaival visszacsalogatni próbáló egyben festő és filmrendező viszont bárhogy is nézzük 2009-ben már egyértelműen, teljesen, visszafordíthatatlanul és véglegesen kiégett. Ez tény. A hízás és „késő bánat” alkohol/drog problémái pedig csak ezt erősítik tovább, de mielőtt el kezdenénk sajnálni beszéljünk egy kicsit a sátánizmusról, amit állítólag ő képvisel. Igaz ez? Nem. Marilyn Manson nem, hogy nem sátánista, hanem kb. annyi köze van az sátánizmushoz, mint Szikora Róbertnek a katolicizmushoz. Mint mondottam a megcsináltság gyakran szélsőséges eszmék hirdetéshez vezet, ami később pénzként folyik vissza (ld. Slipknot). Belátom a biblia széttépése (ha egyáltalán tényleg az volt) és a keresztények csak-úgy ész nélküli szidása nem szép dolog, de ennyi erővel a fél világot elítélhetnénk. Nem hiszem, hogy Jézus Krisztus is ekként vélekedne és abban is biztos vagyok, hogy az Egyház, amit a Szt. Péterrel az élen “létrehozatott”, annak designos, de röhejes plakátokkal, önmagát nevetség tárgyává degradáló módon, Robival összefogva kéne kampányolni egy amúgy is lehetetlen ügy érdekében. Arról nem is beszélve, hogy ezzel semmi nem érnek el, csupán óriási reklámot csinálnak az “ellenségnek”. Hiába a jó szándék, az egyház nem erre van, de ha már mindenképp ilyen irányú céljaik vannak a belső reformok és a morális megújulás zászlóra tűzése helyett, akkor inkább hívjanak fel és mondok egy két zenekart, akik ténylegesen – már engem is sértő módon sátánisták. Ja, és teszem hozzá jó lenne, ha elfelejtenénk, hogy a sátánimádók ténylegesen körbeülnek és vért isznak vagy épp rituálisan szüzeket áldoznak, ez már a középkorban is gáz volt. Nem, kérem szépen a sátánizmus a szélsőségesen hedonista nézetek melegágya, amely nem mellesleg értékeket is hordoz magában. Persze mielőtt vallásháborút vagy épp politika csatát indítok, inkább itt megállok és visszakanyarodok az eredeti témához, a koncerthez.

A beállás és színpadi pakolás alatt valamelyik őrületes diszkotéka sláger bömböltetését követően végre kezdetét vette a koncert. Mint ex-rajongó izzadó tenyérrel vártam, hogy vajon mi sül ki ebből, lévén, hogy én se hallgattam a dalait már vagy öt-hat éve, de reméltem, hogy legalább a szívemet egy jól átmelengető nosztalgia hullám fogja megdobogtatni. Tévedtem, de még mennyire. A függönnyel eltakart színpadon villogtak a vörös fények, mire egyszer csak lehullott a lepel és berobbant a Johnny Casht idéző Four Rusted Horses, az új album nyitódala. Az eszeveszett feszültség fokozást (intro) gyakorlatilag nem is lehetett volna rosszabbul befejezni, a totálisan leült hangulatot még lejjebb húzta, hogy a második nóta se egy Lunchbox volt, hanem egy szintén új lemezes borzalom, a Pretty As A ($). Néztem körbe, mindenki unott fejjel bambult a földre, hogy mégis hol van a régi Manson? Kérem; sehol. Az egyetlen vigasz az volt, hogy annak ellenére, hogy az irtózatosan gyenge setlist mellett mindig történt valami a színpadon, de mint tudjuk a filmek se érnek semmit gyenge zenével. Eredeti nevén Brian Hugh Warner Hell ETC. feliratú dzsekiben és félig black metalosra meszelt arccal dalolászott a szétszemplerezett dalaira, ám egyszer csak a végig pirosban tündöklő színpadról berobbant egy régi klasszikus a Disposable Teens, mire rögtön „táncolni” is kezdtem és láttam, hogy végre nem csak az ortodox rajongók rikoltoznak az első sorokban, hanem az egész „sold out-os” Volt Fesztivál elkezd bólogatni. Örültem, de, amikor folytatódhatott volna az igazi buli visszakanyarodtunk a The High End Of Low lemezhez. Július negyedike alkalmából – sajnos – fültanúi lehettünk az „ultra intelligens” szöveg világú We’re From America c. fertelemnek, ami alatt egy óriási amerikai-Manson zászlót húztak be háttér gyanánt. Ezt követően szerencsére ismét visszatértünk az igazi hangulathoz, volt Irresponsible Hate Anthem és az este legjobban megszólaló dala a The Love Song, aminél négy dollár jel hullott le a csapat mögött fokozva az amúgy teljesen lapos hangulatot. A nevetséges című új lemezes single az Arma-Goddamn-Motherfuckin-Geddon és a Leave A Scar kombója alatt egyetlen egy dolog mentett meg attól, hogy fejbe ne lőjem magam az unalomtól, a show. A filmforgatást imitáló Manson egy kész kabarét vezényelt le a színpadon. Ilyen téren semmi gond nem volt, sőt előfordult egy kis fenékmutogatás, színpadi szex és katarzis nélküli érzelembombák robbantgatása. Unaloműzés gyanánt – talán ő is érezte – rögtön vissza is eveztünk a múltba, hogy nagyot énekeljünk az egykori Mátrix OST-re, a valamiért szétmixelt és így tönkretett Rock Is Deadre, majd a dögös Dope Showra és végül a mindent felülmúló Fuck Frankievel (!) felvezetett Great Big White Worldre, ahol főhősünk egy neonokkal kivilágított kalickába zárva sokkolóan nevetséges módon dalolt nekünk. Egyébként mentségéül szolgáljon, ahhoz képest, hogy negyven éves és már húsz éve az iparban van kifejezetten jól énekelt és ilyen téren teljesen rendben volt az újra Twiggyvel turnézó „spooky kid”. A szintén új albumos WOWot követően minden ál-manson rajongó nagyörömére eljátszotta a Sweet Dreamset, ami hirtelen átcsapott a kultikus Rock And Roll Niggaba. A visszatérést követően pedig három perc zajt hallva rájöttem, hogy ez a tavalyi általam 10/2-re értékelt Eat Me, Drink Me slágere az If I Was Your Vampire volt. Zárásul pedig csuklóból lezavarták a The Beautiful Peoplet. Összesítve nincs mentsége Mansonnak, ez sajnos egy ritka gyenge koncert volt, sajnálom. Sajnálom, mert annyi, de annyi érzelmes, pörgős, erős dala van, de ő mégis a szemetet erőlteti. Nagy buli lehetett volna…

A show után még belenézve a Kaukázus ráadás bulijába a folyamatos sorban állásokat követően nagy nehezen vonatra szállva már csak arra emlékszem, ahogy a nagy feketeséget bambultam a vonat ablakának túloldalán fülemben pedig egy kis A Day To Remeberrel próbáltam visszanyerni az életkedvem. Jövőre reméljük ugyanitt, ugyanekkor, még jobb fellépőkkel. Viszlát.