“Valami elveszett, és érzem…” – elbúcsúztattuk az Isten Háta Mögöttet

Ha nagyon tárgyilagos lennék, jelen írást valami olyasmivel kezdeném, hogy az Isten Háta Mögött közmegegyezésesen kis országunk egyik legegyedibb, leginnovatívabb, meg egyáltalán legjobb zenekara, de ezek mára már annyira közhelyes kijelentések, meg mindezt két és fél éve már olyan szépen össze is foglaltuk egy másik cikkben, hogy tovább nem is érdemes ragozni. Felvázolhatnám akár azt is, hogy ez a kis ország (vagy legalábbis annak a gitárzenére meg az undergroundra vevő rétege) mennyire ledöbbent, amikor ez a zenekar januárban látszólag bármi előjel nélkül bejelentette, hogy hirtelenjében permanensen feloszlanak, de többet erről a helyzetről sem nagyon lehet elmondani. Ez csak egy bokor, ami ég, amit a földdel tettek egyenlővé.

11535849_387553734775848_5809081514348793260_n[1]
(fotó: Oláh Zoltán)

Azt is részletezhetném, hogy a végül azért mégiscsak megrendezett búcsúkoncerten “a kezdésre várva először az Edda A hűtlen című klasszikusának a refrénje zengett fel spontán a közönség torkaiból, aztán az Istenszabású sorait is végigénekeltük együtt, majd végül fél 10-kor színpadra állt az IHM, és némi zajolás után bele is kezdtek a Tipikus árvajellegbe…” De ha magát a performanszot vizsgáljuk, igazából az sem nagyon mutatott fel semmi olyat, amit az elmúlt két év fellépésein ne láttunk-hallottunk volna már. Persze, sosem volt két egyforma IHM koncert, de függetlenül attól, hogy a banda épp 45 percet játszott vagy két órát, hogy éppen kiket hívtak fel vendégnek, vagy hogy melyik kedvenc számainkat játszották el és melyikeket nem, alapvetően mindig ugyanazt kaptuk: egy jól eső kis kifordítást a világból, meg önmagunkból. És ez az, amiben a csütörtöki koncert más volt, mint az összes többi: búcsú mivoltából eredően olyan kézzelfogható érzelmi plusztöltete volt, mint a négy évvel ezelőtti Áttelelő óta semelyiknek. Vagy még annak se. Ezért lehetett, hogy a legutóbbi, szintén itt a hajón tartott 15. születésnapi bulival szemben erre már napokkal előre elfogyott az összes jegy, ezt jelezték az első sorokban a levegőbe emelkedő “KÖSZI ♥” feliratú lapok, ez késztethette Palikát a levonulás előtt egy utolsó stagedive-ra, és emiatt hallhattuk a koncert után többektől is, hogy bizony megkönnyezték ezt a dolgot. Valami elveszett, és éreztük.

Az Isten Háta Mögött ugyanis sokaknak jóval többet jelent, mint egy átlagos zenekar – olyan mélyen és személyesen tudnak kötődni a dalokhoz, a szövegekhez, amire itthon ritkán látni példát. Ezt a kötődést pedig nehéz elengedni. Valahol olyan ez, mint egy szakítás: a neten meg a telefonban továbbra is ott lesz a másik, ránézhetünk, meghallgathatjuk, de élőben nem tapasztalhatjuk már meg úgy, mint előtte. Aztán egyszer csak ránk ír, hogy találkozzunk valamelyik nap, mert van még itt pár dolog, amikkel tartozunk egymásnak – ezek átadása volt ez a búcsúkoncert. Kinek felkavaró, kinek felvillanyozó, kinek elszomorító, kinek megnyugtató. De az este végén mind ugyanazon a kérdésen gondolkodtunk magunkban: hol adunk vizet, hol adunk kivont sót ezután?

Hogy kicsivel konkrétabb dolgokat is boncolgassunk, az is érdekes kérdés, vajon mi minden lett volna még az Isten Háta Mögöttben zeneileg. Ugye a próbateremben tavaly is készültek új dalok, amik közül kettőt már hallhattunk is. Az Egyensúly és váltóáramról ősszel jelent meg egy akusztikus felvétel, míg a súlyosabb, komplexebb Sabbat gój már kerek egy éve állandó koncertnóta, viszont a netre (számunkra érthetetlen módon) azóta sem került fel semmilyen formában. Ezek alapján nem könnyű eldönteni, vajon számíthattunk volna-e még gátlástalan formabontásra Hortobágyiéktól, vagy csak a már bejárt területeken mozogtak volna csak úgy kényelmesen, az viszont biztos, hogy mindkét új darab ízig-vérig IHM dal, és épp elég okot adtak arra, hogy bizakodva várjuk a következő hangzóanyagot. Végül azonban ez az anyag mindössze a Sabbat egy felvétele lesz, amit egyébként ha jól értettem, pont a koncert előtti beálláson rögzítettek. Nem sok ugyan, de inkább, mint a semmi.

Szóval nagy űr fog maradni az Isten Háta Mögött után. A hazai zenei élet egészében is, a hallgatókban meg aztán pláne, és valószínűleg még jó darabig nem is fogja tudni betölteni semmi. És most akár ki is önthetném a lelkem, felhányhatnám a falra, hogy srácok, éljetek csak tovább, mert nélkületek sem lesz több hely a világban, de persze, alig áll meg a két lábán ez az érv, és végül úgysem állna mellém a küzdés. Szóval maradjunk csak annyiban, hogy ti szépek lesztek a távolságtól, mi meg majd inkább keresünk máshol támaszt, aztán valahogy helyreáll a rend. Beletörődésképpen pedig mit mondhatnék még?

Viszlát, és kösz a dalokat!