Tolókocsis crowd surfing és tinikor újratöltve – ilyen volt a blink-182 a Szigeten

Az április végi bejelentés, miszerint a blink-182 érkezik a Szigetre nem kicsit volt mondható nagy horderejűnek, hiszen a zenekar fontossága és kvalitása a pop-punk történetében megkérdőjelezhetetlen, emellett pedig a blink-182 az egyik legnagyobb név a kortárs zenei világban, ahol ők megjelennek, ott teltház van és rendszeresen nagy fesztiválok headlinereiként tisztelhetjük meg Travis-éket. A 2009-es újjáalakulást követő években – amelyek során a kidobtak egy sajnos feledhető lemezt és egy ugyancsak nem túl extrás EP-t – a Sziget Fesztivál, valamint a VOLT kívánságlistáján is mindig az élmezőnyben csücsültek Mark Hoppus-ék, így az elmúlt 5 évben mindig több ezer hazai rajongó izgulta végig a fesztivál line-up bejelentő hónapokat, a tavaszi bomba pedig elég nagy horderejű volt ahhoz, hogy földet rengessen. Ennek a legnyomósabb oka az, hogy a blink-182 még soha nem játszott Magyarországon és a környékre is csak nagyon ritkán jutottak el. A tegnapi koncertre pedig annyi ember sereglett össze nem csak a Sziget, mint fesztivál tetemes méretének köszönhetően, hanem a fellépés fontossága miatt is, hogy az ember a koncert sűrűjében úgy érezte, hogy a levegőnél nincs drágább dolog egy ekkora katlanban, és máris elkezdte értékelni a fesztiválárakat, ahol még a csapolt is egy vagyonba került.

Miután a Tankcsapda pocsék koncertje véget ért egyből egy invázió vette kezdetét a  Pop-Rock Nagyszínpadnál: alapvetően a koncert előtt – amikor még a hangolás és a beállás rövid eseményei pörögtek – egy óriási problémába ütközhetett a mezei koncertlátogató, pontosabban az a koncertlátogató (vagy éppen a klubbulikhoz szokott alkat), aki jó helyre akart kerülni, mert mindenki jó helyre akart kerülni. Így mind Mark oldalán, mind pedig Tom oldalán egy olyan tömeghisztéria alakult ki, amelyet kb. úgy tudunk összefoglalni, hogy nagyon kellemetlen, amikor mindenki az első sorba akar eljutni, mert ez volt a helyzet. Az egy négyzetméterre jutó emberek száma valószínűleg fesztiválcsúcsot döntött a színpad előterében, mindenki olyan szendvicsben volt, hogy ha valaki borult, akkor, mint a dzsenga vagy mint a dominó estek el az emberek. Így aki valamennyire nyugodtabb körülmények között akarta végignézni a koncertet, az inkább hátrébb ment vagy oldalra. Itt szeretnénk leszögezni, hogy abszolút nem voltunk a történések ellen, ugyanakkor idegesítő volt, hogy páran ebben a tömörülésben egyszer csak megunták az egészet és kisétáltak vagy koncert közben iramodtak meg kifelé. El kellene dönteni még jóval előtte, hogy érdekel-e az a zenekar engem egy fesztiválon vagy sem, egy részeg holland vagy francia csaj vagyok-e, aki már nincs képben és összenyomnak, vagy sem, ha pedig abszolút idegennek érzem magam, de azért meg akarom hallgatni, akkor odébbállok és nem veszem el, az amúgy is nagyon szűkös helyet attól, aki viszont éppen csak miattuk adott ki pl. egy visitor jegyre 16 ezer forintot.

Abszolút nem számítottunk sokra, Tomék mindig is inkább egy stúdió zenekar voltak, élőben Travis-en kívül egyikük sem tud soha hibátlan teljesítményt hozni, soha nem is tudtak (most meg már kicsit ki is öregedtek), viszont van egy sajátos kisugárzása a bandának, amely ad nekik egyfajta könnyen befogadható bájt és tegye fel a kezét az, aki ha valaha hallgatta ezt a műfajt és emellett a tény mellett nem hallgatta őket és nem játszottak kulcsfontosságú szerepkört akár a gimiben, akár később. Amikor felcsendült a Feeling This, azért sokan egy elégedett arccal mozdultak meg a tömeggel, míg egy hardcore blink fan inkább feltette a kérdést magában: miért nem a Dumpweed? Igen, ez már nem az a zenekar, amely régen volt, és igazából mi is öregedtünk, valaki éppen a Self-Titleddel élte a pubertást és valahogy ezen a koncerten úgy tűnt, hogy a zenekar is inkább erre a lemezére a legbüszkébb, így a setlist összesen 8 dalt tartalmazott a 2003-as anyagról, ráadásul a Neighborhoods sem maradhatott ki a szórásból, amely több blink fannak okozott csalódást a megjelenésekor, mintsem örömöt. Az első pillanatokban még nagyon látszott, hogy a technika nincsen a helyén, pontosabban a dobot fogalmunk sincs, hogyan cseszték így el a beállásnál, de végül azért helyre jöttek a dolgok, mialatt a zenekar csak úgy fosta a nagyobbnál-nagyobb slágereket: a What’s My Age Again?, a The Rock Show, a Down, az I Miss You és a Dumpweed is felcsendült már az elején, közben csak az Up All Night törte meg a buli ritmusát, amely több, mint kecsegtetően alakult. Az olyan hallgató számára, aki tisztában van azzal, hogy a zenekar épp hol van és merre tart, azt nem érte meglepetés: nem olyan vehemenciával játszottak, mint 10 éve, nem jöttek ki annyira szarkasztikusan és jól a dugós (a megrakom anyád, de apád is, berakom a péniszem az orrodba stb.) poénok, de valami mégis egyben tartotta az egészet, látszott a bandán, hogy törekszik, nem csak eljöttek haknizni, tisztában voltak a buli fontosságával, és ezért én személy szerint nagyon örültem, hogy Tom nem itta magát részegre, így valamivel több tiszta hangot tudott kiadni magából, mint általában (mondjuk régen sem tudott énekelni, de az Angels & Airwaves-korszak mellett/után évek kellettek, amíg ennyire helyre állt a hangja).

Természetesen a túlzott Self-Titled mánia (felcsendült az Ashtenia, az érthetetlen célzatú Easy Target, a Cure énekese helyett Markkal kollaborált All of This, majd az encore elején a félelmetesen jó Violence) mellett azért a zenekar ha nem is túl megerőltetően (3 Enema’ dal, 3 Take off’ dal), de gondolt a die hard rajongókra is, így két erőtlen dal között felcsendült a First Date, valamint az Always után közvetlen a Stay Together For The Kids, mondanunk sem kell, hogy ezek adtak átütő erőt a bulinak és bőven igazat adunk azoknak, akik erről a két lemezről több dalt akartak volna hallani. Az All The Small Things-t még az is ismeri, aki nem hallgat egyáltalán pop-punkot, viszont kicsit meglepően előkerült a Hybrid Moments a Misfits-től, amivel kapcsolatban 99%-ban, de lehet még annál is több senki nem volt képben. A Carousel még mindig az egyik legjobb dal, amit valaha megírtak a srácok és a Dammit alatt újfent bebizonyosodott, hogy miért ez az a dal, amit valaha eddig a legtöbbször eljátszottak, és a közönségen is látszott végre, hogy képben van, hihetetlen volt a mozgás és volt egy-két olyan dolog, ami mellett nem tudunk szó nélkül elmenni. A közönség tényleg annyira pop-punk volt amennyire csak lehet: volt olyan, aki kartonból kivágott Mark Hoppus signature bőgővel jött koncertre, másvalaki pedig egy óriás vízipisztollyal lovagolta meg az emberek hullámát, az ember viszont találkozhatott egy olyan sráccal is, aki egy letépett wc ülőkével evezett az emberek feje felett, másvalaki pedig egy felfújt gumimatracon közlekedett, de a nagy örvénylésben, táncban, ugrálásban és body surfingelő emberek sokaságában (persze a sört és más egyebeket az emberek közé dobáló idióták áradatában) történt valami olyan is, amit nem minden nap lát az ember, személy szerint én még ilyen az életemben nem láttam. Egy tolókocsis, óriási blink fan srácot is beemeltek az emberek feje fölé, aki pedig nem hiszi el, hogy valaki tolókocsiban szörfözött blink-182 koncerten, annak itt van alant egy kép az esetről. Reszpekt.

A képért nagy köszönet Tóth Marcellnak.

Igen, a zenekar megváltozott, és a közönséggel való kémiájuk sem a régi már a számközi poénkodás és showteremtés ellenére sem, már nem klikkelnek annyira ezek a poénok úgy, mint régen (a a dalszöveg átköltéseken azért tud mosolyogni az ember, lásd lenti videó All the Small Things), Mark komolyodott is valamennyit, Tom még mindig a fellegekben jár fél lábbal és továbbra sem tud mit kezdeni  a hangjával, de a törekvés megvan rajta, hogy csak egy kicsit legyen rossz. A 2011-es lemez dalai sajnos élőben sem jobbak, mint a korongon, de ezektől függetlenül ez egy jó koncert volt. A zenekar próbálkozott, a közönség nagyon együtt élt a dologgal, kijött pár pop-punkabb dolog is belőle, mint amiket fent ecseteltünk. A legjobb természetesen Travis volt, akit öröm nézni bárkinek is, tényleg a világ egyik legtehetségesebb és legpontosabban játszó zenésze. A technika a kezdeti nehézségek után helyreállt, mondhatni sok live videó megtekintése után nagyon örülhetünk, hogy a szigetes buli ennyire jól muzsikált e téren is. A zenekar stílusosan távozott, a Family Reunion káromkodás zuhataga alatt már nagyban égett mögöttük a FUCK felirat, kidobták a közönségbe, amit kell, dobverőket, pengetőket stb. Majd Mark (aki amúgy meetingelt pár rajongóval a minap) végleg elköszönt a közönségtől. Jövőre talán eljönnek újra az új lemezzel, de van egy olyan érzésünk, hogy ez még pár évig nem fog megtörténni. A blink-182 egy olyan zenekar, amely sok embernek ott van a “látni akarom, mielőtt meghalok” listáján, most sokan kihúzhatták őket a listáról, és összességében a nagyon halovány setlist ellenére ez egy szerethető koncert volt, szépen feljöttek mindenkiben azok a bizonyos tini évek. A ’90-es években ragadt blink rajongókat is ugyanakkor meg tudjuk érteni, ez nem az ő koncertjük lehetett. Azért reméljük a jóslatunk ellenére hamarosan újra írhatunk egy beszámolót egy hazai blink-182 koncertről.