This Band Will Soon Be Gone – a Subscribe klubbúcsú-turnéja, első rész

A Subscribe vitán felül hazánk egyik legsikeresebb modern metal zenekara. 15 éves fennállásuk alatt a fővárosi undergroundból feltörve országszerte széles és sokszínű tábort sikerült maguk mellé állítaniuk, akik között a minden bulin az első sorokban nyomuló hardcore rajongók (a szóösszetétel mindkét értelmében) és a szobagitárosok éppúgy megtalálhatóak, mint az olyan követők, akiknek egyébként vajmi kevés közük van a keményebb zenei irányzatokhoz. Mindez pedig azért különösen figyelemre méltó, mert a dalaik túlnyomó többsége angol nyelvű, és egyáltalán nem elsőre felfogható, hanem progresszívebb, szerteágazóbb darabok. A döntő fegyvertény valószínűleg Csongor Bálint frontember megállíthatatlan karaktere, na meg persze a rendkívül intenzív koncertek lehetnek. Ugyan a kezdeti zabolátlan kicsapongásaikhoz képest némelyest szelídült a zenekar az évek alatt, de tavalyi, This Moment Will Soon Be Gone című lemezük így is sokak szerint lett a legjobb kiadványuk, és az élő fellépéseken is rendszeresen szökik a hangulat ünnepélyes magasságokba. És éppen ezért érte az országot januárban derült égből villámcsapásként a hír, hogy a csapat a nyár végével határozatlan időre felfüggeszti tevékenységét. Persze a fesztiválszezont még tisztességgel végigpörgik, most tavaszra pedig egy rövid klubbúcsú-körutat is leszerveztek, amelyen természetesen nekünk is ott kell lennünk. A debreceni turnékezdés sajnos kimaradt, ám az elmúlt hétvégén háromból három alkalommal is megnéztük a zenekart.

PÉNTEK, BUDAPEST, A38

Péntek este nagyjából az Our Youth lepakolására értem a hajóra (őket sajnos a szerkesztőség minden tagja lekéste, így róluk nem is tudunk nyilatkozni, ezúton is elnézést kérünk a mulasztásért). A sold out buli tényéhez képest viszonylag kevesen lézengtek a terem első felében (persze természetesen mindenki kedvenc amatőr fotósa, Erdős Júlia már ekkor is az első sorban kattintgatott serényen), és az Uzipov kezdését követően sem lettünk elöl sokkal többen. A srácok zenéje zajos, mélyre hangolt, arcbamászó és kiábrándult nagyvárosi rockzene, amelyet talán az Óriáshoz lehetne hasonlítani, már ha az Óriás részeges, bunkó és nagyon mérges lenne. Semmi sallang, csak rövid dalok, és beleélés. Utóbbi azért a színpadon sokkal nagyobb mértékben volt tetten érhető, mint a nézőtéren, mert bár a csapatnak van már egy elég hangos keménymagja (jómagamat is beleértve), a legtöbben még nemigen kapták el velük kapcsolatban a fonalat. A programjuk egyébként a bemutatkozó Bazaltkockák dalai mellett egy ténylegesen szőrös Soerii & Poolek feldolgozást és néhány újabb tételt is felvonultatott, amelyek az idén megjelenő új nagylemezükön kapnak majd helyet. Mi már nagyon várjuk.

Újabb átszerelés, az óra tizenegyet ütése és egy sejtelmes intro után aztán színpadra lépett a Subscribe, és belekezdtek az új lemezük zárótételébe, az Obsessive-Compulsive-ba. Számomra ez a szám jelenti a zenekar teljes életművének abszolút csúcsát, főleg a dalt lezáró bő egy perces óriási katarzis miatt, így hatalmas lelkesedéssel vetettem magam az első sorokba, hogy aztán a kezdőtéma után szomorúan vegyem tudomásul, hogy ezúttal bizony a kíméletlen verze helyett az Every Skin dallamai következnek. Ám ezzel be is indult a másfél órás slágeráradat: a programban minden nagylemez nagyjából egyenlő arányban képviseltette magát (a Sanity azért kicsit kevésbé), és bár minden buli után lehetne még hiányolni bizonyos számokat, azért a legfőbb húzónóták egytől-egyig terítékre kerültek, köztük hosszú idő után a Blue Mescaline teljes verziója is. E dal második felére aztán bármiféle felszólítás nélkül is ment a leülős játék (hiszen ez a rész az elmúlt években is rendszeres vendég a műsorban ilyen-olyan medley-k részeként), akárcsak a The Devil Take the Hindmost circle pitje, meg persze az énekkiállások és a tömegen szörfölés is. Azt szoktam mondani, hogy az az igazán jó Subi buli, ahol még én is késztetést érzek teli torokból énekelni az Álomtéglát (pedig a szövege miatt soha nem tudott igazán megfogni), ez pedig pontosan ilyen volt. A Between Heaven and Her alatt még spontán visszatért a leülős játék is, majd a szokásos visszáztatás után a ráadásban a Kiss & Kill Your Boyfriend első fele mellé csak előszedték még az OC befejezését is, ezzel mintegy keretbe foglalva, és a lehető leghatásosabban lezárva a koncertet.

Nem sokkal később aztán a tagság újra felbukkant a ruhatár és az orrbár környékén, és készségesen álltak a rajongók rendelkezésére némi csevej, dedikáltatás és fotózkodás céljából, akárcsak a további napokon is. És bár a koncert utánra meg lett hirdetve egy Kettőnégy DJ szett is, a közönség nagy része mégis hamar elillant a hajóról, így hiába pakolt Szujó Dani jobbnál jobb zenéket a Panterától a Mastodonon át a Protest the Heroig, igazi afterparti mégsem alakult ki. (Nem úgy, mint a Gozsdu Manóban a Spanish Wax-féle Necc partin, de ez már nem is ide tartozik.)

SZOMBAT, VESZPRÉM, EXPRESSZÓ

Szombaton Veszprémbe vezetett a zenekar és lelkes követőik útja, ahol az AWS nyitotta az estét. Siklósi Örséket tavaly a Fezen fesztivál nagyszínpadra állítós közönségszavazásán láttam először, ahol tíz perc és három dal alatt akkora bulit csaptak egy maréknyi közönségnek, hogy alig hittem a szememnek. Az Expresszóba beérve pedig ugyanez a helyzet fogadott: a fiatalos modern metal(core) csapatnak jó pár sornyi tábora gyűlt össze a színpad előtt, akik a zenekar tenyeréből ettek, és jól hallhatólag a dalszövegekkel sem voltak gondban. A buli gerincét egyébként a tavaly megjelent Égésföld nagylemez dalai adták, de azért befért néhány régebbi darab, illetve a vége felé poénból még némi Scooter-idézés is. Töp-töp-töp-töröröp-töp-töp! Ugyan a zenekar szövegvilágát én kissé távolinak érzem, és itthon továbbra sem fogom rongyosra hallgatni a lemezeiket, azt azonban mindenképp el kell ismerni, hogy az AWS egy remek koncertzenekar.

10 óra körül aztán újra belecsapott a Subi, és ami onnantól jött, arról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Egész egyszerűen elejétől a végéig akkora nagybetűs ÜNNEP volt a koncert, amekkorát nemigen láttam még. Ehhez gondolom az is hozzájárult, hogy Veszprém megyében ténylegesen ez volt a csapat utolsó bulija, így hiába volt a közönség a hajóhoz képest kisebb létszámú és szellősebb is, sokaknak valóban ez lehetett belátható időn belül az utolsó esélyük látni Bálintékat, és ennek megfelelően mindenki a lehető legjobban oda is tette magát. A leülés, circle pit és éneklés mellé a Gazing kezdésére egy wall of death is megjelent, és persze a tömegen szörfölőkben sem volt hiány. A számlista egyébként nagyjából egybevágott az előző napival, kicsit rövidülve, de a hatalmas hangulat miatt nekem például semmiféle hiányérzetem nem volt emiatt. A ráadás (ismét Kiss and Kill/OC, ezzel egyszerűen nem lehet betelni!) után aztán újra a színpadon termett az AWS legénysége egy tálca pálinkával, és elmondták, hogy mivel Subscribe-on nőttek fel, ezért most muszáj vendégül látniuk őket egy-egy italra. A közönség eközben másodszor is hangos szép-volt-fiúkozásba és visszázásba kezdett, Bálint pedig könnyekig hatódva közölte, hogy bár ilyet soha nem szoktak csinálni, de most mégiscsak adnak egy második ráadást is. Ez pedig a fő szettből kihagyott X-Man lett, amelytől már tényleg egyszerűen átütötte a terem plafonját az önfeledt hangulat. Mennyivel jobban is működik ez a szám finálénak, mint a buli közepén elsütve… Méltón tette fel a koronát az amúgy is fenséges koncertre.

VASÁRNAP, BUDAPEST, A38

A szombati tökéletes buli után másnap kissé szkeptikusan indultam újra a hajóra, már ami azt illeti, lehet-e még azt egyáltalán überelni. A The Southern Oracle igencsak vaskos hangzással kezdett neki a műsoruknak, amelyből mostanra teljesen eltűntek a régebbi dalok, kizárólag a tavalyi [HTH/LTH] és az új Icebreaker EP tételei szerepeltek. Míg az erre az estére a Leander Rising dobos Budai Bélával kiegészült zenekar stabilan hozta a súlyos, régivágású metalcore alapokat, Kókai Barnabás frontember nagyjából dalonként futott le a színpadon egy félmaratont. Energiáját hamar átvette az ekkor még újfent elég szellősen jelenlévő közönség is, egy circle pitet is sikerült összehozni, és párszor még a mikrofon is lekerült az első sorba, de a műsor második felére valahogy megint csak alábbhagyott a publikum aktivitása. Barni eközben a hétvége összes többi előzenekarához hasonlóan kalapot emelt a Subscribe előtt, emellett pedig többször felszólalt az Üzenet és az Egyenlőség nevében is. Félreértés ne essék, abszolút tisztelendő és becsülendő, ha egy zenekarnak tényleg van mélyebb mondanivalója is, de én – ahogy hallottam, nem is egyedüliként – úgy éreztem a buli végére, hogy Barni ezzel a szájbarágóssággal már túllőtt a célon. Ettől eltekintve viszont nem volt hiba a produkcióban.

A vasárnapi Subscribe bulit pedig leginkább úgy lehetne leírni, mint a pénteki egy kicsit nagyobb, kicsit jobb verziója. A számlista teljesen ugyanaz volt, és persze, ami remekül működik, azzal minek babrálni, de azért egy-két csere lehet jót tett volna, hiszen a két hajós buli közönsége között felületes ránézésre is jelentős volt az átfedés. De az aktivitással így sem volt gond: a Bitter Boundary hozta a hétvége legtöbb tömegszörfösét (biztos a „What is in the air” sor ihlette meg őket, haha), és a leghosszabb levegőben maradását is: egy srác a szám elejétől egészen a második refrén végéig volt a levegőben, ami alatt majdnem a pultot is megjárta. Szép teljesítmény! Több számra is forogtak a circle pitek, de a Devilé ezen az estén tényleg tekintélyesre sikerült: a szám teljes játékideje alatt kitartott, és szintén majdnem hátraért a pultig, miközben az embertornádó szemében nyugodtan el lehetett fotózgatni vagy léggitározni is. Ilyet sem nagyon láttam még az A38-on. Ezen a bulin egyébként a TV kamerái is jelen voltak, így joggal várhatjuk, hogy a tavalyi This Moment… lemezbemutató után egy újabb remek Subscribe koncertfilmmel gazdagodjon az internet folklórja. Persze Bálint a Between’ előtti önironikus megjegyzését, miszerint „ez most rólatok és rólunk szól, nem pedig… a kurvákról, mint általában az összes kibaszott számunk”, sajnos minden bizonnyal kivágják majd. Végül a műsor befejeztével megint felhangzott a szép-volt-fiúk kórus, a zenekar pedig megint olvadozott a meghatottságtól.

Összességében tehát kitűnő, emelkedett hangulatú buli volt a vasárnapi is, még ha a hétvége abszolút csúcspontja számomra Veszprémben is maradt. Személy szerint rég éreztem már ilyen jól magam egy egész hétvégén keresztül, mint most. Fontos még kiemelni, ahogy Bálint is mindegyik bulin kiemelte, hogy ez még közel sem a Subscribe vége, és a nyári Budapest parkos koncert sem lesz az – ha eljött az ideje, vissza fognak térni. Reméljük, mihamarabb így is lesz, mert ennyire felemelő bulikat kevesen tudnak csinálni ebben az országban. Úgyhogy nincs más választás, jövő héten megyünk és jelentkezünk Szegedről is.

A szegedi buli beszámolója itt található.