2011. április 9.
Úgy tűnik, a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble most már tényleg visszajár Budapestre. És úgy tűnik, tényleg szereti is Budapestet. És úgy tűnik, Budapest tényleg hálás is ezért. A mostani koncert apropója a márciusban megjelent új lemez, a From The Stairwell bemutatása. És a tavalyi Hajós koncert nyomán a zenekar és a közönség közti kölcsönös bizalmon esett csorba kiköszörülése. Legalábbis ezt gondolom a Hajóra menet.
A szokásostól eltérően a villamoson még nem tobzódik kultúrsznobizmus-karikatúrából kilépett klikk. Aztán a hajó mellé érve sem. A hídon sem látszik sor, jegyet nem vesz senki, nem is vált karszalagra. Pedig az oldalán hatalmas vásznon ígéri a hajó, hogy a híres és hírhedt zenekar ma a híresen hírhedt (?) lelkivilágát tárja eléd képpel, hanggal, nádi hegedűvel. „Sőt, még zajjal is!” Beérve meglep, hogy csak 32 embert számolok össze az ujjaimmal, pedig mostanában egyre inkább hajlamosak a koncertek az évszázados történelemre visszatekintő budapesti késés-tradíciót leszarva időben elkezdődni. Arra gondolok, hogy ennyi ember csak elférne székeken is. Ezután pedig a nagyon helyesen kizárólag az orrbárban (és a tetőn) működő pultnál kerítek valamit a kezembe, és bemegyek a terembe. A színpad közepén a megfelelőhöz már közelítő méretű vásznon Anthony Hopkins megdöbbenten ejt nagyon lassan könnyet. Előtte a 32 főből 17 ül, 15 áll. A The Mount Fuji Doomjazz Corporation előadása pontosan indul.
A The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble drone/ambient-impromptu alteregója tagonként, egyesével, lassan kerül a színpadra. A közönség pedig átlagban 10 percenként 11 fős sűrűséggel a színpad elé. A zenekar nem főszereplő, periférián helyezkedik el, a főszerep a filmé. A vásznon Lynch ’80-as Az elefántemberéből készült vágott, lassított, jól szerkesztett montázs megy, a lassan kiteljesedő zene pedig uralmába veszi a teret és egybefonódik a képekkel. A vászon aktuális tartalmához nem mindig passzol tökéletesen a (gondolom nem teljesen, számításaim szerint úgy az idő 83.6%-ában) rögtönzött hangfolyam, de többnyire a szó egészen szoros értelmében hátborzongató a hatás. A TMFDC felvételen amúgy szalonfaszkodása itt, a filmmel tökéletesen működik, minden plusz tíz másodpercig nyújtott harsonaszó helyénvalónak tűnik, és üresjárat nélkül fogy el csettintésre az 50-60 perces játékidő. Aminek a végén a zenekar úgy vonul le, ahogyan érkezett, tagonként, egyesével, lassan. Az ekkorra a hajót félig töltő közönség tömegként, egyszerre, hirtelen indul az orrbárba. Fejben még mindenkinél az előadás jár.
A The Mount Fuji Doomjazz Corporation strukturált, kidolgozott és sötét jazz-szerű darabokban utazó alteregója jól kimért szünet után már kevésbé teátrálisan foglalja el a színpadot. Előttük megtelt nézőtér, fél ház ül, fél áll. Arra gondolok, hogy mit kellett itt okoskodni; ennyi ember már nyilván nem fért volna el székeken, így ráadásul jóval „közvetlenebb” az egész. Megindul a vetítés, de nem tudok rájönni, hogy milyen filmet látok (sajnos azóta sem, pedig próbálkozom). Hatásvadász, de elképesztő közelikkel és nagytotálokkal fényképezett kényelmetlen, de egyenesnek tűnő anya-lánya történet színesben. A stílus sem ismerős. A jelenetekre a kész számok egy-egy kivételtől eltekintve tudnak illeszkedni, nem erőltetett a dolog, de persze nem annyira koherens, mint az előző műsorszám volt. A számokat – amiket meglepően, de örömömre nem csak a From the Stairwellről válogattak – eléggé „szigorúan” adja elő a szextett, a korábbi, általam látott koncertekhez képest talán kevesebb a zenészek szabadsága. De szerencsére a tavalyi, hajós koncerthez képest kevesebb a malőr is. Mert nincs. (Lébekanál/kotnyél: a Lobby zajrésze, ami el kéne fújja a testet azért halkabb, mint kéne.) Ez persze nem mindenkit hat meg, a Lobby után a közönség számottevő része látványosan, aranyosan meglép. Rövid gondolkodás után úgy döntök, hogy még mindig inkább azt választanám, hogy a fülcimpámra erősített megafonba olvassa fel Mikó István Micimackó-hangon, oroszul a harmadik ötéves tervet a koncert közben, mintsem hogy a nézőtér közepén az előttem lévő négy szabad négyzetcentiméterre bemásszon egy pár, és két, nem összetartozó farpofával is ráüljön a lábfejemre, aztán kérdően nézzenek rám, hogy mégis mit képzelek, hogy hol állok?! De igazság szerint nem különösebben érdekel. A film nem hagy nem odafigyelni, a zene pedig nem hagy tudomást venni másról. A ráadásról kiderül, hogy az egész műsor alpárian arra volt felépítve, végig ide tartott, teljesen lekerekíti és tökéletesen zárja a koncertet a zárójelenet és alatta/fölötte/körülötte a The MacGuffin. Katarzis. Erős.
Összefoglalva? Szénsavas, pincehideg traubi. Csak nem az igazi, régi, zöld üvegpalackból, hanem kétliteres, nem visszaváltható PET palackból. Ugyanis ha én TKDE koncert lennék, kizárólag a Toldiban történnék.
