2011. július 8.
Alig akartam hinni a szememnek, amikor egy hónappal a frenetikusan sikerült budapesti debütálás, a Comeback Kiddel közös The Ghost Inside koncert után bejelentésre került, hogy júliusban újra Budapestre érkezik a kaliforniai csapat! Örömömet már csak az fokozta, hogy mindez ezúttal a kisteremben került lebonyolításra, ami több, mint tökéletes húzás volt Jakab Zoli és a Skalar részéről. Hogy miért is? Egyrészt azért valljuk be, nyilván nem lett volna képes megtölteni egy Nagytermet a banda (lásd az előző koncert beszámolóját), másrészt pedig egy igazi kis klubbulinak ebben a műfajban nemigen van párja. Ugyan szomorúan vettem tudomásul, hogy egy napra esik mindez a Rosetta előadásával is, de egy percig sem volt kérdéses, hogy melyik bulit válasszam ezen a pompás nyári éjszakán!
A nyolc óra magasságában megnyitott kisteremben fél óra elteltével a debreceni Aetrigan törte meg a csendet, a közönség pedig elég szép számban fel is töltötte a rendelkezésre álló teret az első két dal leforgása alatt. Nem igazán mondanám túl „expertnek” magam Aetrigan dalokból, de az első koncertélményem alapján egy rendkívül pozitív képet sikerült formálnom a bandáról. A dalok jók, a srácok ügyesek, kellő átéléssel prezentálták a szerzeményeiket, Kis Péter énekes teljesítménye pedig igazán figyelemreméltó volt. Szerencsére a hangzással se volt gond, elég vagányul megdörrent a koncert a keverőpultok mögött helyet foglaló Bogyónak köszönhetően, akivel egyébként már korábban dolgozott együtt a zenekar a tavaly elkészített nagylemez, a Dead Men Tell No Tales alkalmával. A setlistet nyilván ezek a dalok alkották, de bizony már új nóták is felcsendültek, amik szintén remekül működtek. Száz szónak is egy a vége, remek nyitánya volt ez az estének!
Az eredetileg 21:30-ra meghirdetett kezdés helyett tíz perccel később kezdte meg programját a The Ghost Inside, amire remélem mondanom sem kell, csordultig megtelt a terem. Nincsenek hivatalos információim róla, de a kezdés előtt nem sokkal már csak egy-két jegy árválkodott a bejáratnál, úgyhogy elképzelhetőnek tartom, hogy bizony telt ház előtt robbant a bomba az Unspoken képében. Innentől kezdve pedig megállás nélkül ment az aprítás, és persze nem csak a színpad előtt, de a színpadon is. Folyamatos színpadmászások, stagedivingok, headwalkok jellemezték a showt, Ghost Inside-ék pedig szinte a ládáik elé voltak passzírozva, haha, csupán néhány pillanatig teret engedve nekik némi ugráláshoz. Szegény Jonathan jóformán alig tudott énekelni a dalban mert rajongók tucatjai ragadták ki a kezéből a mikrofont, hogy belebömbölhessenek egy-egy sort. Ha múltkor azt mondtuk, hogy jól láthatóan meg voltak lepődve a srácok a magyar virtus láttán, akkor most aztán tényleg sugárzott a határtalan gyermeki lelkesedés az arcukról, hiszen igencsak gyilkos tempót diktált az összegyűlt nézősereg. A setlisten nem nagyon változtattak a múltkorihoz képest, csupán a sorrend volt más. Így aztán terítékre került a Provoke, a The Brave, az Overlooked, a Chrono, vagy a Shiner is.
A teljes katarzist pedig a Greater Distance után a Faith or Forgiveness alatt egész biztosan mindenki átélte. A kultikus „I’ll See You When The Sun Sets” sornál pedig az egész terem egy emberként üvöltötte a szavakat, méghozzá fent a színpadon! Óriási élmény volt! A srácok elmondása szerint nagyon fáradtak voltak már így is, arról nem is beszélve, hogy másnap még egy ezer kilométeres autóút várt rájuk Németország felé, így aztán negyven percnyi játékidő után sajnos elérkezett a búcsú ideje. Mondjuk én annyira nem éreztem tragikusnak a rövidséget, hiszen én magam is nagy támogatója vagyok az inkább picit éhesen maradni, mint kínszenvedések közepette rommá zabálni elvnek. De természetesen Between The Lines nélkül senki se gondolhatta komolyan, hogy levonulnak a srácok, így aztán eme remek darabot kaptuk meg ráadásként, hogy aztán a ‘WHAT DO YOU STAND FOR?’ résznél újra ellepjük a színpadot. Ez kérem koncert volt a javából, nehezen találom a megfelelő szavakat az érzés leírásához. Én már a múltkori bulit is az év egyik (számomra) legfontosabb eseményeként véstem az emlékezetembe, de most ezzel az előadással minden kétséget kizáróan a dobogó első fokán fog idén végezni a The Ghost Inside, mint zenekar. Ez a koncert pedig egyértelműen a 2011-es esztendő legfantasztikusabb élményei közé sorolható be. Nem is szaporítom tovább a szót, egész egyszerűen a koncert önmagáért beszélt. Aki ott volt, egész biztos, hogy hozzám hasonlóan teljes katarzisban zúzta végig a bulit, aki pedig kihagyta, igazán sajnálhatja! Köszönjük Skalar ezt az újabb felejthetetlen élményt!
