Ruiner @ Dürer Kert

Időpont: 2010.07.19, Hétfő, 20:00
Helyszín: Dürer Kert, Budapest

A fellépők listája:
Ruiner @ MySpace
Confronto @ MySpace
Carpathian @ MySpace
NewDeadProject @ MySpace

Mint ahogy azt korábban olvashattátok Malibu kedvcsináló cikkében, hazánkban is tiszteletét tette a Ruiner legénysége búcsúturnéjuk keretein belül, amin elkísérte őket a brazil Confronto és az ausztrál Carpathian. A hazai színteret a NewDeadProject képviselte.

Nem tudom eldönteni, hogy az este hangulatát a búcsúturné komorsága jellemezte inkább, vagy a szokásos hétfő esti hangulat nyomta rá bélyegét a koncertre. Egy azonban biztos: a hangulat sajnos nem hágott tetőfokára – sem a zenekarok, sem a közönség részéről. Az este inkább tűnt békés családi összejövetelnek, mint hardcore bulinak. Természetesen pár szép kirohanásnak szemtanúi lehettünk, de azok meg se közelítették elképzeléseimet, előzetes elvárásaimat.

Az estét nagyjából fél órás csúszással a Nuskull olvasóinak körében is ismert és népszerű NewDeadProject nyitotta meg egy igencsak lendületes performansszal. A srácok pörgős, punkos rövid szerzeményei hatalmas adrenalinbombaként próbáltak alaphangot adni az estének, azonban a Dürer Kert kisterme nagyjából játékidejük felénél töltődött fel emberekkel, és döntő többségük szemlélőként vett részt a koncerten. Ebből következően a közönség aktivitása a nullához konvergált. Ellenben a színpad élt, és szétfeszült az energiától: nem vette kedvét a srácoknak a nagyérdemű csendessége, és teljes mértékben átadták magukat zenéjük sodró erejének. Egyaránt szemezgettek a bemutatkozó This Means Everything és a tavalyi Permanent Apocalypse számai közül, bár a két album pont kitöltötte a zenekar fél órás játékidejét is. Kiemelném a gitárosukat, aki mikrofon nélkül is igencsak szívbemarkolóan hozta a csordavokálokat. A srácok zenéje közel sem világot váltó, de úgy érzem, hogy a hazai színtéren igencsak nagy esélyük van egy tiszteletre méltó helyet kiharcolni maguknak, én drukkolok nekik.

Rövid átszerelés után következett az általam leginkább várt Carpathian első budapesti koncertje. És úgy érzem, hogy itt vett az este egy fordulatot is. Ekkor már (ugyan közel sem zsúfolásig, de) a kisterem is szépen megtelt, és úgy vettem észre, hogy az emberek is egyre inkább érdeklődve nézik, hogy mi történik a színpadon. Akik esetleg nem ismernék a zenekart, azoknak tudniuk kell, hogy az ausztrál ötösfogat nem a megszokott tempós hardcore-punk zenéjéről híres, sőt. A két évvel ezelőtti Isolation albumuk egy igencsak sötét hangulatú és inkább „otthonra való” kiadvány. Ennek fényében pedig igencsak érdekesnek ígérkezett a következő fél óra, lévén egy kisebb szobára szabott, szűk és némiképp fojtogató aurát kellett reprezentálni ezúttal egy egész terem számára.
A közönség egy része végre magához tért Csipkerózsika álmából, és életjelet adott magáról mind a „táncparketten”, mind pedig a mikrofonért folytatott harc során, azonban úgy tűnt, hogy ez nagyjából csak kezdeti fellángolás volt, és a zenekar is bevállalt egy igencsak lassú tételt, ami tovább mélyítette a szakadékot köztük és a közönség között. Rögtön nyitásként a hamarosan megjelenő Wanderlust kislemezről kaptuk meg a címadó számot, melyet követtek az Isolationről jól ismert tételek. A nézőtéren kialakult félkörben prédikátorként járkáló Martin Kirby frontember tovább erősítette a koncert különös atmoszféráját, időnként pedig általa kipécézett emberek arcába üvöltötte az adott szám sorait. Számomra kézzel fogható volt az Isolation lemez hangulata a levegőben, mindenképp meggyőző volt az összhatás. A számok közti szünetekben Martin méltatta Budapest szépségét, és nem győzött hálálkodni, hogy ennyien eljöttek megnézni őket. Úgy gondolom, érdekes érzelmi utazásnak lehettünk tanúi a félórás játékidő alatt, számomra ők voltak az este legerősebbjei, bár továbbra is fenntartom, hogy a Carpathian nem kifejezetten koncertbanda.

Az átszerelést követően a mezőnyből leginkább kilógó Confronto lépett a kisterem színpadára. Zenéjükkel inkább a metalos vonulatot képviselték (amit a kilencvenes évek után többek között a Hatebreed hozott vissza a köztudatba), mintsem a punkos vagy dallamos hardcore-t, ezért jócskán kilógtak az este képéből. A látottak alapján a közönség is érezte ezt, tehát a teremben lévők száma nagyjából megfeleződött. A zenekar a nézők megfogyatkozása ellenére is lelkesen kezdett bele körülbelül harminc perces műsorába. Bevallom őszintén, akármennyire is lelkesek voltak a srácok, három számnál többet nem igazán tudtam eltűrni odabent. Az a három szám pont szórakoztató volt még, de utána már kicsit fárasztóan hatott a zene, pláne a Carpathian nyújtotta érzelmi hullámvasút után. És tényleg respektálandó, hogy ennyiszer jártak már nálunk, és ilyen messziről megint eljöttek hozzánk, de ez az este nem róluk szólt, és ismétlem: nagyon kilógtak a sorból.

És el is érkeztünk az este utolsó előadójához, Ruinerhez. A rövidebb átszerelés természetesen itt sem maradhatott el, és lassan a zenekar tagjai is beszivárogtak a terembe. A közönség is követte őket, és szépen lassan megint feltöltődött a terem emberekkel. A színpadon álldogáló emberek fáradtnak és igencsak egyhangúnak tűntek: pár apróbb zörejt követően bele is csaptak. A kezdeti rosszkedvűség ellenére a színpadon újra a punkos lendület és a fékezhetetlen energia vált meghatározóvá. Rob Sullivan frontember egy percre sem állt meg, kockás favágó inge már csak lógott rajta, de őt ez különösebben nem zavarta. A színpadi összkép nem egy szomorkodó zenekarról árulkodott, inkább egy ereje teljében lévő formációról. Én még az este legelején egy olyan koncertet szerettem volna, ahol a Prepare To Be Let Down dalai vannak túlsúlyban, de így is egy lendületes és igencsak erőteljes koncertben lehetett részünk. Azonban azt furcsálltam, Robnak még így is biztatni kellett az embereket, hogy csináljanak valamit a nézőtéren. Legnyomósabb érvként azt hozta fel, hogy több Ruiner bulit már nem fogunk látni, szóval kezdjünk magunkkal valamit. Rob egyébként sem szűkölködött a szavakkal a számok közti szünetekben, kisebb stand upot adott elő. Tetszett neki a kisteremben található női mell alakú „szobor” a falon, és a hozzá tartozó altest a keverő mögött. Azt hangoztatta, hogy a mellek jobban mutatnának a színpad mögötti falon, és mennyivel menőbbek lennének olyan zenekari élő fotók, amiken női mellek vannak a háttérben. Mindenképpen igazat kellett adnunk neki. Ugyanakkor a vidámmá vált hangulat ellenére én továbbra is éreztem a háttérben motoszkáló fáradtságot, rossz kedvet, levertséget. A koncert épp olyan váratlanul ért véget, mint ahogy elkezdték. Ahogy végeztek az utolsó tétellel, letették hangszereiket, és pakolni kezdtek, Rob pedig azonnal kirohant a merchpulthoz.

És az este véget is ért. Vegyes érzelmekkel indulhattam hazafelé. Egyrészt örültem neki, hogy láthattam ezeket a zenekarokat, másrészt elszomorított, hogy ilyen szerény búcsúztatást kapott a Ruiner legénysége, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg ez lesz az utolsó emlékük a pesti közönségről. Szerintem többet érdemeltek volna, azon kevés hardcore-punk zenekarok közé tartoznak, kiknek lemezeit a mai napig szívesen veszem elő, mert karakteres egyéniségként jelennek meg az amúgy eléggé túlzsúfolt színtéren.