Rosetta @ Dürer Kert

Úgy gondolom, méltán állíthatom azt, hogy a vasárnapi Rosetta-koncert a honi post-metal rajongótábor ünnepe volt, hiszen ha kontrasztba állítjuk a műfaj honi térhódítását, valamint a domináns képviselők eddigi fellépéseit (és igen, ilyenkor fekete pontként akarva-akaratlanul meg kell említeni azt a 2003-as, gödöllői Isis bulit is), akkor Mike Armine-ék voltak az első olyan Budapestre tévedő zenekar az egész pereputtyból, akik mind a mai napig képesek a megújulásra. Ezt pedig aligha lehetett volna jobb időzítésben, jobb felhozatallal, valamint barátságosabb jegyárral megoldani: a felismerés hatalma pedig ismét alárendelte a józan ész szerepét annak a közel háromszáz embernek a szívében, aki megtisztelte jelenlétével az est három fellépőjét.

Az eseményt az általam igen várt virginiai City Of Ships nyitotta, ami azért is bírt különleges tartalommal, hiszen a srácok debütalbuma – mely játszi könnyedséggel ugrotta át a debütáló EP gyermekded hibáit – éppen a budapesti koncert napján jelent meg. Persze a turné korábbi állomásain is elérhető volt az igen baráti áron kínált Look What God Did To Us mind kompaktlemez-, mind bakelit formájában, ugyanakkor a temérdeknyi ingyen-matricával, valamint igényes pólómintákkal felfegyverkezett zenekar mégis nálunk ünnepelhetett igazán – még ha ez először nem is látszott a srácok arcán, hála a kezdeti feszültségnek. A negatív érzelmek szerencsére igen hamar tovaszálltak, hiszen a koncert folyamán egyre több és több ember áramlott be a Dürer kistermébe, ami láthatóan megnövelte a Translation Loss újdonsült üdvöskéinek önbizalmát, melynek köszönhetően a ’Look dalai is teljes átélésnek örvendhettek. A csupán hat dalt előadó trió öt szerzeményt játszott az új lemezről, beleértve a koncertet – valamint a lemezt is – nyitó Wraths In Flight-ot, valamint az album legjobbját, a záró Praise Feeder-t. Az erőteljes hangzással megszólaló zenekar igen jól debütált a hazai publikum előtt, akik láthatóan könnyedén ráhangolódtak a banda által előadott, változatos műfaji elegyre, melyben a post-rockos gyönyörködtetések mellett igen nagy hangsúlynak örvendtek a post-metalos katarzisok, valamint lineáris építkezések is, hogy a post-hardcore-os virgákról, pedálnyomogatásokról, és tiszta énekdallamokról ne is beszéljünk. Szívből kívánom, hogy a srácok minél előbb térjenek vissza a kontinensünkre, immáron egy teltebb, kötetlenebb produkcióval.

Azonban az őket követő Blindead előadásáról nem tudok hasonlóképp ódákat zengeni. Félreértés ne essék, a polák zenekar koncertje nem volt rossz, hiszen az Antigama és Behemoth zenészeket is soraiban tudó projekt igen dinamikusan tálalta saját szerzeményeit – ugyanakkor két, pontosabban három paraméter akkor is beárnyékolta az élményt. Először is, örömteli az tény, hogy kontinensünkön is egyre több post-metal zenekar nyer létjogosultságot, pláne, ha már népszerűnek tekinthető bandák tagjai éreznek késztetést a hasonló keretek között történő önkifejezésre: azonban a Blindead produkciójára ez negatív értelemben nyomta rá bélyegét, ugyanis a pixeles, és tartalmilag sem túl lebilincselő vetítéssel előrukkoló hatos zenéjében a hangulati építőelemek nem sugallnak elegendő kiforrottságot. Pontosabban arról van szó, hogy a zenekar dalaiban nincs elég dög, és hiányzik az igazi, szélsőségek között dobálózó, valóban impresszív összhatás, amit elsősorban a ’túlzottan metalos’ témák csatasorba állítása eredményez. A riffcentrikus megközelítés, valamint az igen gyenge sampleres közjáték (melynek közel 70%-a csak filterezés volt) sokat levon a koncert erejéből, amit csak tetézett az énekes Nick Wolverine képzetlennek ható, a nagy örvényben el-elvesző hangszíne. Továbbá azt is fenntartom, hogy talán túl sokat játszottak önmagukhoz mérten: így egy adott ponton már feladtam a küzdelmet, és kijöttem a teremből, ám ahogy láttam, épp az utolsó dalról csúsztam le, tehát annyira nincs bűntudatom, mint amennyire lehetne. Mindazonáltal van még hová fejlődnie az épp új EP-jét bemutató bandának; még akkor is, ha a kiválasztott ösvény végén már néha fel-fel is csillan az a bizonyos reménysugár.

Azonban a koncert végén hirtelen igen nagy számban kiáramló tömegnek nem volt sok ideje a beszélgetésre, hiszen egy rövidebb átszerelést követően már készen is állt a Rosetta legénysége arra, hogy fennállása során először bizonyítsa be a honi publikumnak, mennyire is érdemesek a közönség szeretetére. Efelől pedig úgy gondolom, senkinek sem lehetett kétsége, elvégre a közel egyórás terjedelmű koncertnek épp olyan, gondosan komponált íve volt – mind lendület, mind a dalválasztás terén -, ahogy azt már a lemezeken is megszokhattuk Armine-éktól. A középpontban természetesen a Wake/Lift szerzeményei álltak, melyek olyan elánnal szólaltak meg a ‘Dürer hangszóróiból, ami egy nyugati klubnak sem vált volna szégyenére. Az eleve nagy odafigyeléssel íródott szerzeményeket – melyekből az élő előadás során még inkább kikerekedik a dalok szélsőséges, hangulatközpontú tartalma – különféle hangfoszlányok, morajlások kötötték át, ami egységes színvonalat, és koherens élményt kölcsönzött az előadásnak. Az ekkorra már igen népes közönség pedig jóformán itta Armine szavait, melyeket hol a semmibe kiáltott, hol hardcore-énekeseket megszégyenítő módon prezentált: kiállásából gond nélkül visszatükröződik a Rosetta teljes valója is, ami a közvetlenségben; a markáns karakterben; valamint a mérhetetlen alázatban nyilvánul meg, és amondó vagyok, hogy az alábbi három tényezőből igen nagy dózisban kaphatott is a budapesti publikum (bizonyíték első és másodízben). Hőseink a koncert közben kedvük szerint el-elvegyültek a tömegben, vagy épp a dal közben hajoltak meg a félig punk módra tomboló, félig átszellemült ember-sereglet előtt, amit a néhány pillanatra megszeppent zenészek nem is feltétlenül tudtak kezelni. Ez különösen ott köszönt vissza, mikor a bandát másodszor is visszahívta a háromnegyed háznyi kisterem, azonban a tarsolyban már nem húzódott meg több nóta: helyette maradt a kötetlen beszélgetés a zenekar tagjaival (Run To The Hills, höhö), a megszeppent, ám örömteli csend hullámzó érzete, valamint a megelégedettség azzal kapcsolatban, hogy élőben mennyivel teltebben, erősebben és… Lélekmelengetőbben szólalnak meg a post-metal színtér talán legerősebb zenekarának szerzeményei.

Így pedig csak annyit tudok mondani, hogy aki szkepticizmus, sznobizmus, netán bármilyen buta elvrendszer miatt kihagyta az alábbi, örömzenei attitűddel felvértezett spirituális örömtáncot, az köpjön fel a levegőbe, majd álljon alá. Hiszen az alábbi turnécsomag az év egyik legerősebb koncertjét hozta el a hazai felségterületre, és ki tudja: még az is lehet, hogy a két év múlva visszatérni készülő zenekar annyira hírét viszi fővárosunk minőségre, valamint odaadásra éhes közönségének, hogy pár év múlva ismét visszakerülünk Európa térképére turné-ügyileg.