Rendnek álcázott káosz – Nick Cave and the Bad Seeds-koncertbeszámoló

nick-cave-and-the-bad-seeds[1]

Szinte hinni sem akartam a szememnek amikor megláttam, hogy Angliát és Európát érintő arénaturnéra indul a Nick Cave and the Bad Seeds. Egyfelől rettenetesen nehéz időket tudhat maga mögött az ausztrál énekes-dalszerző, mivel Arthur nevű fia mindössze két éve hunyt el egy szerencsétlen kimenetelű balesetben, másrészt pedig elképzelni sem tudtam hogy arénákban egy ilyen típusú előadás mennyire tudja megőrizni intimitását, közönséggel való interakcióját, bennfentes hangulatát, ami lényegében a ‘Bad Seeds sajátjává vált ősidők óta. A turné apropóját két lemez is adta, az egyik természetesen a tavaly megjelent legutóbbi lemez, a Skeleton Tree volt, a másik pedig az idén kiadott Lovely Creatures, ami egy átfogó válogatás a terjedelmes életműből. Korábban láttam élő felvételeket a zenekartól, setlisteket is böngésztem, ám ami ezen a csendes hétfő estén ránk várt, azt nem fogom elfelejteni, amíg élek…

A turné szeptember 25-ei, manchesteri állomására még áprilisban megváltottuk a jegyeket, amikor még senki sem gondolta volna, mi fog történni a Manchester Arenában nem sokkal később… A május 22-ei terrortámadás egy újabb esemény volt csak a sorban, ami rányomta a bélyegét az egész európai koncertlátogatói kultúra alakulására. Az angolok már nem veszik félvállról a biztonságot, két pontos beléptetőrendszert alakítottak ki, mi pedig már az elsőn feltartóztatásba ütköztünk – párom parányi bőr hátitáskája sajnos nem megengedett tartozék többé a Manchester Arenában, így közölték velünk, hogy ezzel sajnos nem engedhetnek be minket. Arra a kérdésre, hogy akkor hol van a ruhatár, vagy valami más alkalmatosság a gonosz hátitáska lepasszolására, azt a választ kaptuk a személyzettől, hogy nincs és fogalmuk sincs hogy oldhatnánk meg a helyzetet. Rohanás a közeli vasútállomásra, ahol szintén nem volt csomagtároló (ami azért elég fura egy vasútállomáson…), és duplán veszett volt a táska helyzete: 1.) sehová nem tudod leadni, 2.) a májusban történtek fényében kinek van mersze egy hátitáskát a rendőrök szeme láttára a kukába dobni…?! Az óra viszont ketyegett, a sor csak tovább duzzadt és a kezdés fél óra múlva esedékes volt, és mivel mégis Nick Cave-ről volt szó, bevágtuk a táskát az egyik közeli kukába, ami ekkor már teli volt táskákkal – legalább nem mi voltunk az egyetlenek, akiket váratlanul ért az ilyen mértékű biztonsági szigorítás. Így már átjutottunk az első ellenőrző ponton, a másikkal sem volt gond, repülőtereket idéző megoldásokat eszközöltek, fémdetektoros beléptetőkapukkal. Tisztában vagyok vele hogy mindez a közbiztonságot szolgálja, tudjuk, mennyire veszélyes lehet bármelyik nyugat-európai nagyvárosban már csupán egy koncert meglátogatása is, de azért nem kicsit heréli ki a koncertre járás varázsát az ilyen szintű tökölés… Ehhez azt hiszem, hozzá kell szoknunk, vagy a fotelből nézni a fellépéseket ezentúl. Mindenesetre a bejutás után már flottul ment minden, a koncert fényében pedig igazából nem is lényeges a bejutási kálváriánk.

IMG_20170925_215152

A kiírt kezdési időponttól eltérően fél órás csúszással kezdődött a koncert, hatalmas ováció fogadta a színpadra sétáló zenészeket, akiket nem sokkal Nick is követett, és már az első másodpercekben kaphattunk ízelítőt a koncert kötetlen hangulatából, ami az egész fellépés alatt megmaradt: miután Mr. Cave kisétált a deszkákra, de még mielőtt egy szót is szólhatott volna, egy reszelős hangú férfi bekiabálta hogy “Kibaszottul szeretlek Nick!“, amire ő csak annyit válaszolt szerényen: “Örülök, hogy ezt letisztáztuk.” Nyitásnak talán nem is választhattak volna kevésbé nyilvánvaló dalt, mint a legutóbbi albumról az Anthrocene-t, ami minden, csak nem egy arénakoncert kezdőlökése. Ezt a mondatot viszont most át is húzhatnám, ugyanis hihetetlen, de működött a dolog. Szomorú, melankolikus kezdés, de a szuggesztív előadás vérfagyasztó és szívmelengető volt egyszerre. Már az első hangoknál konstatálhattuk: Nick hangja nem hogy megkopott volna az évek folyamán (mégiscsak egy hatvanon túl levő előadóról beszélünk), hanem stúdióminőségben, hibátlanul énekelt a saccra két órás fellépés minden dalában, pazar volt. A továbbiakban is előtérbe került a Skeleton Tree, a 18 számból hét arról hangzott el, sok dal egész más köntösben, áthangszerelve is akár. Egy 16 lemezes banda simán válogathatott volna a közönségkedvencek tömkelegéből, merész húzás egy arénaturnét ennyire a legutolsó albumra építeni, de hiba nem volt ebben így sem.

A negyediknek érkező Higgs Boson Blues alatt Cave már ott támaszkodott az első sorok tenyerén: “Can You feel my heartbeat?” – és már dőlt is bele az emberek karjaiba. A koncert szinte teljes időtartama alatt ott tanyázott a kordonok előtt, felett, a fanatikus rajongók nagy örömére, mindenki szeretett volna belőle egy darabot. Mr. Cave bebizonyította hogy még mindig minden idők egyik legjobb frontembere, karmesterként vezénylete le az egész bulit, zenekara pedig inkább hasonlított egy élő organizmusra, egy masszív entitásra, mintsem egy egy sima kísérőzenekarra. Elég volt egy sima legyintés és azonnal követték a frontember minden utasítását, a legnagyobb zajongásból is bámulatos egyszerűséggel tudtak átmenni lágy, andalító üzemmódba, egészen bámulatos volt élőben megtapasztalni a Bad Seeds precizitását. Jött a From Her to Eternity és… nehéz szavakba önteni. Akkora ereje van ennek a dalnak élőben, hogy talán az egyik legsúlyosabb dolog amit életemben láttam-hallottam koncerten. Elsöprő intenzitás, kontrollált káosz, a legzeneibb kakofónia, napokig lehetne sorolni a jelzőket, nem lehet leírni, ezt látni kell!

Nick egyszer meg is állította a koncert, mivel a küzdőtéren rosszul lett valaki, akit azonnal ki is vittek a biztonságiak, hogy elláthassák. A koncert elején elkezdődött gegsorozat pedig végeláthatatlan volt. Amikor Cave épp az első sorok arcába mászott, valaki odanyújtott az erősen izzadó énekesnek egy zsebkendőt, ő meg csak annyit válaszolt: “Ó, milyen figyelmes tőled.” Imádnivalóak voltak az ilyen pillanatok. Szintén az első sorokból valaki folyton a zoknijával kapcsolatban szólt be Nicknek, akinek itt már kezdett fogyni a türelme: “Befejezhetnénk végre? Igen, lila zoknim van, ma ehhez volt kedvem! Hiszek a szólásszabadságban, de befogdhatnád a pofádat végre. iPhone-os srác, baszódj meg! De attól még szeretlek.” Ez a srác a koncert végén meg is kaphatta a lila zoknit, Nick levette a lábáról és bedobta neki, bár megjegyezte, csak egyet kaphat… Az ilyen kis hülyeségek tették a koncertet intim hangulatúvá a végtelenül túlfűtött és érzelmes előadásmód mellett. Egyáltalán nem volt az az érzésünk, hogy egy arénában vagyunk és több ezer ember választ el az előadótól, megvolt a kapcsolat.

22068807_790554981150325_1347872710_oA Jubilee Street volt az est egy másik fénypontja, a végére megduplázták a tempót, és az addig kábulatban úszó, főleg 30-40-es korosztályú közönség is kirúgott a hámból, kihozták a dalból a maximális potenciált. Ez után volt még a gyönyörű Into My Arms, a letaglózó Girl in Amber, a Red Right Hand pedig igencsak idevágó volt a terrortámadások után. A Distant Sky-t is ki kell emelnem, itt ugye a lemezes verzióban Else Torp dán énekesnő vendégeskedett, ami élőben ugyan most szalagról szólt, de a hatalmas kivetítőn is megjelent, ami váratlan volt, de nagyon hatásos. Utolsónak a Skeleton Tree címadója következett, és Mr. Cave elbúcsúzott tőlünk. Itt már az egész aréna állva ünnepelte a zenekart, akik vissza is tértek további három dal erejéig. Jött a Wheeping Song, majd a notórius Stagger Lee, ahol a frontember a színpadra invitált saccra úgy harminc embert, akik a záró Push the Sky Away végéig ott is maradtak.

Egy szó mint száz, ez egy tökéletes este volt, remek hangzás, hangulatos fényekkel, profi vetítés, sorolhatnám hajnalig, ez egy toplistás, “sosem felejtem el amíg élek”-típusú performansz volt, ami túlmutatott stílusokon, azokon az elveken és szabályokon, hogy mit is jelent előadónak lenni. Nick Cave korunk egyik legnagyobb ikonja. Érzelmeket láthattunk kibontakozni, energiákat elszabadulni, az érzelmi skálát szinte egészében lefedve. Fantasztikus volt, na.

A borítókép nem a manchesteri koncerten készült.