Punk rock-nagyágyúk az olasz tengerparton: Bay Fest 2017-beszámoló

bay fest

Még tavasz volt, amikor az idei fesztiválfelhozatalt böngészve kiszúrtuk az olasz Bay Fest nevű punkrock-fesztivált, mely oázisként rajzolódott ki a városszéli puszták poros fesztiváljainak végtelen sivatagában. Ezt ugyanis egy Beky Bay nevű tengerpartszakaszon rendezik meg Rimini városa mellett, és én rögtön megláttam magam fürdőgatyában, törcsivel a vállon, egy doboz sörrel az oldalzsebben fesztiválozni indulni. Nyilván akkor is boldog az ember, ha mondjuk a Novarock parkolójából a Red Stage-ig kell elkirándulni, ha a Prophets of Rage vagy a blink-182 vár az út végén, de azért ennek itt egészen más volt a marketingje, főleg hogy az olaszok alaposan gondoskodtak a szórakoztatásomról is: olyan szigorú lineupot sikerült összehozni augusztus közepére, hogy egy sokat látott kaliforniai deszkás arc is rábólintott volna. Az első nap a Less Than Jake vágott a dolgok közepébe, de aznap este inkább a közeli Grado városka szűk utcáit választottuk, raviolival, parmezánnal, fehérborral, és csak a 3 napos fesztivál második napjára értünk ki.

Megérkezvén egy Fezennyi méretű, minden túlcifrázástól és szigetes programkavalkádtól mentes, egyszínpados fesztiválra csöppentünk be. Az egész beléptetést nagyon egyszerűre vették, egy kis papíralapú jegyet egy „MÁV-os” jegylyukasztóval érvényesítettek és már bent is voltunk, nem volt 2 perc az egész. De a mára már általánosnak számító paypass fesztiválkártyás varázslat helyett is kis 1 eurós cetlikkel lehetett vásárolni a sört – ebből viszont rögtön 5-öt kértek egy pohárért, ami azonnal emlékeztetett arra, hogy Nyugat-Európában vagyunk.

21105561_1922554981329593_3600267816604642907_n[1]

Az első művészemberek, akiket megnéztünk, a Santa Cruz-i illetőségű Good Riddance voltak. Ők az egyik leggyorsabb, legenergikusabb punkrock zenét játszó csapat, ha Luke Pabich gitáros szomszédja lennék, lehet, hogy nyitnék mellette egy gitárhúrboltot. Náluk nincsenek fokozatok a zenében, van a „0” és az „1”, ebből az „1” a teljes tolóerő, a minimum és a maximum is egyben. Pedig néhány pörgősebb szerzeményükben olyan eredeti dallamok rejtőznek, hogyha lassabban játszanák egy flamenco gitárral és pergődobbal, a szöveget pedig spanyolul énekelnék, elhelyezve benne olyan kifejezéseket, hogy „Puerto Rico,” „Cuba Libre” vagy „Mojito,” már rég milliomosok lennének. Persze akkor most nem én írnék róluk, hanem a Bravo Girl magazin (ha van még olyan egyáltalán).

21077318_1922553447996413_2830099812852788821_n[1]Ezt követően elkezdődött az Epitaph-est a Pennywise-zal, én nekik adnám “a fesztivál koncertje” díjat. Nagy türelem kell hozzájuk, mert nem játsszák a legjobb számaik nagy részét, ezért aki várakozásokkal érkezik, az a koncert után sokat fog káromkodni, mint én anno az első három alkalommal. Akkor fogod őket élvezni, ha azt nézed, hogy mi van, és nem azt, hogy mi nincs. Jim Lindberg énekes visszatérése óta nem nagyon variálják a repertoárt, szinte kizárólag a régi számaikat hozzák, emlékeim szerint nem is játszottak 2000 utáni szerzeményt. Zs-kategóriás számokkal kezdenek, de hamar eljutnak a nagyon húzós My Own Way-ig és a Fuck Authority-ig, majd a közepén megszínezik a mutatványt egy-két feldolgozással. Ezt követően a Same Old Story, a Peaceful Day és a Society pillérein áll a buli, ami a végén kiteljesedik egy nagy, együtténeklős Bro Hymnben.

bay festMég ott bujkált a fülemben a „tesóhimnusz” dallama, amikor bekezdett a Bad Religion az American Jesus-szel. A számaikat a tőlük megszokott módon élőben is nagyon stúdióhűen játszák, szerintem a Bad Religion Kft.-nél fizetés levonás és fegyelmi jár egy elnagyolt szólóért vagy egy ütemtévesztésért. A setlistet mintha csak én állítottam volna össze, szinte nem volt olyan kívánságom, amit Dévényi Graffin bácsi ne teljesített volna, úgyhogy rögtön a nyitó blokkban volt Do What You Want, és az újabb számok közül a Fuck You-t is prezentálták. Sajnos ezt követően kicsit leült a buli, körbenézve az olaszok is olyan arcot vágtak, mintha a Lamborghini után átültették volna őket egy 20 éves Fiat Regatába. Persze a Bad Religion sosem volt az a zenekar, akik felaprítják és eltüzelik a színpadot, feltehetően a rajongók sem Greg Graffin C3PO-s színpadi mozgásáért jönnek, és nem is azt várják, hogy a leszázalékolt karbantartó kinézetű ritmusgitáros „Imrebácsi” majd megeszi a gitárt, de a koncert második fele olyan lassan csordogált, hogy szinte a legvégén a Punk Rock Songra éledt csak fel újra a nép.

Másnap jórészt a tengerparton próbáltam felkészíteni a szervezetemet az újabb fesztiválnapra és ma már valószínűtlennek hatnak az aznapi nagy problémáim,bay fest hogy merre fordítsam a napozóágyat és hogyan szedjem le a talpamra tapadt homokot. Este a harmadik fesztiválnapon legelőször is arra kaptam választ, milyen a fogadtatása az Ignite-nak külföldön. Sajnos az olaszok kicsit alulértékelték őket, Zoliék viszonylag korán játszottak alig 10 számot, de ez is elég volt nekik, hogy az akkor még elég foghíjas nézőtéren megcsinálják a bulit. A magyar számokat angolul sem játszották, helyette a Let It Burn, a Bleeding és a Veteran voltak a legfontosabb mérföldkövek.

bay fest anti-flag

Utánuk következett az az Anti-Flag, akiket a jóisten is a színpadra teremtett. Most mondanám, hogy óriásit zenéltek, de náluk nem létezik rosszabb vagy jobb buli, mert minden alkalommal 110 százalékot adnak magukból. Ők nyerték a „kinél lesz a legnagyobb porfelhő a nézőtéren?” versenyt (még ha nem is egy hellfestes homokvihart kell elképzelni), az olaszok tisztességgel circle pitezgettek és sokat tettek azért, hogy egy újabb garnitúra ruhát fokozhassak le kerti munkára. A zenekar az őket megillető idősávnál eggyel előbb játszott, de még mindig nem annyira korán, hogy Chris Barker basszgitáros „good morning motherfuckers”-zel köszönjön be, ahogy pár éve a Szigeten fél öt körül, ahhoz viszont elég korán, hogy csak egy rövidített 13 számos koncertre legyen idejük. Talán ennek is köszönhető, hogy a jó szokásuk szerint a nézők között eljátszott utolsó számuk most a Brandenburg Gate volt a szokásos, amúgy semmitmondó Power to the Peaceful helyett.

Az Anti-Flaget a kaliforniai Face to Face követte, de őket sürgős sörvásárlási teendőim miatt messzebbről hallgattam, távolról meg minden Tankcsapdának tűnik – amint azt jó pár éve megállapítottuk a haverokkal, miközben a Szigetet az újpesti rakpartról hallgattuk –, tehát nem mondanék róluk véleményt. A Menyország Touristot nem játszották, ez biztos.

rise against @ bay fest

Az egész fesztivált a Rise Against zárta. A legprofesszionálisabb show-t ők adták elő, ami nem kis fejlődés ahhoz képest, hogy jó pár éve még koncertről koncertre ugyanazt a sablont használták, még az átkötő szövegek is néha ugyanazok voltak. Most kicsit várakoztatták a tömeget, sok fénnyel és animációval készültek, láthatóan élvezték az előadást. Több együtténeklős blokk is volt, élén az “óóó”-zós Saviorrel. Az új albumról a Violence-et játszották, de amúgy végig slágerparádé ment, a Satellite-tól a Give It Allon és a Ready to Fallon át a Prayer of the Refugee-ig minden volt. Mindez Tim McIlrath énekes fájdalommal teli brilliáns énekhangjával és énektudásával a legfinnyásabb punkokat is elégedettséggel töltötte el. Azt viszont furcsának találtam, hogy bár a Rise Against a világ minden pontján óriási tömegek előtt szokott játszani, és nagyon sok embert le tudnak hozni egy-egy bulira, addig itt az olaszoknál nem ők voltak a favoritok – nem csak a megelőző napon, de talán még az Anti-Flagen is többen voltak.

Összességében elmondható, hogy ezzel a nagyon hangulatos, tematikus kis fesztivállal Olaszország felkerült Európa fesztiváltérképére, a belga Groezrock és a szlovén Punk Rock Holiday erős konkurenciát kapott. Még nincs hír a jövő évi folytatásról, de ha a csillagok megint ilyen fényesek lesznek, és újra így együtt állnak, akkor bátran válasszátok Riminit és a Bay Festet! Lehet, hogy találkozunk.

Fotók: Bay Fest facebook